CSIZMÁR GÁBOR
CSIZMÁR GÁBOR
CSIZMÁR GÁBOR (MSZP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A felnőttképzési törvényről szóló általános vitában kormánypárti és ellenzéki képviselők egyaránt azt hangoztatták, hogy jó lenne ebben a szakmai törvényben, szakmai kérdésben egyetértésre, kompromisszumra jutni, jó lenne olyan helyzetet előállítani az Országgyűlésben, hogy egy ilyen politikailag valószínűleg semleges szakmai kérdésben nagyjából konszenzus alakulhasson ki.
Az általános vitát megelőzően, az általános és a részletes vita közötti időszakban folytak is némiképp egyeztetések, tárgyalások arról, hogy milyen lényegi kérdésekben, a törvény melyik kérdésében lehetne valamifajta kompromisszumot kötni. Én hét ilyen témakört látok, és a részletes vitában, kapcsolódva a módosító indítványokhoz, szeretnék erről a hét dologról szólni.
(10.10)
Sajnálatos módon az a kormányzati és kormánypárti gyakorlat érvényesült az elmúlt hetekben, hogy miközben a parlament plénuma és a nyilvánosság előtt mindenki a kompromisszumkészségét tanúsítja, a valóságban és a gyakorlatban azonban egyetlenegy kérdésben sem volt hajlandó a kormányoldal semmifajta kompromisszumra. Ezt mutatja az összes ajánlási pont, látszik, hogy milyen típusú módosító indítványok kerültek benyújtásra, és abból mi az, amit egyáltalán hajlandó volt támogatni a kormány. Lényegi kérdésekben tehát semmifajta kompromisszumra - úgy tűnik - nincs mód, hacsak nem gondolja meg magát a kormány a kapcsolódó módosító indítványok bizottsági tárgyalásakor.
Mely pontokról, mely kérdéskörökről van szó? Az első és talán egyik legfontosabb része a törvénynek az akkreditáció ügye. A törvényjavaslat egyszerre két típusú akkreditációt kíván bevezetni, egyfelől az intézmények akkreditációját, másfelől pedig a programok akkreditációját. Miközben abban egyetérthetünk, hogy fogyasztóvédelmi okokból, a képzésben részt vevők érdekeinek védelmében szükség van a programok akkreditációjára, vagyis arra, hogy egy szakmailag ebben kompetens testület minősítse a felnőttképzési programokat, és a minősítés eredményeként a képzésben részt vevők pontosan tudják, hogy milyen értékű tanfolyami, iskolai végzettséget szerezhetnek az adott felnőttképzési kurzuson, aközben, úgy gondolom, vita van közöttünk, hogy szükséges-e emellett az akkreditáció az intézményi körben is. Megítélésünk szerint egyszerre ez a dupla akkreditáció szükségtelen. Az, hogy az intézményeket minősíti-e valaki vagy sem, ráadásul ellenőrzi-e még pluszban vagy sem, nem ez jelenti az igazi fogyasztóvédelmet, hanem hogy az a bizonyos kurzus, amin részt vesz a felnőttképzési hallgató, milyen végzettséget, milyen, a munkaerőpiacon is hasznosítható igazolást, papírt, végzettséget ad számára.
Maga az intézményakkreditáció - hogy úgy mondjam - csendesen is megtörténik, nevezetesen: abba az intézménybe járnak többen, ahol színvonalas oktatás zajlik, s amelyiknek a bizonyítványát a munkaerőpiacon elismerik. Van Magyarországon számos olyan oktatási intézmény - akár felsőoktatási intézményt is tudnék mondani -, amelyik még akkreditálva sincs, de, mondjuk, valamennyi felsőoktatási intézménynél értékesebb a diplomája közismerten a munkaerőpiacon. Úgyhogy azt gondolom, hogy nem az intézményi akkreditáción, hanem alapvetően a programok akkreditációján múlik a kérdés.
