DR. BAZSA GYÖRGY
DR. BAZSA GYÖRGY
DR. BAZSA GYÖRGY (MSZP): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! A törvényjavaslat általános vitájában azt mondtam, hogy nehéz erről a javaslatról igazán az általános vita stílusának, jellegének megfelelően hozzászólni, hiszen 12 olyan, egymástól meglehetősen független pontját javasolja a felsőoktatási törvénynek módosítani, amelyek között - mint mondom - érdemi összefüggés nincsen. Az indító ok - mindannyian tudjuk - a Széchenyi István Főiskola egyetemmé nyilvánítása volt a törvényjavaslat benyújtásához, és ehhez különböző, egyébként jó szándékú, technikainak minősíthető további módosító javaslatokat terjesztett be a kormány.
Most mégis azt kell mondanom a bizottsági vita után, hogy lehet, sőt kell általános értelemben hozzászólni ehhez a törvényjavaslathoz és ahhoz a 9 módosító indítványhoz, amely előttünk fekszik. A tapasztalat vagy az egyszerű statisztika sajnos az, hogy egy valóban szakmai kérdéskörről - mert ezek a módosító javaslatok abszolút szakmaiak, semmi politikai tartalmuk nincsen - mégis politikai alapállásban nyilvánított véleményt a kormány, pontosabban: akkor még csak az Oktatási Minisztérium, hiszen ennek a 9 javaslatnak az egyharmadát támogatta. Ebből két fideszes képviselő által benyújtott, és egy közös fideszes-MSZP-s javaslat volt, és az a hat egyéb javaslat, amit ketten, MSZP-s képviselők nyújtottunk be, igazából érdemi indokolás nélkül - egyre még ez ügyben visszatérek - elutasításra talált a kormány, vagy mint mondtam, a minisztérium részéről.
Tehát "az aláírót nézzük és nem a tartalmat" felfogás érvényesült most is, és én azért vagyok ez ügyben egy kicsit külön is szomorú, miután eltöltöttem négy évtizedet a felsőoktatásban, és így hozzátartozván a mindenkori oktatási - akárhogy is hívják - minisztériumhoz, mert sokkal nagyobb rugalmasságot tapasztaltunk, mondjuk, a határainkon túli magyarokról szóló törvény vitájában, ahol végül is a Külügyminisztérium legalább tíz módosító javaslatunkat fogadta el, ha nem is az első, de a második körben. Ugyanezt mondhatjuk most el mondjuk az Igazságügyi Minisztériumról, amely a nyelvhasználati törvény kapcsán ugyanezt teszi. Nehéz pontosan megmondani, hogy hány javaslatot kellene így összeszámolni, de vagy 60 érdemben minősíthető, tehát egymástól függetlennek minősíthető javaslat közül 17-et fog a miniszter asszony támogatni, ez legalább egynegyede a javaslatoknak, és ezek között számos ellenzéki képviselői javaslat van.
Ugyanezt láttuk az előbb a felnőttképzési törvény kapcsán is, hogy meghatározó módon, én azt mondanám, gyakorlatilag százszázalékosan csak kormánypárti javaslatot támogatott az előterjesztő.
Az a két javaslat, amit az előbb Sági képviselő úr ujja felmutatásával jelzett, nem más, mint egy törvény számának a bevitele a javaslatba, tehát egy picit pontosabb és egyértelműbb, messze nem érdemi javaslat, a másik pedig egy fölösleges jelzőnek, az aktív életből az "aktív" szónak, jelzőnek a kiiktatása, tehát nyugodtan tudom azt mondani, hogy érdemben ellenzéki javaslatot nem fogadott el ott sem a minisztérium.
Ez rossz felfogás a mi megítélésünk szerint, nem ez volt az eredeti szándék a ciklus elején, abban hittünk, hogy lesz általában egy szakmai alapra helyeződött kompromisszum az elmúlt évek, illetve akkor még következő évek munkájában, és ez elég rossz arányban valósult meg. Mi megtettük, hiszen, mondjuk, az integrációs törvény, ami a legnagyobb hatású törvényjavaslat volt ebben a ciklusban a felsőoktatás területén, a mi nagymértékű, mondhatni, hogy teljes fokú támogatottságunk mellett került itt az Országgyűlésben elfogadásra.
Ami az egyes javaslatokat illeti, nyilván arról a háromról most nekem nem kell szólnom, legfeljebb egy megjegyzést tennem. Hadd mondjam a következőket!
(11.00)
A 2. számú javaslatban Füle István képviselőtársam - bár bizonyára ő is elmondja - egy racionális egyszerűsítést javasolt, hogy a hallgatói jogviszony ne egy nagyon sok változatban megnyilvánuló, megjelenő módon, a záróvizsga-időszak utolsó napjáig tartson, mert ki tartja ezt igazából számon - a tanulmányi osztályok, ha precízen csinálják -, hanem annak a hónapnak a végéig, amikor a záróvizsga-időszak ki van írva. Akkor lehet használni jogszerűen, mondjuk, az utazási kedvezményeket még utoljára ebben a hallgatói minőségben, akkor lehet használni a kollégiumot nem külső vendégként, hanem hallgatóként, és egyáltalán azt gondolom, abszolút egyszerűsítő és racionális javaslat az, hogy a hónap végig tartson. Ez a nagyon sok változat inkább zavart okoz a jelenlegi elrendezésben vagy szabályozásban. De hát nem látszott támogathatónak a javaslat.
