ERKEL TIBOR
ERKEL TIBOR
ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Az első szakaszhoz szeretnék hozzászólni, előrebocsátva, hogy ebből a 3., 5., 7., 9., 10., 11., 15., 16. és 17. ajánlásokat a MIÉP támogatja, mindenekelőtt azért, mert meggyőződésünk, hogy ezzel az eredeti törvénymódosítási javaslat jobbá válhat.
A saját észrevételeinket szeretném előadni. A T/3931. számú törvényjavaslat első öt paragrafusa az egészségügyi szakellátás kapacitására - ágyszám, szakrendelői óraszám -, ennek módosítására, illetve a módosítás feltételeire vonatkozik. A törvényjavaslat a 2001. január 1-jei kórházi és járóbeteg-szakellátás kapacitását elegendőnek tartva ezt alapnak tekinti, ezt rögzíteni kívánja - szó sincs befagyasztásról -, ezen kapacitás finanszírozását kötelezően előírja, ugyanakkor bizonytalan feltételek mellett teremt lehetőséget a kapacitások bővítésére, szűkítésére és módosítására.
A kapacitás növelésére vonatkozó, a OEP által az új egészségügyi szolgáltatóval köthető finanszírozási szerződés törvényi feltételei az általánosság szintjén mozognak, lényegében bármely új szolgáltatásra alkalmazhatók. A szubjektív döntéseket lehetővé tevő törvényi szabályozás laza kereteit egyelőre nem ismert, majdani kormány-, illetve miniszteri rendelet van hivatva tartalommal kitölteni. A kapacitásszűkítés alapja a törvényjavaslatban bevezetett "tartós kihasználatlanság" fogalma, amely a végrehajtási rendelet koncepciója szerint azt jelenti, hogy amennyiben egy adott szakterület és ellátási forma teljesítménye legalább 25 százalékkal alacsonyabb az országos átlagnál, a kapacitás tartós kihasználatlansága megállapítást nyer. A tartós kihasználatlanság tényét a helyi önkormányzat kérésére az ÁNTSZ tiszti főorvosának kell igazolni. A kapacitás módosítását, az egészségügyi szakellátás szakmai összetételét az önkormányzat a tiszti főorvos előzetesen kikért véleménye alapján változtathatja meg.
(13.10)
Miután az új kapacitás befogadása az OEP-től, illetve a felügyeletet gyakorló minisztertől függ, a kapacitás szűkítése és módosítása az ÁNTSZ tiszti főorvosán, végső soron szintén az egészségügyi miniszteren múlik, a törvényjavaslat az egészségügyi miniszter részére lényegében közvetlen befolyást, mintegy kézi vezérlést biztosít, és az ÁNTSZ-nek valójában csak látszatszerep jut.
Tökéletesen egyetértünk Mikola István miniszter úrral abban, hogy a betegeket jobban szolgáló egészségügyi struktúrát nem lehet jogi eszközökkel kikényszeríteni. A törvényjavaslat mégis jogi eszközökkel, a tartós kihasználatlanság finanszírozási alapokon nyugvó fogalmának a bevezetésével kívánja az ésszerű szerkezetátalakítást, azaz az újabb ágyszámcsökkentést elérni. A miniszter úr szóhasználata szerint: a finanszírozás technológiai rendszerével szabályozzuk az egészségügyet. A tízezer kórházi ágy megszüntetésének a tapasztalata bizonyítja, hogy az ágylétszám felülről történő szabályozása nem járható út; a szakmai szempontok mellőzésével, egyéb érdekek mentén végrehajtott drasztikus ágyszámcsökkentésnek pénzügyi haszna nem volt, a betegellátás pedig jelentős mértékben romlott.
Az egészségügyben meglévő, és a közeljövőben várhatóan nem is csökkenő pénzhiányt a kormány ismét az ellátórendszer kapacitásának a további zsugorításával kívánja orvosolni, melyet modernizáció helyett ezúttal struktúraváltásnak nevez. Az egészségügy legfelső vezetése, függetlenül attól, hogy milyen kormány volt hatalmon, nem ismerte fel, hogy csak a szakma szabályainak a betartásával, a betegellátás színvonalának a biztosításával lehet az egészségügyet pénzügyileg is jó irányba terelni. Nem ismerte fel, hogy olyan szabályozórendszert kell létrehozni, amelynek a segítségével a rendszer spontán az egészséges irányba fejlődik.
