BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Meg kell mondanom, hogy ez egy ritka jóleső napirendi pontja az Országgyűlés munkájának, ugyanis a szokástól eltérően azt kell tapasztalnunk, hogy a jelenlegi kormánykoalíció alapjaiban helyesnek tart egy olyan törvényt, ami az előző kormány idején született - és ez nem nagyon szokott előfordulni. Horváth képviselő úr azt mondta, jó, hogy olyan kormánya van az országnak, amelyik egy ilyen dolgot kezdeményez. Annyit szeretnék mondani: jó, hogy olyan kormánya volt az országnak négy évvel ezelőtt, amelyik egy ilyen dolgot kezdeményezett. És azt kell mondanom, hogy legalábbis verbális szinten, a szavak szintjén ez a törvényjavaslat '96-ban nem kapott támogatást a jelenlegi kormánypártoktól. Ha Halász képviselő úr azt állítja, hogy a Fidesz megszavazta, akkor én ennek örülök, de az érvelés a vitában az volt, hogy miért nem fogja megszavazni - mondta Pokorni Zoltán annak idején. Ha mégis megszavazták, ez nagyon jó. Az MDF és a Kisgazdapárt mai hozzászólásaiból is kiderül, hogy eléggé ambivalens viszonyuk volt és van ehhez a törvényjavaslathoz.
Azért örülök, mert a benyújtott törvényjavaslat ennek a rendszernek, amit '96-ban megalkottunk és '97-től működik, a lényegét megtartja. Ez egy nagyon jó dolog, miközben fölmerültek olyan elképzelések is a vitában, amelyek pont a lényegét vehetnék el.
(17.40)
Úgyhogy ezért mondom, hogy én ennek örülök.
Mi a lényeg? A lényeg, tisztelt Országgyűlés, az, hogy két olyan területen, a civil szférában és az egyházaknál, amelyeknek szükségük van állami pénzekre, de amelyeknél nem kívánatos, hogy az állam döntsön a pénzeikről, ott az állami pénzek elosztásába bekapcsolja a polgárok saját döntését. Hiszen pontatlan volt az a szóhasználat, hogy itt az állampolgárok bármit is felajánlanak; felajánlani az ember a saját pénzét szokta, és az állampolgárok nem a saját pénzüket ajánlják fel, hanem arról a pénzről, amit már befizettek adóba, annak 1 százalékáról rendelkeznek, ezért is használja a törvény szövege mindig a "rendelkezés" és nem a "felajánlás" kifejezést. És ez nemcsak egy szemantikai különbség, ez egy lényegi különbség. Ez a pénz már az állami költségvetés pénze. Az állam lemond a személyi jövedelemadó 1 százalékáról, illetve kétszer 1 százalékáról, és azt mondja a polgároknak: döntsétek el, hogy mely civil szervezet, mely egyház kapja ezt a pénzt. Úgyhogy ha a jelenlegi kormánykoalíció egyetért azzal, hogy ez így maradjon, akkor ez egy nagyon jó dolog.
Ebből viszont az is következik, ennek a törvénynek ebből a filozófiájából, hogy teljesen logikus volt, hogy amikor ezt a törvényt megalkottuk, és azt mondtuk, hogy erről az - akkor még nem tudtuk, mekkora - összegről, erről a néhány milliárdról lemond az állam, akkor kevesebbet osszon el az a bizonyos bizottság, mint korábban. Hiszen ennek a technikának éppen az volt a célja, hogy a civil szervezeteknek ne egy parlamenti bizottság osztogasson pénzt, és sajnos sok év tapasztalata mutatja, hogy ebben az osztogatásban a politikai preferenciáknak és előítéleteknek óhatatlanul nagy szerepe volt, hanem osszák el azt a pénzt maguk a polgárok, amikor rendelkeznek adójuk 1 százalékáról. Amikor kitaláltuk ezt az egész rendszert, bevallom őszintén, abban reménykedtünk, hogy ez az egész bizottságosdi meg is szűnhet. Mi tisztában voltunk azzal, hogy ez csak fokozatosan érhető el, mert oda kell figyelni, hogy azok a szervezetek, amelyek nem kapnak pénzt a polgároktól, miért nem kapnak, és nem kell-e őket továbbra is valahogy segíteni, de a célunk bizony, be kell vallani, ez volt.
