BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Urak! Tisztelt Képviselőtársaim! Néhány nappal ezelőtt az Országház épületében fanfárszó mellett a jelenlegi miniszterelnök Corvin-láncokat adott át kitüntetetteknek. Emlékeznek még rá, hogy közel egy évvel ezelőtt heves vita folyt az Országgyűlésben erről az elképzelésről, és a szocialisták és a szabad demokraták kifogásolták egy Horthy Miklós által alapított kitüntetési formának a felújítását, mert nem tartották szerencsésnek egyfajta kontinuitás ily módon való kifejezését. Most már ott tartunk, hogy az első hat kitüntetett személyét is megismertük, és ebből is levonhatók bizonyos következtetések. Nem vitás, hogy mind a hat kitüntetett mögött jelentős, olykor kiemelkedő tudományos, művészeti teljesítmény áll. Mindannyian méltán kapnak jelentős elismerést.
Amikor azonban ilyen díjakat átadnak, akkor mindig felmerül a kérdés, hogy miért pont ők, különösen amikor egy igen széles körből nagyon kevesen kerülnek kiválasztásra, és ha az ember odafigyel, akkor elismerve valamennyi kitüntetett jelentős teljesítményét, észre kell venni, hogy a kiválasztásnak ezen túli világos szempontja is volt: a kitüntetettek vagy távol állnak a mai magyarországi közélettől, vagy ha nem, akkor egyértelműen a mai magyar szellemi életnek a konzervatív, jobboldali szárnyához tartoznak; ki zajosabban, ki kevésbé zajosan, de egyértelműen ahhoz a szellemi irányzathoz tartoznak, amelyet a jelenlegi miniszterelnök a jelenlegi politikai hitvallása szerint képvisel.
(16.50)
Ennek bizony üzenete van, az az üzenete, hogy ami Magyarországon kiemelkedő, ami Magyarországon elismerésre méltó, amire büszkék lehetünk, az jobboldali, az konzervatív, összhangban azzal, hogy a magyar tradícióból is a jelenlegi miniszterelnök és pártja csak a jobboldali konzervatív tradíciót, a Werbőczy-, Széchenyi-, Tisza-, Bethlen-, Antall-, Teleki-vonalat tekinti vállalhatónak, és a magyar tradíció liberális baloldali irányáról szeret megfeledkezni.
Van azonban még egy mozzanata ennek a díjátadásnak, ami röviden felmerült a tavalyi vitában is, de nem kapott jelentős hangsúlyt. Most azonban nagyon szembetűnővé vált. Annak idején, a második világháború előtt a kormányzó, vagyis az akkori államfő volt az, aki ezeket a kitüntetéseket átadta, mint ahogy általában modern országokban az államfő az, aki ilyen magas kitüntetéseket átad. Minél magasabb a kitüntetés, annál inkább így van ez, hiszen az államfő az a magyar alkotmányban is, aki a nemzet egységét kifejezi, szemben a mindenkori miniszterelnökkel, aki a lehetséges politikák egyikét képviseli a maga tevékenységével.
Furcsa, mondhatni bizarr, hogy a legmagasabbnak tekintett, legszűkebb kör által élvezhető magyar kitüntetést a miniszterelnök adja át. Egyáltalán egyébként az ilyen magas kitüntetések szerte a demokratikus világban nem állami kitüntetések szoktak lenni, hanem az államtól független kuratóriumok, testületek alapítják, adják át és ítélik oda az ilyen kitüntetéseket. Az ilyen kitüntetések esetében nagyon szigorúan szokták szabályozni, hogyan történik a kitüntetettek kiválasztása. Általában más az alapító, más az, aki odaítéli, és más az, aki átadja.
A furcsa ebben a magyar esetben éppen az, hogy ugyanaz a személy mindegyik, illetve a civilizált országok gyakorlatától eltérően semmilyen szabályozását nem ismerjük annak, hogy kik és hogyan választották ki a díjazottat. Ez egyfajta miniszterelnöki szerepzavarról tanúskodik.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