Nem tudtunk tehát ebben egyetérteni. Mi továbbra is úgy gondoljuk, hogy ez a fajta akkreditációs kényszer azt a ma is alacsony színvonalú, gyenge felnőttképzési piacot vagy szolgáltatási kínálatot, ami Magyarországon van, nagyjából meg is fogja felezni. Úgyhogy nemhogy mennyiségi és minőségi növekedésre számíthatnánk ennek a dupla akkreditációnak az eredményeként, hanem minden bizonnyal ha minőségi csökkenésre nem is, de mennyiségi csökkenésre mindenképpen. Ráadásul a kormány - ahogy azt természetesen szokta - az akkreditáció szempontjait nem a törvényben óhajtja megfogalmazni, hanem saját magának felhatalmazást kíván adni a törvényjavaslatban arra, hogy majd ő részletes kormányrendeletben pontosan megmondja, hogy milyen szempontok szerint kell az intézményeket akkreditálni.
Úgy gondolom, hogy ez a szokásos rendje annak, ahogy a kormány politikai alapon lenyúl egy részpiacot, mondjuk most a felnőttképzési piacot, mert úgy gondolja, hogy majd ezekkel az akkreditációs szempontokkal szelektál a piac szereplői között, beenged oda valakiket, monopolhelyzetbe vagy előnyös helyzetbe hoz valakiket, másokat pedig kiszorít onnan vagy hátrányos helyzetbe hoz. Nem járható ez az út. Ismerjük már jó néhány szakterületről ezt a gyakorlatot, ez a intézményesített korrupció lehetőségét teremti meg. Megítélésünk szerint nem helyes ez a megoldás. Sokkal világosabb, ha az akkreditáció szempontjait a törvény fogalmazza meg, törvény szabályozza.
Mi úgy gondoljuk, hogy mindössze az intézmények nyilvántartására van szükség, egyetlen helyen, egy intézményben, a nemzeti felnőttképzési intézményben, és úgy gondoljuk, hogy a programok akkreditációját oly módon lehet és kell megoldani, ahogy az a pedagógus-továbbképzési programok esetében történt. Az az eljárás egy átlátható, világos és a szakma számára is elfogadott eljárás volt. Úgy véljük, hogy egy ilyen megoldás alkalmazható lenne a felnőttképzés egész rendszerében, hiszen kipróbált technológiáról van szó. Ennyit az akkreditáció kérdéséről.
A második ilyen kompromisszumlehetőség volt a két testület, az Országos Felnőttképzési Tanács, illetve a Felnőttképzési Akkreditációs Testület összetételére vonatkozó módosító indítványok köre. Mi úgy gondoljuk, hogy ezekben a testületekben minimum a paritás elvének érvényesülni kéne, de inkább a szakma képviselőinek kéne többségben lenne. Mi úgy gondoljuk, hogy ezt nem a miniszternek kell kiválogatni a szakma képviselőiből, hanem a szakmának és a fogyasztói oldalnak kell delegálnia. Tehát a delegálásos elvet valljuk, és úgy gondoljuk, hogy ezeknek a testületeknek valóságos hatásköre kell hogy legyen.
Ezzel szemben a kormányoldal továbbra is tartja magát ahhoz az egyébként más helyen is alkalmazott gyakorlatához, hogy ő gondolja meg kiválasztani a társadalmi partnereket, tehát úgy gondolja, hogy a társadalmi kontrollt biztosító testület összetételét saját maga határozza meg. Úgy gondolja, hogy ezeknek a testületeknek ne legyen komoly hatásköre, és úgy gondolja, hogy mellőzhető a valóban érdemi felhasználói oldal jelenléte ezekben a testületekben. Többféle javaslat volt és van az asztalon a két testület összetételére, hatáskörére, kapcsolatrendszerére vonatkozóan, sajnálatos módon egyetlenegyet sem támogatott ebből a kormány a bizottsági viták során.
