DONÁTH LÁSZLÓ
DONÁTH LÁSZLÓ
DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. A legszívesebben elállnék a szótól újfent Horváth képviselő úr szavait hallván, hogy pontosítsak: Horváth János képviselő úr szavait hallván. De meg kell mondanom, hogy már a múlt alkalommal Ughy Attila is rendkívül meggyőzően hatott rám gondolatmenetével.
Mégsem tehetem, hogy egyszerűen csak a saját magam nevében, Donáth Lászlóként rábólintsak érvelésükre, illetve empátiájukra, amellyel ezt az egész kérdést kezelik, mivel kétségtelenül egyes-egyedül vagyok a terem ezen részén, amely számomra természetesen szimbolikus. Az áldozatok többnyire egyedül vannak, függetlenül attól, hogy egy bíróság színe előtt állnak vagy éppen Országgyűlésben, vagy bármilyen más helyütt.
(14.00)
Éppen azért, mert a magam részéről kiváltképpen és minden időkben csak az áldozatokkal vagyok hajlandó szolidáris lenni, kell újfent és újfent, s ameddig csak szólni tudok, elmondanom, hogy nem ilyen módon, nem ilyen eszközökkel lehet azokat, akiket visszafordíthatatlanul megsértettek - bármilyen értelemben, az emberi méltóság megrövidítésétől kezdve az élet megfosztásáig -, kárpótolni. Ezt higgyék el nekem, úgy is mint lelkésznek, attól teljesen függetlenül, hogy eszmékről, legyen az a fasizmus vagy a kommunizmus, vitázzanak a történészek, az ideológusok, a politikusok, emellett bárki pro és kontra lándzsát törhet - de az áldozat, az valami egészen más.
Nem csapongani akarok, de mégis úgy érzem, itt kell megidéznem azt a római katolikus papköltőt, Ernesto Cardenalt, akinek a művei éppen a Kádár-rezsim időszakában a Szent István Társulat jóvoltából megjelenhettek kiváló fordításokban magyarul, azt az Ernesto Cardenalt, aki trappista szerzetes létére II. János Pál pápa engedélyével elvállalta Nicaraguában a sandinista kormányban a miniszterséget fivérével együtt, mi több, egy harmadik trappista szerzetessel együtt. Én is úgy gondolom, hogy önmagában ilyen vagy olyan ideológiai meggyőződés és valamely nemzet és közösség szolgálata nem áll ellentmondásban, ha valaki komolyan veszi, hogy mi a hivatása. Éppen azért, mert ez a közelmúltbeli, mondjuk így, politikatörténeti tény rendelkezésre áll, több példát ebből a részből nem is idéznék.
Azonban továbbmennék az egyház érintettsége mentén, hiszen Horváth Béla képviselő úr nagyon sok egyházi példát idézett; mi több, mostani megszólalása azt a benyomást keltette bennem, mintha dominánsan papok, egyházi emberek, az egyházi intézményrendszer lett volna annak az 1945-től elindult társadalmi átalakulásnak, majd 1948-tól diktatúrává, vagy ahogy Horváth képviselő úr mondta, tirannus hatalommá lett rendszernek az áldozata, amelyről éppen beszélünk. Én úgy gondolom, hogy egy része volt, fontos része volt, de semmiképpen sem kiemelhető abból az egészből, hacsak nem akarunk egy ideológiailag nagyon erősen önmagát szignifikáló diktatórikus szervezetet azzal ellenpontozni, sőt lepontozni, hogy vele szemben felemelünk egy ideológiailag erősen determinált szervezetet. És itt kell újra és újra kimondanom, hogy első renden az egyházakra vár az a feladat, a római katolikusra, a reformátusra, az evangélikusra, a zsidóra, a szabadegyházakra, hogy nézzenek szembe a maguk elmúlt negyven-ötven évnyi múltjával, maguk tegyék mérlegre, hogy hány ember életét, maguk közül való kolléga vagy hívő életét tették tönkre, árulták el vagy árulták be. Amíg az egyházak ezt a belső önvizsgálatot nem végzik el, addig rájuk hivatkozni, a magam részéről, aki változatlanul aktív gyakorló lelkész vagyok, meg nem engedhető politikai ráhatás. Ez ellen az alkotmány és az 1990. évi IV. törvény okán is tiltakoznom kell, amivel nem kívánom korlátozni Horváth Béla képviselő úr személyes érzéseit, misén, istentiszteleten, templomi emléktábla-avatáson átérzett gondolatait vagy emlékeit.
