DR. BARÁTH ETELE
DR. BARÁTH ETELE
DR. BARÁTH ETELE, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Miniszter Úr! Képviselőtársaim! Öt fő pontban szeretném összefoglalni az ügyön talán kicsit túltekintő vagy azon túlmutató véleményemet, esetleg javaslataimat.
Az egyik ugyanaz általános része, amelyről a miniszter úr is szólt, nevezetesen: bizonyos helyzetekben igenis lehet politikai konszenzust teremteni. Számomra egyébként, hadd mondjam el, sokkal szimpatikusabb volna, ha kevesebb lenne a komoly káreset, tragédia, katasztrófa ezekben az együttműködési helyzetekben, sokkal több volna a jövőt nyitó, a jövő érdekében történő együttműködés a parlamenten belül.
A BS újjáépítésének történetéhez csatlakozóan hadd mondjam - itt ül velem szemben Lezsák képviselő úr is -, hogy azt gondolom, az elmúlt időszak egyik legnehezebb periódusát a Tisza árvize kapcsán éltük meg. Nagyon fontosnak és jónak tartanám, ha a Tisza térségének rehabilitációjával kapcsolatos parlamenti munka is hasonlóan jó mederben folyhatna, mint ahogy a BS-törvénnyel kapcsolatos előkészítés is folyt. Azt hiszem, jó lenne, ha a parlament a jövőben az összes ilyen nagy ügyben, amelyek választási cikluson átnyúló, jelentős feladatot határoznak meg, kidolgozná azt az eljárási mechanizmust, amely ezt nem különlegessé, hanem normálissá tenné a parlamenti képviselők számára; nevezetesen: az egy-egy ilyen nagy program végrehajtásában történő együttműködést, elkerülendő a Nemzeti Színházzal, a metrókkal, az autópályákkal és más nagyberuházásokkal kapcsolatos problémákat, akadályokat.
A második tétel konkrét, és a BS-ről szól. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy a BS egy szovjet terv egyfajta adaptációját jelentette; amikor épült, nagyon sok építési szabályzat alóli felmentést kellett adni, és nagy politikai, központi kormányzati és politikai szándék vezérelte a megépítését. Az elmúlt húsz évben - szép lassan egyébként - lehántódott róla ez a máz, és azt kell mondani, hogy nemcsak a budapestiek, hanem az ország lakosai számára is egy szórakoztató-, sport-, kulturális, kereskedelmi központtá vált.
Ezért az a veszteség, amely az égésből következett, tulajdonképpen nemcsak abban mérhető, ami konkrétan az épület megsemmisülését jelenti bizonyos szerkezeti elemek megmaradása mellett, hanem igazán az a veszteség, amelyet ez mint társadalmi szervező központ játszott a magyar sport és a magyar kultúra életében. Ez forintokban kifejezhetetlen, de mindenképpen nagyon fontos indok arra, miért is kell egy újjáépítésnél ugyanilyen társadalmi mozgalmat keletkeztetni.
Ezt azért is szerettem volna elmondani, mert az újjáépítésnél arra mindenképpen figyelemmel kellene lenni, hogy az elmúlt évtizedekben megváltozott társadalmi elvárás egy ilyen létesítménnyel szemben másfajta normákat, másfajta létesítmények megteremtését tűzheti ki célul. Nagyon sok komoly elemzés is készült arról, hogy ennek a sportcsarnoknak az újjáépítése mennyiben maradhat a régi, mennyiben lehet új, milyen tőkéből lehet megcsinálni.
Azt gondolom, ezek az alapos elemzések olyan megoldáshoz vezethetnek, amely azért valószínűleg bővíteni fogja ennek a sportcsarnoknak a belső funkcióit, befogadóképességét is, hiszen valószínű, hogy a mai világban már nem egyszerű állami nagyberuházásról van szó, hanem helyes volna, ha olyan nyereségtermelő létesítményről lenne szó, amelyben a privát tőke is megjelenik.
Hozzáteendő, hogy ez a sportcsarnok egyébként - ezt nagyon kevesen tudják - színtisztán nyereséget termelt. Ez a nyereség azonban csak néhány tízezer forintban mérhető, ha a bevételből levonjuk a működési költségeket. Ez ennek a stadionnak az újratermeléséhez semmiképpen nem elégséges.
Azt is tudni kell, hogy gyakorlatilag nincs a világban olyan nagy csarnok példája, amelyhez ne kellett volna a közszférának is valamilyen módon hozzáadnia egy segítő erőt, hogy az működtethető, fenntartható, felújítható, újratermelhető legyen. Tehát az állami szerepvállalásnak mindenképpen kiemelkedő jelentősége van egy ilyen komplexum újjáépítésében.
(10.20)
A harmadik kérdés látszólag nem ide tartozik, de erre szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, ez pedig az egész stadion környéke és térségének a fejlesztési problémája. Én magam is mintegy 20-25 éve ismerem ennek a kérdését. Tíz évvel ezelőtt már felmerült, hogy nem csupán egy sportcsarnok továbbfejlesztése, bővítése volna szükséges, hanem ennek az egész területnek olyan rendezése, amely - hangsúlyoznám, tényleg csak a kulturális szolgáltatás mellett - sport-, kereskedelmi, esetleg adminisztratív funkciók, kultúra befogadását is lehetővé tenné. A tíz évvel ezelőtti tervek sajnos akkor elvetéltek, a nagyon sokfajta, azt kell mondanom, talán a rendszerváltásból adódó politikai, szakmai, anyagi és másfajta bizonytalanságból adódóan.
