DR. VOJNIK MÁRIA
DR. VOJNIK MÁRIA
DR. VOJNIK MÁRIA (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Államtitkár Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! - akik e késő esti órán még nem mentek el - mint Répássy képviselő úr - a teremből. Azt gondolom, hogy ez a törvényjavaslat tökéletesen jó helyen van ebben a Házban egy ilyen évad végi, a politikai pankrációt túlhaladott időben, egy politikailag teljesen érzéketlen pártközi vita után. Hiszen semmi másról nincs ebben a törvényjavaslatban szó, mint hogy hogyan érintik a magyar állampolgárokat az európai uniós csatlakozás jogharmonizációs követelményei, valamint hogy a kormánypártok, illetve a kormány által beterjesztett változat szolgálja-e a betegellátást úgy, ahogy ezt egyébként hirdetni szeretné magáról a Fidesz-kormány. (Kósa Lajos: Ennyi?)
Képviselő Úr! Én a mai napon végighallgattam az ön enyhén szólva is nem különösebben ízléses hozzászólását minden kommentár nélkül. Hozzá vagyok ahhoz szokva, hogy az önök oldaláról egy olyan politikai vitastílus dívik, amelyben, enyhén szólva, nem fordul elő az udvariasság, a vitapartner iránti méltányosság, de még csak a figyelemnek egy minimális gesztusa sem. Én azonban azt gondolom, hogy engem nem kell meghallgatni ebben a Házban, csak azoknak, akiknek a véleménye egyébként nem közömbös a számomra, és akiknek - őszintén remélem - az én véleményem sem közömbös. Ezért én Kósa képviselő urat ebben a teremben nem tartóztatom, hiszen nyilvánvaló, hogy ehhez a vitához nem fog hozzászólni, ahogy néhány bekiabáló fideszes képviselőtársam se, s nemcsak azért, mert fel sem tételezem, hogy ezt a valószínűleg az ő számára politikai szempontból közömbös témát nem kívánja érinteni, hanem azért sem, mert azt gondolom, hogy tartalmilag valószínűleg nem is tudna hozzátenni túl sokat ehhez a törvényjavaslathoz. Ezért a következőkben azoknak a figyelmére számítok, akik ezt a törvényjavaslatot legalább elolvasták.
Az általános vitában a vezérszónokok ennek a törvényjavaslatnak a kapcsán elsősorban azt fogalmazták meg kritikaként, hogy az európai uniós követelmények, amelyek a számunkra, ha csatlakozni kívánunk az Európai Unióhoz, elengedhetetlen feltételek, és azok az ajánlások, amelyek a csatlakozás után nem feltétlenül előírások a számunkra, ebben a törvényjavaslatban keverednek.
(22.20)
Megfogalmazódnak benne olyan kitételek, amelyekre szükség van az európai uniós csatlakozásunk érdekében; vannak benne olyan szabálypontok, amelyeket az Európai Unió nem követel meg tőlünk, és amelyek a mi buzgalmunk folytán jogsérelmet okoznak a betegellátásban részt vevő orvosoknak, a hazai gyógyszerészeknek, és úgy gondoljuk, ennek eredményeképpen nem szolgálják a betegek érdekeit.
Vannak ebben a törvényjavaslatban olyan javaslati pontok, amelyeknek semmi közük nincs az európai jogharmonizációs követelményekhez, és amelyek semmi más módon nem kapcsolódnak ehhez a javaslati csomaghoz, mint hogy a kormány a tavaszi ülésszak vége előtt egy gesztust akar tenni akár a választóiknak, akár a szavazóbázisuknak. Ezekről a törvényjavaslatokról szeretnék beszélni, és ha lehet, ezeket a kritikákat szeretném - némiképpen a vezérszónokhoz hasonlóan - ebben a vitában még hangsúlyosabbá tenni.
Azt gondolom, igen tisztelt miniszter úr, hogy követelményként megfogalmazódik ma Magyarországon a beteggel kapcsolatba lépő orvossal szemben az, hogy bírja azt a nyelvet, amelyen kommunikál a betegével, annak a nyelvismeretnek, abszolút a birtokában kell lennie. Ha ugyanis ebben a Házban az egészségügyhöz értők és betegként az orvoshoz fordulók ezt végiggondolják, világos, hogy az az orvos, aki nem tudja a betegét az egymással való kapcsolat felvétele és tartása kapcsán tökéletesen megértetni és őt magát is tökéletesen megérteni, az kockáztatja a beteget. Ha nem érti meg tökéletesen a panaszát, akár az anamnézis családi, pszichológiai, munkahelyi körülményeire vonatkozó utalásait, és ezeket az utalásokat nem tudja megfejteni, mert nincs birtokában a nyelvnek, amelyet a betege használ, akkor nem fogja megérteni talán a betegsége lényegét sem. Az is lehet, hogy a beteg, akit az egészségügyi törvényben felhatalmaztunk azzal, hogy minden ismeret és felvilágosítás birtokában adja meg tájékozott beleegyezését az adott orvosi kezeléshez, beavatkozáshoz vagy diagnosztikus eljáráshoz, csak akkor fogja megérteni, hogy mit várnak tőle és egyébként mihez adja a beleegyezését, ha az orvos és e között a beteg között legalább ebből a szempontból tökéletes a kapcsolat.
Ezért az az engedmény, hogy a honosítás során a szakmai ismereteket az adott, nem magyar anyanyelvű pályázó a saját nyelvén teheti le, és csak általános magyar nyelvű ismeretekkel kell rendelkeznie, úgy gondolom, nem egy szükséges európai jogharmonizációs engedmény, hanem egy olyan gesztus, amelyet sem a magyar orvosok, sem a magyar betegek miatt nem kell megtennünk.
Ugyanilyen fölösleges indítványnak tartjuk és tartom én magam is ebben a törvényjavaslatban, hogy attól a gyógyszerésztől, aki külföldön szerzett ismereteket, és a magyar közforgalmú gyógyszertárakban fog dolgozni - már szakgyógyszerész se kell hogy legyen majd a jövőben -, ne követelhessünk meg a gyógyszertári gyakorlat előtt magyarországi gyógyszertárban eltöltött meghatározott időt, amelynek közvetlenül kell a gyakorlatot megelőznie, mielőtt ő ebben a gyógyszertárban felléphetne mint a jelenlegi személyi joggal rendelkező gyógyszerész.
Nem kell hangsúlyoznom, hogy miközben ma azt mondjuk, "kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét", a betegek túlnyomó többsége ezt az utóbbi intelmet is komolyan veszi, és megkérdezi a gyógyszerészét. Az a gyógyszerész, amelyik nem bírja az összes ismeretet (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), amellyel a beteg rendelkezésére kell állnia, úgy gondolom, kockáztatni fogja a beteget. Ezek azok az indítványok...
Tudom, elnök asszony, hogy az időm formailag lejárt, azonban tisztelettel kérem, számítsa be azt az időt, amikor nem tudtam a hozzászólásomat elkezdeni azért, mert az én igen tisztelt képviselőtársaim ebben megakadályoztak.
