DR. GIDAI ERZSÉBET
DR. GIDAI ERZSÉBET
DR. GIDAI ERZSÉBET, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök asszony. Államtitkár Úr! Kedves Képviselőtársaim! Tisztelt Rádióhallgatók! Amikor 1998-ban, a választásokat követően elfogadtuk és támogattuk azt az intézkedést vagy azt a javaslatot, hogy kerüljön ki az úgynevezett önkormányzatiságból a társadalombiztosítási kassza, és legyen egy költségvetés, államháztartás alkotóeleme, akkor ezt tettük azért, hogy ennek következtében jobb lesz az ellenőrzés, jobb lesz a tervezés, és talán még nagyobb bevétel folyik be kasszákba, és ebből több is jut az elosztás során a nyugdíjasoknak, és több jut az egészségügynek.
Azonban sajnos - ha áttekintjük a tényadatokat, láthatjuk - nem ez következett be. Mindenekelőtt kiemelném, hogy a tervezésnél kezdődött már a hiba, hiszen az 1999-es vitán, amikor a költségvetés és a társadalombiztosítási költségvetés elfogadásáról szólt itt a parlamentben a vita, már akkor is kifogásoltunk több olyan mutatót, amely nem szolgálta ezt a célt, amelyet annak idején kitűztek, amikor központosították a költségvetésben a társadalombiztosítási befizetéseket.
Hadd emeljem ki mindenekelőtt - itt már többen említették -, hogy 81,3 milliárd forintos hiány keletkezett a bevételek és a kiadások között, tehát a kiadások javára. Ez önmagában még nem is volna hiba, mert végül is, ha a 81,3 milliárd forintot finanszírozni lehetett, ez jelenthetné azt is, hogy a kiadási oldalon több jutott az illető személyeknek, mondjuk, a nyugdíjasoknak, jobb lett az egészségügyi ellátás minősége és az ellátás finanszírozása. Azonban ha alaposabban áttekintjük az adatokat, akkor ebből az is látszik, hogy itt már kezdetben egy rossz mutatószámmal dolgoztak, ez a bizonyos alultervezés, amit szintén többen említettek, a költségvetési mutatóknál tervezési hiba volt, és akik készítették ezeket az elemzéseket, jól tudták, hogy nem teljesíthető a bevételekből az a kiadás, amit megkíséreltek felvázolni, sőt még akkor sem, ha alultervezték a mutatókat, mert rosszul tervezték a mutatókat. Nem volt megfelelő előkészítése, nem voltak megfelelő hatástanulmányok, amelyek korábban sem voltak megfelelőek, csak várta az ember és javasolta, hogy most egy változás bekövetkezhet ezen a területen, és megalapozottabb lesz a költségvetések elkészítése.
Emeljük ki például a nyugdíjasokat, és itt mindjárt a nyugdíj-biztosítási kasszára utalok. Benne van az anyagban, és ezt az Állami Számvevőszék is megemlíti, és kifogásolt is bizonyos tételeket, hogy a nyugdíj 1,3 százalékos reálérték-emelkedése következett be, ami valóban így van, ha megnézzük ezeket a mutatókat, de azt is tudni kell, hogy a nyugdíjasok és bármelyik fogyasztó 1 százalékos reálérték-növekedést nem érez meg. Ez gyakorlatilag nem más, mint a nyugdíj értékének indexálása, tehát kicsit az inflációhoz való közelítése. Ha ugyanis mélyebbre ásunk az adatoknál, akkor lehet látni, hogy például a minimálnyugdíj és a létminimum nagysága között milyen óriási eltérés van, és a nyugdíjasoknak mintegy 50 százaléka ma is, tavaly is bizony a szegénységi határon élt. Tehát nem lehet ezt a számot így általánosítani és azt mondani, hogy ez valamilyen formában az életminőség vagy jólét emelkedését mutatta.
A létminimum nagysága, ha egyfős nyugdíjas háztartásra veszem, akkor mintegy 28 ezer forint volt az elmúlt évben. A minimálnyugdíj ennél lényegesen alacsonyabb volt, több mint tízezerrel volt alacsonyabb. Tehát itt egy nagy eltérés van, hiszen a minimális nyugdíjnak a létminimum nagyságát fedezni kellett volna, mert a nyugdíjas rétegeknek csak egy szűk százaléka tud elmenni munkát vállalni, dolgozni vagy keresethez jutni, hogy a megélhetési forrásait ki tudja egészíteni.
