BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Szeretném a szakmai megfontolásaim sorát folytatni, mégpedig a praxisközösséggel, amire az előbb már utaltam.
Módom volt néhány évvel ezelőtt Dániában ismerkedni az egészségügyi rendszerrel. Azt láttam ott, hogy egy kitűnően működő egészségügyi rendszernek a központi eleme a praxisközösség. Ott úgy működik az egészségügy, úgy tudták megcsinálni a fekvőbeteg-ellátás racionalizálását, szűkítését, csökkentését, hatékonyabbá tételét, hogy fölfejlesztették a praxisközösségeket. Ott egy kistelepülés lakóközössége egy orvoscsoportból álló közösséghez tartozik, amiben helyt kap a háziorvos, illetve belgyógyász, nőgyógyász, reumatológus, fül-orr gyógyász és igény szerint más szakorvos, akik tehát ebben a betegre koncentráló közösségben foglalkoznak a lakosokkal. És kórházba csak akkor kerül az ember, ha az mindenképpen elkerülhetetlen, és csak nagyon rövid időre, hiszen - nem mondok ezzel újat - ott az egynapos kórházi ellátás, az egynapos sebészet, az egy napig tartó szülés, szülészet, hogy úgy mondjam, általánosan bevett és elterjedt.
Kérdés, hogy ha ebben egyetértünk szakmai szempontból, akkor ez a gondolat, hogy a szakorvosokat kellene helyzetbe hozni, hogy az ő praxissal kapcsolatos tevékenységüket kellene - tulajdonképpen lehet, hogy a háziorvosokéhoz hasonló módon - tulajdonná tenni közvetlenül, miért nem jelenik meg végre ebben a törvényben.
Szeretném azt kérni, hogy senkinek ne jusson eszébe arra hivatkozni, hogy de hiszen üssem föl ezt a javaslatot a 12. oldalon, ott van a 23. §, orvosi praxisközösség, két bekezdéssel. Azt gondolom, többek között attól olyan szörnyen gyenge ez az előterjesztés, hogy a praxisközösség helyét, lényegét, szerepét nem találta meg az előterjesztő.
Ez a törvény ugyanis a második fejezetben az egészségügyi szolgáltatók típusairól szól, emleget egy bevezető mondat egészségügyi intézményt, valamint egészségügyi egyéni vagy társas vállalkozás formájában végzett tevékenységet. Az, hogy társas vállalkozás formájában végezhető az egészségügyi tevékenység, az itt, ebben a mondatban van leírva egyetlenegyszer, hogy utána vissza ne térjen a gondolat. Hiszen ez a fejezet részletezi az egészségügyi intézményeket két szakaszban, kitérve a fejlesztési programjukra, egy szakasz szól az egyetemi klinikákról, egy másik a klinikai központról, egy harmadik az oktatókórházról, oktatókórházi osztályról, és végül az utolsó az egyéni egészségügyi vállalkozóról. Fölveti a társas vállalkozás gondolatát, és utána rögtön elfelejti, és egy mondatot tovább nem szól róla. Pedig meggyőződésem, hogy valahol a szervezeti formák között lenne a helye annak, hogy a praxisközösség gondolatát, lényegét, értelmét kifejtse a törvényalkotó, hozzákapcsolva természetesen azokat a finanszírozási elemeket, szempontokat, amiktől ez működőképessé válhat.
Következik egy harmadik rész, aminek az a címe, hogy az orvosi tevékenység végzésének formái. Itt föl van sorolva az a három forma, amiben gondolkodik az előterjesztő: az alkalmazotti orvos, a szabadfoglalkozású orvos és a vállalkozó orvos. És valóban elkezdi a kifejtését: egy szakasz szól az alkalmazotti orvosról, egy következő a szabadfoglalkozású orvosról, aztán ide bekúszik az orvosi tevékenység ellátásáról szóló szerződés kérdése - furcsa mód -, majd a következő rész, ez a bizonyos említett orvosi praxisközösség két semmitmondó bekezdés formájában, hogy aztán az utolsó szakasz visszatérjen a vállalkozó orvosra. Nem tudom, milyen érvekkel mondjam el, hogy mennyire logikátlannak tartom az egészet, ahogyan itt egyáltalán, nagyon szűkszavúan érintve van ez a kérdés, hogy mennyire rossz helyen van megemlítve is abban a kurta formában, ahogy ez megtörtént.
A módosító indítványokról én magam is pontosan azért jelentettem ki, hogy nem fogok készíteni ilyeneket, mert azt gondolom, hogy az egész egy szörnyen gyenge munka; 28 szakasz az egész, de a logikájával, a koncepciójával van baj, nem lehet, nem érdemes ehhez módosító indítványokat fércelgetni, nem lehet ezt a logikai rendszert lényegében megjavítani. A szabad demokraták azt mondták, hogy mást kellett volna csinálni. Csupán a kht.-k miatt, amelyek, még egyszer hangsúlyozom - a miniszter úr is kitért rá az expozéjában -, jelenleg is jogi környezetbe ágyazottan, szabályozott módon létrehozható formák, nem kellett volna ezt a törvényt beterjeszteni.
Mint ahogy kétségem van azzal kapcsolatban is, hogy az orvosokra vonatkozó másik elem, a szabadfoglalkozású orvoslás emlegetése ebben a törvényben olyan komoly előrelépést jelenthet. Hiszen azt tapasztalom, hogy az orvostársadalom nagyon-nagyon megosztott a szabadfoglalkozású orvoslással kapcsolatban; megjelenik igény erre a dologra, én is találkozom vele, ugyanakkor mások nagyon is tartanak tőle, hogy ha átrendeződik a struktúra körülöttük, akkor hogyan találják meg a helyüket az új rendszerben.
De a végső, igazi kérdés az, hogy mi volt az akadály; hogy a tárca, ha most tényleg rászánta magát, hogy egy komoly törvényt letegyen az asztalra, akkor miért nem kezelte benne a szakorvosok jogállásának az igazi problémáit, kérdéseit.
Több mint egy évvel ezelőtt, 2000 januárjában egy meglehetősen nagy volumenű munka eredményeképpen, amikor az orvosi tevékenységről szóló törvény vitájánál tartottunk, elkövettük azt a - nem tudom, használjam-e rá ezt a kifejezést - hibát, hogy saját, önálló törvényjavaslattal álltunk elő. Azt gondolom, analóg a helyzet; e helyett a törvény helyett egy másik önálló törvényjavaslatot kellene letenni az asztalra, de olyan mértékben eredménytelen az a munka, amire az ellenzéki képviselők kárhoztatva vannak, hogy valahogy a mazochizmusunk nem terjedt odáig, hogy most a tárca helyett házilagos formában egy másik törvényt gyártsunk és beterjesszünk. Azt gondolom, képviselőtársaim nyilván megértik ezt.
Köszönöm a figyelmet.
(13.40)