A 3. számú javaslatot én nyújtottam be, együtt még másik kettővel, amelyik az abszolutórium vagy magyarul végbizonyítvány kiállításának, és ezzel együtt a törvénybe kerülésének javaslata volt. Az az általános évtizedes, ha nem évszázados gyakorlat a magyar felsőoktatásban is, hogy a tanulmányok mindenféle kötelezettségének teljesítését és ezzel a záróvizsgára bocsátás feltételének teljesítését az indexekben, magyarul leckekönyvekben a dékáni hivatalok vagy formálisan a dékán igazolja, tehát lezárja azt a teljesítménycsomagot, ami a hallgatói kötelezettségek tekintetében a hallgató előtt állt és azt meg is tette. Ennek alapján egyszerűen, világosan, mindenki számára tisztán láthatóan bocsátható a hallgató záróvizsgára, korábbi elnevezésén államvizsgára.
Ezt a doktori képzés tekintetében különösen indokoltnak látom, hiszen a doktori képzés három évének végén most egyszerűen nincsen semmi definiált pont. A hallgató felvételt nyer a doktori képzésre, ez egy hároméves ciklus, ennek során ösztöndíjat kap harminchat hónapon keresztül, teljesít bizonyos krediteket - jobbára az egész képzési időszak első két-három félévében ezt meg szokták tenni a doktoranduszok -, és utána valamilyen határtalan, definiálatlan módon fejeződik be ez az állapot, amit a doktoranduszállapot jelent, és nincs egy dokumentált végpont. Valahol a dékáni hivatalok, tanulmányi osztályok anyakönyvében megjelenhet, hogy X. Y. most már nem ösztöndíjas itt a továbbiakban, de minden indexben, a doktoranduszok leckekönyvében is benne van évtizedek óta - az övékében persze csak hét-nyolc éve - az az utolsó oldal, hogy most akkor le van zárva egy tanulmánysorozat, hat félév, nyolc félév, tíz-tizenkét félév, mindent teljesített az illető. Ez világos képletet teremt, és ezt érdemes volna a gyakorlatnak megfelelően a törvényben is rögzíteni.
A bizottsági vitában Kiss Ádám helyettes államtitkár úr azt mondta, hogy olyan fogalmat hoz be a felsőoktatási törvénybe, amit nem ismer a felsőoktatási törvény. Gondolom, a törvényalkotásnak egyik alapvető eleme az, hogy bizonyos fogalmakat, amelyeket szükségesnek tart a törvényalkotó, behoz a törvénybe. Azért, mert valami most még nincs benne, nem nagyon lehet vagy nem logikus azt mondani, hogy akkor ne is legyen benne, mert most még nincsen benne. Ez tehát logikailag számomra érhetetlen volt.
Az már csak szubjektív megjegyzés, hogy a helyettes államtitkár úr azt mondja rólam, hogy ha így vinnénk be azt, amire gondoltam, akkor ellentétes lenne azzal, amit akarok. Nem gondolom valamikori dékántársamról, hogy nem tudja, mit akar és nem tudja azt megfogalmazni; nem bánnám, ha ő sem tételezné fel rólam azt, hogy nem tudom megfogalmazni, amit akarok, de ez igazából a vita érdemi részén kívül esik.
Az abszolutóriumnak, végbizonyítványnak a definícióját egyébként végül is a 6. módosító javaslatban meg is adom, úgy szól, hogy: "A tantervben előírt vizsgák eredményes letétele és más tanulmányi követelmények teljesítése vagy az előírt kreditértékek megszerzése" - tehát erről van szó - "amit a hallgató leckekönyvében az intézmény, kar vezetője által kiállított abszolutórium (végbizonyítvány) tanúsít." Azt gondolom, nem kell ennél pontosabb vagy részletesebb definíció, annál is inkább, mert a valós gyakorlat évtizedek óta ez, tehát mindenki érti, aki ebben a műfajban dolgozik, tevékenykedik.
Ami a 4. számú módosító javaslatot illeti, ott Füle István képviselőtársam - de lehet, hogy megint helyette beszélek - egy racionális egyszerűsítést javasolt: ne úgy legyen, hogy először lehet négy félév, ami két félévvel különös méltányosságot indokló okból még meghosszabbítható; ez felesleges bontás. Hat félév lehet a maximum, és akkor a dolog egyszerű, rendben van, mindenféle bonyolító és nehezen értelmezhető gumiszabály nélkül. De azt láttuk, hogy a minisztérium ezt sem tartotta racionálisnak és támogathatónak.