Egy másik adatot hadd emeljek ki! Ha 1990-et vesszük alapul, akkor 1990-ben a teljes népességet tekintve valamivel több mint 24 százalék volt a nyugdíjasok és nyugdíjszerű ellátásban részesülők aránya. Ez 2000-ben 31 százalék fölé emelkedett. Hogyan alakult a nyugdíjak reálértéke? Ha 1990-et száznak vesszük, akkor 1999-ben ez 77 százalék volt, 2000-ben pedig 82 százalék volt. Tehát 1990-hez képest a nyugdíjak reálértékében igen jelentős lemaradás volt, annak ellenére, hogy '97-98-99-ben ez a lemaradás valamelyest csökkent, de mégis így is ez a közel 20 százalékos lemaradás utal arra, hogy a nyugdíjasok életminősége, megélhetési viszonyai nem változtak, sőt, ha '90-hez viszonyítom, akkor romlottak.
Kiszámoltam, és talán nem elég pontos a számításom, ha ezt a rést meg szeretnénk szüntetni, tehát elérni az 1990-es reálérték százszázalékos szintjét, akkor ez mintegy 4-5 ezer forint közötti átlagos nyugdíjemelést igényelne a 34 ezer forintra, most a 2000. évről beszélek. Ennek a kiadási következménye mintegy 18-20 milliárd forintot jelentene, és akkor azt mondhatnánk, hogy a nyugdíjak reálértéke elérte az 1990-es szintet, és logikus, ha a nyugdíjak változását tekinteném, akkor ez még mindig tízéves lemaradást jelent. Tehát valójában egy nagyobb áttörés nyugdíjak reálértékében nem következett be, a nyugdíjasok életbiztonságát - persze rétegenként eltérő mértékben - ez a fajta nyugdíjbiztosítás nem garantálja, és én ezt nagyon súlyos társadalmi kérdésnek fogom fel. Ha nem oldjuk meg a nyugdíjasok helyzetét, hogy életbiztonságuk meglegyen, akkor - mivel olyan nagy számú embercsoportról van szó, 31 százaléknyit tesz ki - ennek a következményei társadalompolitikailag, sőt politikailag is igen kritikusak lesznek.
Hadd emeljem még ki a nyugdíjasok közül azoknak a problémáit, akikről nagyon gyakran el szoktunk feledkezni, pedig úgy vélem, igen súlyos helyzetben vannak: ez az egyedülálló nyugdíjasok helyzete, mégpedig olyan egyedülálló nyugdíjasoké, akik nem özvegyültek meg, hanem valamilyen formában az életük során egyedül maradtak; ugyan lélekszámuk jóval 10 százalék alatt van, de az életük és a megélhetési forrásaik, finanszírozási bázisuk rendkívül rossz. Tehát az egyedülálló nyugdíjasok többszörösen hátrányos helyzetűek a nyugdíjasokon belül.
Úgyszintén ide sorolom az özvegyek helyzetét is, hiszen itt is rendkívül differenciált az özvegyi nyugdíjak nagysága, és bizony az özvegyi juttatások olyan összeget tesznek ki ma is, bár bizonyos emelést végrehajtottak, amellyel az özvegyek megélhetését nem lehet biztosítani.
Hadd tegyem még hozzá: külön gondot jelent - ezzel nemigen szoktak foglalkozni - az árvaellátás finanszírozása. Az az összeg, amit árvaellátásként kapnak a családok, az a 12 vagy 14 ezer forint/gyermek, a gyermek létminimumához szükséges költségek töredékét sem finanszírozza. Nagyon sok család sajnos így él, ahol a megélhetési gondjaikhoz az árvaellátás igen-igen kis mértékben járul hozzá. Tehát itt egy jelentősebb változtatást végre kellett volna hajtani.
(22.30)
Még egy adattal szeretnék itt élni, hogy ha az átlag nominális nettó kereseteket nézem, és ennek arányában viszonyítom a nyugdíjakat, akkor itt is jelentős elmaradás van, hiszen 1990-ben, ami egy bázis viszonyítási év az én számításaimnál, ez 66,1 százalék volt. Ennek a nagysága 2000-re lecsökkent, és 59,2 százalék lett. Ez is azt mutatja, hogy ha az arányokat tekintjük, és így nézem a reálérték változását a nyugdíjak esetében, akkor jelentős mértékben nem javult a helyzetük. Én tudom, hogy nem lehet egyik évről a másikra változtatni, tehát nem erről van szó, hogy most hirtelen többszöröse legyen a nyugdíj nagysága a korábbi éveknek, de ha okosabb és megfontoltabb tervezés lett volna, akkor bizony ezeket a kérdéseket sokkal jobban, konfliktusmentesebben és megnyugtatóbban lehetett volna megoldani.