A harmadik ilyen kérdés: a finanszírozási garanciák, finanszírozási pontok. Szintén adódott volna lehetőség arra, hogy mindenki komolyan vegye a felnőttképzés finanszírozásával kapcsolatos elgondolásokat, hogy rögtön, akár 2002. január 1-jétől is megoldást lehessen találni a normatív finanszírozás, illetve a költségvetés más előirányzataival a finanszírozás további javítására. Ezzel szemben a kormányjavaslat csak 2003. január 1-jére teremt finanszírozási garanciát ehhez a törvényhez. Addig lényegében semmi más nem történik, mint az intézmények és a szervezetek vegzálása a dupla akkreditációval, viszont a finanszírozás csak ígérvény marad 2003. január 1-jével, merthogy 2002-től hiába lép hatályba a törvény, a finanszírozási elemei nem jelennek meg.
Lehetett volna-e teremteni finanszírozási garanciát? Lehetett volna, kérem szépen. Épp a hét elején szavazott az Országgyűlés a zárszámadási törvényről és az adótörvényeket is érintő módosításokról. Azt gondoljuk, ha a zárszámadási törvényben el lehetett osztani 280 milliárd forintot különböző célokra - jó része erősen vitatható -, akkor bizonyára megteremthető lett volna a felnőttképzés néhány milliárdos költségvetési támogatása is ugyanebből a pluszbevételből. Éppen ez mutatja, hogy nem terjesztett be ilyen javaslatot a kormány, és nem is volt hajlandó az ilyen típusú ellenzéki javaslatokat elfogadni. Ez igazolja, hogy a kormány csak ígérgetni akar, és valóságosan nem akar tenni a felnőttképzésért, mert amikor megtehetné és megtehette volna, akkor azt a lépést nem tette meg, hogy hozzárendeljen forrásokat a felnőttképzési törvény megvalósításához.
A negyedik és ehhez hasonló ügy, amiben lehetett volna kompromisszumot kötni, a finanszírozást érintő további kedvezmények ügye. Ugyanis a törvényjavaslatban szintén ígérvényként jelenik meg a személyi jövedelemadó-kedvezmény. A magunk részéről tettünk javaslatot a társaságiadó-kedvezményre, tettünk javaslatot munkaügyi természetű kedvezményekre, a munka törvénykönyvét érintő kedvezményekre. Érdekes módon, bár lélekben egyetértettek kormánypárti képviselők ezekkel a javaslatokkal, sőt talán a kormánynak az a része is, amely a szaktárcát jelenti, de a kormány összegészében - úgy tűnik - nem értett egyet ezekkel a javaslatokkal.
(10.20)
Azaz világossá tette, hogy a kormány nem igazán gondolja komolyan azt, amit hirdet, mondjuk, az általános vitában, a miniszteri expozéban, nevezetesen, hogy a felnőttképzésben minden részt vevő érdekeltségét meg kell teremteni, mert amikor a munkaadók érdekeltségét kellett volna megteremteni, akkor a kormány azonnali hatállyal úgy gondolta, hogy itt nincs mozgástér, a munkaadóknak nem kell semmifajta kedvezményt biztosítani a felnőttképzéshez.
Mi pedig úgy látjuk, akkor van értelme a felnőttképzés fejlesztéséről beszélni, ha mind a munkaadók, mind a munkavállalók, mind a költségvetés, mind a civil szektor érintett és érdekelt a fejlesztésben, és ehhez természetesen minden szerepelőnek meg kell teremteni azt a mozgásterét, hogy finanszírozni is tudja a felnőttképzés különböző kurzusait, magát a felnőttképzési rendszert. Ha nem tudja, mert nincs mozgástere hozzá, akkor nem lesz érdekelt benne, és a felnőttképzési rendszer fejlődéséről csak papolhatunk, beszélhetünk, de valójában nem történik érdemi előrelépés. Márpedig abban valamennyien egyetértünk - természetesen ez nem törvényszövegben megjelenő egyetértés -, hogy a felnőttképzési rendszer egészének fejlesztésére szükség van, és sokkal nagyobb felnőttképzési kapacitás kialakítására, sokkal szélesebb kínálat kialakítására lenne szükség.