Úgy tűnik, hogy a civil szférát érintő első 1 százalékban viszonylag nagyobb volt az egyetértés, ezzel szemben abban a kérdésben, hogy ez a rendszer az egyházak finanszírozásában is szerephez jusson-e, ebben kisebb. Amikor 1996-ban a törvény megszületett, az a törvény még a kedvezményezettek között magukat az egyházakat is az első 1 százalékba besorolta, és legalábbis az egyházak egy része - szám szerint kicsi, súly szerint nagy része, nevezetesen a nagyegyházak - ezt élesen ellenezték, sőt kifejezetten deklarálták, hogy nem kérnek az 1 százalékból; nyilván emlékszik rá a képviselő úr. Aztán 1997 folyamán született egy olyan kompromisszumos megoldás ezeken a bizonyos vatikáni megállapodást előkészítő tárgyalásokon, hogy egy külön 1 százalék születik az egyházak finanszírozására, egy második 1 százalék; vagyis az egyházak nem versenyeznek a civil szervezetekkel, de az egyházak finanszírozásával is szerephez jut az állampolgárok közvetlen akaratnyilvánítása akkor, amikor a második 1 százalékot megkapják; persze nem valóságosan, de legalább képletesen. Hiszen az egyházak számára tíz évre garantálták, hogy a számukra rendelkezhető 1 százalék felét tíz éven keresztül mindenképpen megkapják, függetlenül attól, hogy az állampolgárok mennyit rendelkeznek a javukra, de legalább nyilvánossá válik, hogy az állampolgárok mennyit rendelkeztek a javukra.
A tapasztalat az, hogy körülbelül az adófizető polgárok egyharmada rendelkezett az első 1 százalék, és ennek kevesebb, mint fele, kevesebb, mint egyhatoda a második 1 százalék javára. Ez alatta marad annak, amit legalábbis a nagyegyházak képviselői feltételeztek, de ezt tudomásul kell venni. Most ennek a módosításnak az a célja, hogy ezt a számot oly módon növeljék, hogy a 100 forint alatti rendelkezések is bekerüljenek a rendszerbe; meg fogjuk látni, hogy ez mennyiben fog ezen a képen változtatni. Azt gondolják sokan az egyházak képviselői közül, hogy a ő híveik jellegzetesen szegények, és vagy nem adóznak, vagy nagyon kis összeggel adóznak - majd most meg fogjuk látni, hogy ennek mi volt az eredménye. Mindenesetre azt gondolom, örvendetes az, hogy a rendszer megmarad.
Ezek a módosítások, amelyek itt vannak, mint elhangzott, lényegében technikai módosítások; a többségüket a magunk részéről fenntartás nélkül tudomásul tudjuk venni. Megmondom őszintén, hogy az én - hogy mondjam... - esztétikai érzékemet kicsit sérti az, hogy itt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma egy ilyen közvetítő állomás szerepét játssza; szerintem az felel meg eme törvény szellemének, ha az egyházak az APEH-tól kapják ezeket a pénzeket. Ennek gyakorlati jelentősége nem nagyon van, de elvi jelentősége annál inkább.
Én ezért azt mondom, hogy módosító javaslatot alighanem mi is be fogunk nyújtani a törvényjavaslathoz. Van olyan kérdés, amelyben egyetértünk, tehát abban például - ez egy fontos apróság -, hogy ha már ahhoz szoktattuk hozzá a polgárokat, hogy csak a számot kell ráírni, mármint az adószámot, akkor most ne térjünk át arra, hogy az elnevezést is rá kell írni, mert ebből baj lesz, sokan azt fogják hinni, hogy nem változott a rendszer, és emiatt nem fog eljutni a pénz a címzetthez; úgy látom, hogy ebben Halász Jánossal egyetértünk.
Én megfontolnám ezen kulturális intézmények szerepeltetésének a végiggondolását, ugyanis a gyakorlatban nem kaptak értékelhető összegeket, de ez egy bizonyos értelemben kényes kérdés.
Az igazi kérdés azonban, tisztelt Országgyűlés, az, hogy valóban van-e törekvés a kormánykoalícióban vagy annak egy részében, hogy az 1997-ben kialakított egyház-finanszírozási rendszert alapjaiban megváltoztassák, vagy nincs. Ha valóban ilyen törekvés van a kormánykoalíció egy részében, akkor az nagyon sajnálatos volna. Annak a rendszernek, amely 1997-ben kialakult Magyarországon, az a lényege, hogy legalábbis elvileg az egyházak úgynevezett közcélú tevékenységéhez az állam masszívan hozzájárul, hiszen ugyanolyan normatívák szerint kapja a támogatást, mint az állami intézmények, ami önmagában sem magától értetődő, de ezt a kérdést most tegyük félre. Viszont a hitéleti tevékenységet ez a finanszírozási rendszer nem tekinti állami feladatnak, és ezért a járadékból és az 1 százalékból, amit persze a garanciával felemel, finanszírozza. Elvileg nem tekinti a hitéleti tevékenységet állami finanszírozású tevékenységnek. A kérdés az, hogy ezen kívánnak-e változtatni, és ha már ilyen bátortalanul elindultunk állam és egyház pénzügyi szétválasztása irányába, akkor vajon ezt vissza akarják-e önök csinálni. Ez egy fontos nyitott kérdés.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
