MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Nemrég avattuk fel, november 4-én a gyűjtőfogház egy elkülönített területén álló kisfogházban az emlékmúzeumot, amely emléket kíván állítani és mementó kíván lenni az '56 utáni megtorlások színhelyeként. Én magam kilenc hónapot töltöttem el ott, és igen sok kitűnő embert ismertem meg, akit onnan vittek a bitóra. Ezért úgy gondolom, méltó és igazságos, hogy megörökítsük nevüket az Országgyűlés jegyzőkönyvében.
Egyike a legkiválóbbaknak közülük - akire nagy szeretettel gondolok évtizedek óta - Bárány János szerszámkészítő szakmunkás volt, aki 1930-ban született munkáscsaládban, édesapja kohász volt a Csepeli Vas- és Fémművekben. Néhány hónapos korában elveszítette édesanyját, nagyszülei nevelték. Hétéves volt, amikor apja magához vette. Lakatosnak tanult, majd segédlevelet kapott, kitűnő szerszámkészítő lett. Tudni kell, hogy a szerszámkészítő munkásokon áll vagy bukik egy-egy gyártmány gyártása, a szerszámgépek működtetése.
1956. október 23-án munka után jött haza, amikor őt is elsodorta a forradalmi tömeg. A rádióhoz került, és amikor látta, hogy ott lövöldözés kezdődött, visszament Csepelre, és körülbelül kétszáz munkástársával jött vissza. Majd másnap, amikor megjelentek a szovjet harckocsik, és megtámadták első ízben Budapestet, a Tompa utcában építettek barikádot, majd helyettesével, a légierőhöz tartozó Kárász János repülőfőhadnaggyal együtt megszervezték az ellenállást. Különböző csapatokat szerveztek, több harckocsit kilőttek, és visszaverték a szovjet támadást.
A konszolidáció napjaiban fenntartották a rendet, az éhező embereknek kinyittatták a közérteket, leltárba vették az ott lévő élelmet, megmentettek több embert a lincseléstől.
A második agresszió, november 4-e után keményen harcoltak, majd amikor a harcot nem lehetett folytatni, visszatért Csepelre, megalakította a Csepeli Ifjúmunkás Szövetséget, megválasztották a munkástanácsba. Tudjuk jól, hogy a csepeli munkástanács tartott ki a legtovább, 1957 februárjáig. Később a jogi egyetemen megismerkedett egyetemistákkal, ezeken keresztül velem és másokkal, és az ellenállást szerveztük egészen addig, amíg le nem tartóztatták. Letartóztatták, mi folytattuk a szervezkedést tovább. Decemberben kiengedték, de mint kiderült, csaliként, hogy a kapcsolatait kiderítsék. Titokban találkozott velem, és kérte, hogy minden szálat vágjunk el, mert figyelik, és azért engedték ki. Áprilisban ismét letartóztatták, és abban az időben indult meg ennek az összefüggő ellenállási láncolatnak a felszámolása és a letartóztatása.
A tárgyaláson nagyon keményen viselkedett, bátran viselkedett; a hírhedt Tutsek-tanács ítélte el. Hatunkat ítélt halálra, és a tanács nem vette figyelembe azokat a mentő körülményeket, amelyek mellette szóltak. A Legfelsőbb Bíróság hozott egy elvi döntést, hogy aki részt vett a harcokban, az meg nem állapítható számú gyilkosságban tettes.
1959. február 13-án volt a másodfokú tárgyalásunk. Másnap hirdették ki az ítéletet. Ketten megmenekültünk a haláltól, négy fiatal munkásnak pedig jóváhagyták a halálos ítéletét, kegyelmi kérvényüket elutasították. Rettenetes drukkolás indult meg a siralomházban, hiszen a börtönszabályzat szerint 72 órán belül ki kellett végezni, végre kellett hajtani az ítéletet. Az utolsó pillanatban, szerdán 11 órakor rángatták ki őket.
(20.10)
Ezt kiáltotta: "Isten veletek, barátaim, éljen a független Magyarország!" Nagyon hiányzik a mai Magyarországban, emlékét ápolnunk kell, és azt hiszem, példáját követni.
Köszönöm. (Taps az SZDSZ padsoraiból.)