Ötödikként szeretném említeni néhány olyan új kötelezettség megjelenését a törvényben, amely a felnőttképzési intézményeket és közvetett módon a felnőttképzésben részt vevőket fogja érinteni. Csak ízelítőül egy rövid felsorolást tennék: ilyen a felnőttképzési intézmények számára kötelező képzési terv készítése, ilyen a beszámolókészítés kötelezettsége, ilyen a tanácsadó testület létrehozásának kötelezettsége, ilyen az intézményi és programakkreditáció kötelezettsége, és ennek valamennyi költségelemét is hozzászámolva, merthogy természetesen minden akkreditációért fizetnie kell az intézményeknek.
Mit jelent ez? Ez először is azt jelenti, hogy a képzéssel foglalkozó intézmények apparátusai és költsége jelentősen megnő, hiszen ezen feladatokat, ezen pénzügyi kötelezettségeket teljesíteniük kell. Hol fog megjelenni ez a másik oldalon? Tehát honnan lesz pénze egy képzési intézménynek arra, hogy ezt megteremtse? Oly módon, hogy a hallgatóktól több pénzt fog beszedni, hiszen más módja nincs, hiszen ebből él.
Azt gondolom, ily módon ezek a kötelezettségek a hallgatókat fogják érinteni, vagyis sokkal drágább lesz a felnőttképzésben részt vevő számára a képzés, azért, mert a kormány a törvényjavaslatban olyan típusú kötelezettségeket talál ki az intézmények számára, amelyek megvalósítása költséggel, idővel, munkaerővel, munkaidővel jár. Ez az egyik következmény, amivel számolni kell, és azt gondolom, hogy ez egy káros következmény.
Meg kell vizsgálni ezeknek a kötelezettségeknek az értelmét és hasznát is. Azt gondolom, hogy egy olyan képzési tervnek mint kötelezettségnek, amit elkészítenek, és aztán nyilván a piaci viszonyok szerint működik egy képző intézmény, és a tervtől valószínűleg lényegesen el fog térni, semmi értelme nincs, mert nincs szankcionálva, vagy pontosabban: a szankció az egész képzésben való részvételt, az akkreditációt is érintheti úgy, ahogy van. Azt gondolom, hogy képzési terv nélkül is tud a piac szükségleteire reagálni egy intézmény. Az a lényeg, hogy akkreditált programok sorozatát csinálja. Ha ezt meg tudja csinálni, akkor azt képzési terv nélkül is meg fogja tudni csinálni.
Hasonlóképpen ilyen a beszámolási kötelezettség. Meggyőződésem, hogy az ilyen tonnaszám beérkező jelentések, beszámolások teljes mértékben feleslegesek, senki sem fogja ugyanis elolvasni őket, mert ideje sem lesz rá, olyan mennyiség; másrészt ha el is olvassa, milyen tanulságokat fog tudni leszűrni belőle; harmadrészt pedig ily módon, ahogy ez a törvényben szabályoztatik, lényegében teljesen üres, mert az egysoros beszámolótól az ezeroldalas beszámolóig terjedő sávon, szempontrendszer nélkül teljesen értelmetlen kötelezettség az intézmények számára.
Van értelme a tanácsadó testületeknek. Azt gondolom, szükséges és értelmes dolog a piac szereplőit, a végső felhasználót már az oktatás tartalmi kialakításába is bekapcsolni. Sajnálom, hogy olyan típusú módosító indítványokat a kormány nem támogatott, hogy ennek a szakmai tanácsadó testületnek, mondjuk, legyen olyan funkciója, hogy a képzési programokat véleményezze és ne csak a képzési tervet a képzési intézményben.
Az akkreditáció dolgáról beszéltem. Azt gondolom, hogy a programakkreditációra szükség van, az intézményire nincs. Megítélésem szerint nem helyes, hogy ennek a költségeit egy az egyben a felnőttképzési intézmények kényszerülnek viselni.
Utolsó előttiként említeném, hogy a törvényjavaslatban szerepet kap az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont mint egyfajta hatóság, amelynek egyfelől az intézmények akkreditációs okmányoknak megfelelő nyilvántartása és ráadásul az intézmények ellenőrzése a feladata.