Mindenképpen fontosnak és jónak érezném azt, ha ez az Ifjúsági és Sportminisztérium terveiben komplexen szerepelne; azt hiszem, úgy szerepel. De mindenképpen úgy kellene megvalósítani, hogy ez ne akadályozza magának a sportlétesítménynek az újjáépítését, hanem tegye lehetővé, hogy ennek az újjáépítésnek a gyors folyamatát követően, ahhoz közvetlen csatlakozva kiegészülhessen annak az egész térségnek a rendezése. Sok jó elképzelés van, és úgy gondolom, hogy az anyagi erők rendelkezésre állnak. Erre kifejezetten az mondható, hogy a kerületi önkormányzat, a Fővárosi Önkormányzat és az állam további együttműködése biztosan lehetővé tenné ennek a Budapesten kiemelkedő csomópontnak az esztétikus és gazdasági szempontból is megfelelő helyreállítását, bővítését.
A negyedik kérdés természetesen maga a lényegi elem, a törvényjavaslat. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mindenki azzal támadta, hogy minek kell törvény arra, hogy a törvényeket betartsuk, ennyi idő alatt tulajdonképpen törvény nélkül is véghezvihetők volnának ezek az eljárások. Igen. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy olyan törvény, amely lehetővé tesz valamit, tehát lerövidíthet, amely együttműködésre késztet - nem kényszerít, hanem késztet -, az mindenféleképpen egy demokratikus törvény, és lehetővé teszi azt, hogy ebben az eljárásban a tervező, a beruházó, a hatóságok, a különböző engedélyező szervezetek már folyamatban történő együttműködése eredményezze a jó véget, azaz a jó eredményt, és nem pedig valamifajta külső kényszer ráhatása.
De ennek most jön a második oldala - erre nagyon szívesen felhívnám mindenkinek a figyelmét, aki ezzel a törvényjavaslattal foglalkozik -, hogy ez nemcsak lehetőségeket tartalmaz, hanem kényszereket is. Ami számomra szimpatikus volt az Ifjúsági és Sportminisztérium hozzáállásában, a miniszter úr személyében is, az nevezetesen az, hogy ők pontosan tudják, hogy ha itt elő van írva az, hogy egy tervpályázat legyen kiírva, vagy a közbeszerzésnél tárgyalásos eljárást kell folytatni, ők így, indirekt módon is - bár ezek a törvények léteznek -, kiválasztva ebből a leggyorsabb eljárást, ezt magukra nézve kötelezőnek veszik. Kötelezőnek veszik azt, hogy a költségvetések elkülönített keretben jelenjenek meg, nem más célra felhasználhatóan. Ez azt jelenti, hogy, úgy érzem, sajnálatos módon nagyon sok nagyberuházástól eltérően, abszolút nyilvánosan és ezen eljárások keretében lehetőleg a leggazdaságosabban tud megvalósulni egy ilyen beruházás.
Az ötödik pont - amihez kétségkívül már nagyon sokan hozzászóltak - ennek az együttműködésnek a kerete, lehetősége és jövője. Jó példa erre a módosító indítványok tartalma és azoknak a célja is. Az egyik rész kifejezetten arra hívta fel a törvénykészítők figyelmét, hogy a következő időben még sok minden változhat. Itt van például a magántőke megjelenésének az igénye, de úgy, hogy ne akadályozzák a sportcsarnok megépítését, de tegyék lehetővé egy gazdaságosabb beruházás lebonyolítását. Ez a beruházók megnevezésétől, a lebonyolítóktól a kivitelezőkig egyaránt így érvényes. A másik: például olyan akadályoknál, amik az új normákból jelennek meg - ilyen például a parkolók elhelyezése -, nagyon konstruktívan, a határidő megjelenésével, a szabályzatok felgyorsításával, de nem a megkerülésével írja elő azt, hogy mégis átadható legyen a sportcsarnok egy adott időn belül.
Azt szeretném mondani - ami talán még nem hangzott el -, miután személyesen résztvevője voltam ennek az egyeztetési folyamatnak, hogy számomra rendkívül szimpatikusan, igen megnyerően mindazok a szakhatóságok, amelyek egyébként önmagukban is nyolc-tízféle engedélyt is lehet, hogy koordinálnak vagy kiadnak, ott ültek, saját maguk ajánlották fel ezen idők racionális lerövidítését, az együttműködési lehetőségeket, senkivel olyannal nem találkoztam ebben az eljárásban a hatóságok részéről, aki akadályokat mondott volna, legfeljebb a felelősségük minimumát mindenféleképpen hangsúlyozva, időben, térben járultak hozzá e törvényjavaslat előkészítéséhez. Feltétlenül fontosnak tartanám megköszönni azt, hogy maga az Igazságügyi Minisztérium és az FVM építési szakági hivatali kollégái, dolgozói a parlamenti vitasorozatban is végig konstruktívan álltak hozzá, és ez is a szakszerűség alapvető lehetőségét biztosítja.
Kérem szépen, befejezésül csak annyit szeretnék mondani, hogy igen, igaza van a miniszter úrnak abban, hogy az elmúlt öt hónapban ez sikertörténet. Reméljük, hogy a parlament ma meg fogja szavazni ezt a törvényjavaslatot. Azonban fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a neheze most következik, hiszen mindaz, ami az építéssel közvetlenül kapcsolatos, a mai gyakorlatnak valamennyi veszélyét ismerve azt kell mondanom, hogy az összetartásnak, az együttműködésnek - a nyilvánosságot, a parlamenti kontrollt is beleértve - a nehéz időszaka igazán most következik. Reméljük, hogy jól alapoztuk meg mindazt, ami a következőkben történni fog.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