A másik terület az egészségbiztosítási kassza vagy az egészségbiztosításnak a témája. Itt valóban a hiány sokkal nagyobb; ha a 81,3 milliárdot felosztom, akkor ebből 63 milliárd az egészségbiztosítást érte. A súlyosabb tervezési hibák és a mutatószámoknak a hibái itt jelentkeznek. Szinte tudatos alátervezés történhetett, például a táppénz esetén lényegesen alacsonyabb volt a költségvetési tervmutató, mint ami a teljesítés lett; úgyszintén a baleset-biztosítás esetében is lényegesen alacsonyabb volt a tervmutató, mint a teljesítés, holott voltak erre vonatkozóan olyan prognózisok, amelyek azt mutatták, hogy mi várható majd az év végén, és mi lesz a tényleges mutató nagysága a teljesítésnél.
De én az egyszeri bérjuttatást, ezt a bizonyos, már sokak által vitatott 15 milliárd forintot szeretném kiemelni, mégpedig azért, mert kétségtelenül 15 milliárd forint sem jött rosszul az egészségügyben, de jómagam, aki elég sok éve foglalkozom az egészségügy helyzetével és az ott dolgozók jövedelemviszonyaival is, azért nagyon szégyenletesnek tartom, hogy ezt a 15 milliárd forintot úgy odadobták az egészségügynek, anélkül, hogy egyáltalán egyszer megnézték volna, vagy legalább önök elkezdték volna annak a vizsgálatát, hogy mibe is kerül az ottani munkaerő ára, hogy mennyi is az a bér, amelyet megérdemelt volna az egészségügyben dolgozó nővér vagy orvos, vagy a kiszolgáló személyzet.
Sokszor hallani, hogy a bérekbe belekalkulálják a paraszolvenciát, más szóval a betegektől kapott - nevezzük úgy csúnya szóval - borravalót; akkor, kérem, tettek volna egy olyan kalkulációt, hogy rendben van, mostani bér, paraszolvencia, és akkor abból kihozok egy átlagot, ami a bér nagyságát képezheti. Ez közgazdaságilag rendkívül rossz, de mégis valamiféle eligazítást jelenthetett volna, és akkor ennek megfelelően adták volna oda bérrendezésül azt a forrást, amely talán egy tisztességesebb elosztást is biztosíthatott volna. Mert még ma is, ha megnézzük a jövedelemelosztási listát vagy a bérek listáját, akkor bizony az egészségügy ebben a rangsorban alulról a második vagy a harmadik helyet foglalja el. Tehát ezzel nem oldották meg a bérezést.
Ehhez hozzákapcsolódik a gyógyszerkiadások mutatója mint egy következő problémás terület. Az alultervezett gyógyszerkiadással kapcsolatban a 135 milliárddal, amelyet később aztán 150 milliárdra felemelt a pótköltségvetés, szintén nem oldották meg a gyógyszerkiadások finanszírozását. Tisztában vagyok azzal is, hogy a gyógyszerfogyasztásnál számtalan sok olyan, majdnem a visszaélés határait érintő tevékenységet is észreveszünk, amelyeket ha megszüntetnénk, sokkal ésszerűbb gyógyszerfogyasztást lehetne megvalósítani, de bizony az is igaz és tény, hogy nem egy fekvőbeteg-ellátó intézménybe a betegek viszik be a gyógyszereket, mert a kórházak nem tudják biztosítani. Maga az Állami Számvevőszék jelentése is megemlíti, hogy a gyógyszer-támogatottság, miközben óriási terhet jelent a fogyasztónak, és ez mindenekelőtt a nyugdíjas korosztályt érinti, mindössze 60 százalékos. Bizony, a befizetett járulékok alapján ez tarthatatlan, tehát ez azonnali változtatást igényelne.
Hasonló a fekvőbeteg-ellátás finanszírozása is. Valahogy úgy tűnik az embernek, hogy azzal, hogy csak két-három hónap után tudja finanszírozni a működési kiadásait az OEP, ami nagyon súlyos pénzügyi deficitet is okoz a kórházaknak, a fekvőbeteg-ellátásnak szinte a mesterséges csődbe juttatása zajlik most már évek óta; úgy tűnik, mintha ezzel szinte elő szeretnék készíteni azt az esetleges fekvőbeteg-ellátási privatizációt, amelynek természetesen nagyon súlyos ellátásbeli következményei lehetnek.
Kiszámoltam, hogy ha így alakul tovább az egészségügy finanszírozása és a fekvőbeteg-ellátásnál a privatizáció - amelynek a tervezete hamarosan majd vitatéma lesz, bár most nem erről szól a mai vita -, tehát ha be fog következni, akkor a magyar népességnek több mint 10 százaléka ellátatlan marad, márpedig ezt egyik kormányzat sem vállalhatja fel, mert egyszerűen a magyar népesség fizetőképessége olyan alacsony, hogy egy privatizált kórházi átalakulást nem tud megfinanszírozni. A fekvőbeteg-ellátás esetében ezért nagyon sürgős intézkedésre lenne szükség, egyrészt olyan kórház-konszolidációra, amellyel a kórházaknak a jelenlegi pénzügyi deficitjét meg lehetne finanszírozni. Ez természetesen együtt járna egy alapos átvilágítással, amelyben bizonyos kapacitásfelesleget fel lehetne számolni, a belső pazarlásokat le lehet építeni, de mindezzel együtt valójában egy egészségesebb kórház-finanszírozást lehetne biztosítani a páciens és a kórházakban dolgozó orvosok, nővérek és kisegítő személyzet megelégedésére.