Úgy gondolom, hogy teljes szerepzavarról van szó. Mivel ez egy olyan intézmény, amit nem a felnőttképzésre hoztak lére, ráadásul a törvény létrehoz egy kifejezetten a felnőttképzés szakmai kérdéseivel foglalkozó országos intézményt, teljes mértékben felesleges, célszerűtlen és értelmetlen dolog az OKÉV megjelentetése ebben a törvényjavaslatban. Megítélésünk szerint pontosan elegendő lenne, ha az intézményi nyilvántartást az új felnőttképzési intézmény végezné, ennél többre nincs is szükség, valamint végezné természetesen a felnőttképzéssel kapcsolatos összes szakmai munkát, és az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont pedig megmaradna a közoktatás területén. Ott sem tartjuk a jelen formájában és jelen hatáskörében szükségesnek, de hogy még ráadásul a kormány kiterjessze hatáskörét a felnőttképzés területére, ezt meg kifejezetten célszerűtlennek és feleslegesnek tartjuk.
Befejezésül utoljára a definíciós kérdésekről szeretnék szólni. Ott sem látszik a lehetősége a kompromisszumoknak, például a leglényegesebb kérdésben, nevezetesen, hogy a felnőttképzésbe mi tartozik bele és mi nem.
Azt gondoljuk, hogy az a felnőttképzési törvény, amely nem szól az iskolarendszerű felnőttképzésről, csak címében felnőttképzési törvény, de valójában a lényegről nem szól. Ez a törvényjavaslat pedig két dologról semmiképpen sem szól mint felnőttképzésről, egyrészt az iskolarendszerű felnőttképzésről, másrészt pedig a közművelődésben lebonyolódó, talán úgy lehetne mondani, a puha felnőttképzés területéről. Lényegében mind a kettőt leválasztja, és lényegében az egész szabályozást az iskolarendszeren kívüli szakképzésre zsugorítja le felnőttképzés címén.
Úgy gondolom, hogy ez félrevezető, nem helyes; a felnőttképzést, az iskolarendszerű, az iskolarendszeren kívüli és - hogy leegyszerűsítsem megint - a puha felnőttképzést, a nem akkreditált jellegű, tanfolyam jellegű felnőttképzést egységében érdemes kezelni. Ha ezt a hármat elkülönítve kezeli egy ország felnőttképzési jogszabályegyüttese, akkor azt gondolom, hogy rossz úton jár. Az európai gyakorlat jelentős részben együtt kezeli ezt a hármat, és érdemes megnézni azon országokat, ahol fejlett felnőttképzési rendszer üzemel, akár Dániát, akár Angliát - lehetne sorolni több európai országot -, ott bizony egységesen kezelt szabályozásról van szó. Tehát ez rossz irány, nem is az európai gyakorlatnak megfelelő irány, megítélésünk szerint nem segíti a felnőttképzési rendszer fejlődését.
Számos más definíciós probléma is van ebben a törvényjavaslatban, az általános vitában néhány példát említettem már. Úgy tűnik, hogy az erre vonatkozó javaslataink csak pusztába kiáltott szóként jelennek meg, vagy majd a történelem számára, a jegyzőkönyvek számára, mert a kormány ezekben a kérdésekben sorozatosan nemmel válaszolt arra a kérdésre, hogy támogatja-e a módosító indítványokat.
Összességében tehát megállapítható, hogy akár a kormány, akár a kormánypárti képviselők mondták, hogy itt van lehetőség az együttműködésre és van lehetőség konszenzus elérésére, bármennyire is volt egy ilyen szándék, a gyakorlatban ez a szándék nem érvényesült.
(10.30)
Meg kell állapítani, hogy minden lényeges kérdésben a javaslatainkat a kormány elutasította, ezért jeleznem kell, hogy amennyiben a Szocialista Párt a következő választási ciklusban többségbe kerül az Országgyűlésben, minden bizonnyal nagyon sürgősen a felnőttképzési törvény megváltoztatására, átalakítására fog javaslatot tenni, egy átfogó, valóban a fejlődést, fejlesztést szolgáló, pénzügyileg alátámasztott, pontos definíciókkal rendelkező törvényt fog az Országgyűlés elé terjeszteni.
Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps az MSZP padsoraiban.)