A magyar egészségügy reformjait következetesen pénzügyi, és nem szakmai oldalról közelítették meg, aminek minden esetben meg is voltak a sajnálatos következményei. Minek alapján lenne meghatározható a magyar egészségügy kórházi és járóbeteg-szakellátásának a kapacitása? Ismertek a világon a lakosság létszáma kapcsán az adott szakterületek ágyszámára vonatkozó ajánlások, azonban ezek a magyar lakosság elöregedésére, rosszabb egészségügyi állapotára, valamint az ellátórendszer alacsonyabb színvonalára való tekintettel nem használhatóak. A magyar egészségügyi adatszolgáltatás megbízhatatlansága, az általános morbiditási viszonyok ismeretének a hiánya miatt nem állnak rendelkezésre olyan adatok, amelyek egy adott szakterület kórházi kapacitását reálisan megszabhatnák. Mivel az egészségügyi szakellátási kapacitás felülről vezérelt szabályozásának semmiféle megbízható támpontja nincs, a törvényjavaslat a kapacitásszabályozást finanszírozási alapon kívánja megoldani, amely a jelen gyakorlat bizonysága szerint erre egyáltalán nem alkalmas.
A jelenleg érvényes teljesítményarányos finanszírozás teljesen elhibázott, rossz, és ellenőrzés nélkül súlyosan deformálja a betegellátást. A jelenlegi finanszírozási rendszer miért nem alkalmas az egészségügyi szakellátás kapacitásának a szabályozására? 1. Mert a pontrendszer igazságtalan, szakszerűtlen, aránytalan, nem felel meg az adott tevékenység szakmai értékének. 2. Mert a teljesítmény növelésére ösztönöz, ezért diagnosztikus és terápiás polipragmáziát szül. 3. Mert az ápolási időt kritikus mértékben leszorítja. 4. Mert ellenőrzés nélkül csalásra ösztönöz. 5. Mert a diagnózisok meghamisítása révén megbízhatatlanná teszi az egészségügyi dokumentációt.
Amennyiben tehát ez az igazságtalan, szakszerűtlen és pazarlást eredményező térítési rendszer lesz az alapja a magyar egészségügy fekvő- és járóbeteg-ellátó kapacitásának, megjósolható, hogy a legjobban, legszakszerűbben dolgozó ellátók kerülnek végveszélybe, őket fogják a tartós kihasználatlanság alapján felszámolni. S azoknak, akik csalnak, és visszaélnek a finanszírozási rendszer adta lehetőségekkel, lesz módjuk a kapacitást bővíteni. Egyértelműen leszögezhető tehát, hogy szakmai ellenőrzés nélkül a jelenlegi teljesítményarányos térítés nem lehet a kapacitásszabályozás alapja. Meggyőződésünk, hogy a finanszírozástól független ellenőrző apparátus létrehozása nélkül a magyar egészségügyben nem lehet rendet teremteni. Ha az orvosnak meg kellene térítenie az indokolatlan vizsgálatok árát, két héten belül megszűnnének a felesleges vizsgálatok. Ha az indokolatlan műtétek miatt az orvosoknak kártérítést kellene fizetniük a betegeknek, nem lennének indokolatlan beavatkozások. Ha a feleslegesen beadott injekciók, infúziók árát az orvosoknak meg kellene téríteniük a kórházaknak, nem volna gyógyszerpazarlás.
Röviden: ha a szakmai hibákat és mulasztásokat szankcionálnák, ezek a jelenleginek a töredékére csökkennének. Ilyen határozottságra volna szükség a betegellátás javulása, a meglévő anarchia, az "aki meri, teszi" pontszerző könyökharc és a betegek érdekeit semmibe vevő merkantil szellem felszámolása érdekében.
A kapacitás felülről történő, pénzügyi alapon nyugvó, adminisztratív szabályozásával a MIÉP nem ért egyet, de a meglévő kapacitás törvényi védelmére szükség van, ez nem felesleges. A kapacitásbővítés feltételrendszere általánosságban megfelelő, de az azt meghatározó tervezet, a kormány- és miniszteri rendelet ismeretének a hiányában, jelenleg mégis aggályos. A kapacitás szűkítésének és módosításának a jelenlegi finanszírozási rendszeren alapuló szabályozása azonban nem fogadható el. Véleményünk szerint a bankok helyett végre az egészségügyet kellene konszolidálni.
Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps a MIÉP padsoraiban.)