Felmerül még ebből az előttünk lévő anyagból a vagyon kérdése, hogy mi legyen a társadalombiztosítás vagyonával. Nem értek egyet azzal, hogy ettől a vagyontól meg kell válni. Nemzetközileg is ismert, hogy ahol társadalombiztosítási rendszer van, az a vagyonát működteti, és annak a bevételét visszaforgatja a társadalombiztosítási kasszákba, majd utána az érdekeltek, a nyugdíjasok, illetve a pánciensek érdekében használja fel. Tehát ettől a vagyontól, amelyet úgy hoznak itt elő az ÁSZ-jelentésben és a költségvetési előterjesztésben, a zárszámadás előterjesztésében is, hogy sajnos nem tudták eladni, miért kell mindenféleképpen megválni? Nyilván van olyan, ami nem használható, vagy nagyon sokba kerülne annak az újrafenntartása vagy működtetése; akkor ettől differenciáltan meg lehet válni, de egészében az a szemlélet, hogy a vagyontól váljunk meg, nem pedig működtetéssel pótlólagos bevételhez juthatna a társadalombiztosítási kassza, közgazdaságilag rossz és pazarlást jelent.
Végül szólni szeretnék még dióhéjban a tartozásokról. Még mindig nagy a kintlévőség, mintegy 150 milliárd forintot jelent. Ennek a behajtásáról gondoskodni kellene, hiszen nagyon sok olyan cég van például a multinacionális cégek közül is, amely cégek nem fizetik tisztességesen a társadalombiztosítási hozzájárulást, sőt a jövőben azzal ki is bújnak a fizetés alól, hogy nem munkavállalói rendszert, hanem bedolgozói rendszert építenek ki, márpedig ha a munkavállaló bedolgozóként, vállalkozóként vállal munkát egy multinacionális cégnél, az nyilván a minimális társadalombiztosítási járulékot fogja fizetni. De ahol munkavállalók is voltak korábban, ismertek ennek az adatai, ott is nemegyszer megpróbáltak a társadalombiztosítás járulékfizetése alól kibújni. Itt tehát nagyon erőteljes ellenőrzésre van szükség, és be kell hajtani ezeket a hátralékokat.
(22.40)
Milyen forrásokból lehetne a társadalombiztosítási kasszát feltölteni? Nemzetközileg is ismert, hogy ha a járulékbefizetés nem elegendő és szükség van a kiadási forrásokra, akkor ezt a központi költségvetésnek kell a befizetett adóból biztosítani. Márpedig a magyar költségvetés bevételi oldala olyan, hogy a lakosság több mint 60 százalékát biztosítja, tehát ezért joggal várja el, hogy a kiadási oldalon ebből valamelyes összeget fordítsanak a társadalombiztosítási kasszákra, és pótolják az ottani hiányokat, vagy ha szükséges, jelentősebb javítást szeretnének a nyugdíjak esetében vagy az egészségügyi ellátásnál, akkor azt ebből biztosítani lehet.
De hadd említsem meg a kiadási oldalon az általam nagyon sokszor és sokat emlegetett olyan kiadási oldalakat, ami tisztességtelenül van a magyar költségvetésben mind a mai napig. Ilyen az 1997-es adósságcsere, aminek természetesen a megszüntetésével vagy legalábbis annak kamat- és törlesztésfizetési terhének a megszüntetésével több száz milliárdos, sőt majdnem ezermilliárdos - amit már erre kifizettünk kamat formájában is, ami soha nem térül meg - forrásnak az elvesztéséről van szó. Ha a kiadások szerkezetében ezt leépítenék, és ezeket a forrásokat vagy egy részét visszaforgatnák a társadalombiztosítási kasszába, akkor lényegesen jobb életfeltételeket lehetne a nyugdíjasoknak biztosítani, és rendbe lehetne hozni az egészségügyet.
Ezért, ameddig még ez a parlamenti ciklus tart, több alkalommal is elő fogom hozni, sőt a gazdasági bizottságban javaslom is, hogy vizsgálják meg külön, mi történt ezzel az adósságcserével, és hogyan lehetne kivonni ennek a kamatfizetési és törlesztésfizetési kényszerét, és ezt a forrást visszaforgatni oda, ahol ténylegesen a lehető legjobban lehetne hasznosítani, így a társadalombiztosítási kasszába is.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.