Ugyanez van egyébként az 5. javaslati ponttal kapcsolatban is. A vitában is felmerült korábban is, hogy a szankcionálásra vonatkozó részeket is kell tartalmaznia a törvényességi felügyeleti eljárást szabályozó miniszteri rendeletnek, amire most az oktatási miniszter itt felhatalmazást fog kapni. Az, ami most van benne a törvényben, hogy jelentést írnak, tájékoztatnak és visszajeleznek, nagyon tartalmas, csak épp nem valószínű, hogy hatás nélküli levelezgetés, tájékoztatás lehet. Teljesen helyénvaló volna az, hogy fogalmazza meg a törvény is, hogy ilyen esetekben, ha nem történik érdemi változtatás, mert nincs rá kötelezve az érintett intézmény, akkor szankcionálásra is legyen lehetőség, sőt ennek be is kell következnie.
(Az elnöki széket dr. Szili Katalin, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Végül a 7. módosító javaslatban azt javaslom, hogy ne külön jogszabályban - mint ahogy az előterjesztés teszi -, hanem a képesítési követelményekben fogalmazódjon meg az államilag elismert nyelvvizsga-bizonyítvány megszerzésének kötelezettsége. Azért van a képesítési követelményrendszer a magyar felsőoktatásban, mert ott lehet és kell mindent meghatározni, előírni, ami a végzettség vagy a képesítés megszerzéséhez szükséges, és nincs értelme annak, hogy egy bizonytalan külön jogszabályra hagyatkozzunk. Onnantól kezdve az embernek az a bizonytalansági érzése van, hogy jó, van a képesítési követelmény, ami bizonyára sok mindent tartalmaz, de máris van egy külön jogszabály a nyelvismeretről, akkor még lehet valami más, mondjuk, a gyakorlati ismeretekről, vagy lehet valami más a nem tudom, milyen állampolgári ismeretekről. Tehát gondolkodik az ember, és nem abban a biztos tudatban veszi a kezébe a képesítési követelményeket, hogy na, akkor most itt minden benne van, ennek alapján teljes képet kapok.
Az eredeti törvényállapot, ami egyébként most még érvényes, arról szól, hogy a záróvizsgára bocsátás feltétele az intézmény által előírt nyelvismert megszerzésének igazolása. Ez minden bizonnyal nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen meglehetősen nagy káosz alakult ki, hogy az egyik intézmény ilyen, a másik intézmény olyan követelményt írt elő, esetleg még szakonként is mást és mást, és ezért a jobbára 1996-ban megjelent képesítési követelmények a legkülönbözőbb szakcsoportokra - itt látok magam előtt egy listát -, vagy nyolc szakcsoportra azt mondják ki, hogy egy idegen nyelvből A vagy B vagy C típusú középfokú állami vagy azzal egyenértékű nyelvvizsga letétele a záróvizsgára bocsátás feltétele.
Azt kell mondanom, itt történt egy törvénnyel ellentétes döntés a kormány részéről, még akkor is, ha ez 1996-ban történt, és tudom, hogy akkor ki kormányzott; de 2000-ben a jelenlegi kormány a 97/2000. kormányrendeletében megerősíti ezt, amikor felsorolja és azt mondja, hogy az ilyen és ilyen szakok képesítési követelményeiben meghatározott záróvizsga részének minősíti a záróvizsgára bocsátás helyett ezeket a kritériumokat. Átment tehát a gyakorlat egyértelműen abba a jogi keretbe, hogy a záróvizsgára bocsátás feltételeit mindenestül, en bloc a képesítési követelmények tartalmazzák. Amit én javasoltam, az pontosan a mai gyakorlat lenne: a képesítési követelményekben előírt nyelvvizsgáról legyen szó, és nem külön jogszabályban - nem fogadta el a minisztérium.
Azt gondolom, ezek a javaslatok, az eredetiek is, de a mieink is, jó szándékúak voltak, segítenék a felsőoktatási törvény pontosságát, javítanák, és ha ezt a gyakorlatban is - merthogy jobbára egyébként így megy - érvényesítjük, akkor jobb lehet a felsőoktatás szabályozottsága, legalábbis tisztább lehet a képlete.
(11.10)
Azt is hozzátehetem persze, hogy ha ezeket, ne adj'isten, nem fogadnánk el, akár az eredetieket, akár a módosítókat, a magyar felsőoktatás ugyanúgy megy tovább, nem fogja észrevenni, hogy az ország útján egy kicsi kis göröngyöt most kisimítottunk vagy egy kicsi kis lyukat betömtünk, de hát mégiscsak jobb lenne, ha ezeket elfogadná.
Ezért mondtam az elején, hogy bizony ebben a javaslattámogatottságban, illetve nem támogatottságban jobb lett volna, meggyőződésem, változatlanul jobb lenne, ha nem az aláírókat, hanem a javaslatok tartalmát nézné az Oktatási Minisztérium. Ebben a pillanatban a képlet teljesen világosan az, hogy ha csak mi írunk alá, akkor az valamiért - s másra itt nem tud az ember gondolni, mint politikai okokra - nem jó. Én örülnék, ha a minisztérium, az oktatási, a miénk legalább annyira rugalmas, és nem olyan politikával túltelített vagy túlfűtött lenne, mint ahogy az előbb említett példák alapján más minisztériumok meg tudják ezt tenni.
Köszönöm.