Még tovább menve: mit tudunk a kommunizmus bűntetteiről, úgy általában? - teszi fel a kérdést Horváth Béla. Újra el kell mondanom: eszmékkel nincs vitám, és gondolom, hogy neki sincs vitája. Nem eszmék csuknak embereket börtönbe, nem eszmék veszik el a másik tulajdonát, életét vagy méltóságát, hanem emberek, mindig emberek. Embereket lehet felelősségre vonni, embereket lehet számon kérni és embereknek lehet igazságot szolgáltatni. Éppen ezért abban a pillanatban, amikor úgy általában valamely eszme követőinek hitvány, emberhez méltatlan cselekvéséről van szó, az a gyanú támad bennem, hogy a valódi bűnösöket, a valódi számonkérést akarja az illető elfedni, mert valójában nem a kommunizmus bűneiről van szó, mint ahogy nem beszélhetünk a kereszténység bűneiről vagy nem beszélhetünk a feudalizmus bűneiről vagy nem beszélhetünk a fasizmus bűneiről. Csak arról beszélhetünk: valaki itt és itt, ez ellen valamilyen bűnt elkövetett.
Ha Horváth Béla konkretizálja és azt mondja nekem, hogy beszéljünk a sztálinizmus bűntetteiről, akkor nincs vita közöttünk sem Sztálin megítélésében, sem a Sztálin által működtetett állami erőszakszervezet vagy az ő magyarországi helytartói által működtetett erőszakszervezet megítélésében. Sem abban, hogy ez mit hozott létre egészen a mai napig. Ebben még a Ház elnökével is egy véleményen vagyok. De elkenni, elmosni egy általános bűnbe az áldozatok soha jóvá nem tehető szenvedését, ez ellen tiltakoznom kell. S ha a minap néhány héttel ezelőtt az általános vitában Ordas püspököt idézte meg, nem befejezésül, de erre visszatérve meg kell mondanom: Ordas Lajos püspök haláláig nem kívánta, hogy rehabilitálják. Voltak, akiktől nem kért rehabilitációt; és akiktől nem kért rehabilitációt, kedves Horváth Béla, a Magyarországi Evangélikus Egyház akkori vezetői voltak, mind a klerikális, mind a szekuláris vezetők egyaránt, mind azok, akik őket a hatalomban akkor megtartották. Ha ön Ordas Lajosra hivatkozik - méltán és joggal -, ezt soha ne hagyja figyelmen kívül. S könnyű valaki után, miután meghalt, nevét, művét, bármihez beidézni.
Még egy gondolat ehhez. Természetesen azoknak az embereknek, akiket terhel a felelősség mindazon szörnyűségért, ami a magyar közelmúltban vagy félközelmúltban végbement, egy része meghalt. Ugyanott vannak, ahol az áldozatok túlnyomó része van - hadd mondjam önnek, mint tudomásom szerint gyakorló kereszténynek -: az egyetlen valóságos Isten ítélőszéke előtt, Isten ítélőszéke előtt.
Mi van azokkal, akik élnek? Mit jelent az élők számára ez? Nyilván önt is az élők izgatják, engem is az élők izgatnak. Bizony egyet kell értenem Horváth János képviselő úr szavával, aki ugyan magyarul idézte meg az ünnep nevét, de én hadd mondjam, hiszen onnan származik az emlékezés napja, ezt az izraeli törvényhozás legelső ünnepei között iktatta az állami ünnepek sorába: Jom Hazakaronnak mondják héberül. De az izraeli törvénykezés, törvényhozás sem kívánta ennél pontosabban meghatározni, hogy az állampolgárok, az iskolába járó gyerekek, az egyéb civil közösségek hogyan emlékeznek, hiszen mindannyian másképp emlékezünk. Ha az emlékezés az ön javaslatának a tárgya, hogy el ne felejtkezzünk azokról a borzalmakról, áldozatokról, gaztettekről, egy vagyok önnel. Hogyha kizárólag valamilyen ideológiai célhoz kívánja hozzárendelni az áldozatokat, hozzárendelni a jóvátehetetlen eseményeket, és valójában újraéltetni kívánja az áldozatokkal vagy az áldozatok leszármazottjaival a szégyent, a megfosztottságot, akkor tiltakoznom kell.
(14.10)
Még csak annyit: felmerült, hogy a kommunizmus egyik sajátos bűne - ahogy ön fogalmaz - az a téveszméje, amit Varga László, általam nagyra becsült képviselőtársunk is előhozott, hogy magántulajdon-ellenes. Engedjék meg nekem, mind a ketten jól ismerik a Szentírást: az a fajta magántulajdon-ellenesség, amelyet a marxizmus klasszikusai megfogalmaznak, sajátos módon antiklerikális éllel, az ugyanaz a magántulajdon-ellenesség, amit az evangéliumokban megtalálunk. Ez nem történeti kérdés, nem ideológiai és nem politikai kérdés, ez Szentírás-kutatási kérdés. Nagyon kérem, hogy ezt a kettőt ne kapcsolják össze. Más a magántulajdonnal való emberi szembenállás, és más az, ha valakit megfosztok a becsületétől vagy az életétől vagy börtönbe csukom.
Végül csak annyit: nagyon köszönöm önnek, kedves Horváth Béla, hogy idézte Márai Sándort. Sajátos módon az idézet elővételezte a sorsot és a történelmet. Örülnék, ha azon is elgondolkodna, hogy ez az írónak, magyarnak, férfinak egyaránt kiváló szerző élete végén miképpen gondolkodott, mi több, hogyan fejeződött be az élete.
Köszönöm a figyelmet.
