DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Köszönöm. Tisztelt Ház! A téma megvitatásának vége felé kértem szót azzal a szándékkal, hogy mintegy reflektáljak arra is, amit mások mondanak. Ugyanis hasonlóan ahhoz, mint Takács Imre képviselő úr, a közgazdaságtan oldaláról kívánok néhány szót a témához hozzászólni. Nem azért, mert a közgazdasági vetülete ennek a témának utolsó vagy kevésbé fontos, hanem azért, mert kívánatos a műemléknek a nemzeti vagyon, a nemzeti örökség tárgyaként való számbavétele; ahogy ez nagyon jól megtörtént itt ma, ebben a vitában és az előkészítő munkák során.
Azt kívánom én ehhez a témához hozzáadni, tisztelt Ház, a műemlékkel foglalkozó törvénymódosításhoz, hogy valóban, a műemlékek részei a nemzeti vagyonnak. Mennyit ér ez? Takács Imre képviselő úr mondott egy számot, ezért nagyon bátor embernek nevezem, mert amikor a közgazdász ilyen, meg nem érinthető tárggyal vagy eszmei értékkel kapcsolatban számot mond, az bizony megkérdőjeleződik, és lehet, hogy száz év múlva megdicsérik, hogy milyen bátor ember volt, mennyire jól megbecsülte.
Engedtessék meg, képviselő úr, nekem az a megjegyzésem az ön számához, hogy mélyen alábecsüli azt, amennyit ez ér. Persze ezzel nem mondtam újat, mert ez ismételten előfordult a művészeti tárgyakkal és műemlékekkel való foglalkozás során az elmúlt évtizedek során; különösen a XX. században, amelyik század valóban inkább tudatában lett annak, hogy mit is ér az örökség, a nemzeti örökség, a világörökség. Olyan eseteket tudunk, hogy valaminek az értéke százvalahány fontra vagy dollárra becsülődött bizonyos évvel később, és aztán tízszer, százszor annyit ér később.
Mit is jelent az, hogy ér? Hogy annyit fizetnek érte a piacon. Ugyanis a nemzeti vagyon leltárában számba venni a műemlékeket igen hasznos dolog, de nem azért, hogy az annyit ér, annak annyi az értéke, hanem az a nyilvántartás, az a leltár mintegy szimbolikus valami. Vannak olyan országok, vannak olyan közületek, ahol egy-egy múzeumot vagy egy-egy tudományos intézetet egy forinttal vagy egy dollárral tartanak számon a leltárban. Nem azért, mert annyi az értéke - lehet, hogy olyan alacsony lett az évek során, a depreciáció, az értékcsökkenés nyomán oda jutott -, hanem azért, hogy emlékeztessük magunkat erre az értékre.
A mi jelen műemlékekkel foglalkozó törvényünk kapcsán szeretném, ha ezekre a szempontokra emlékeznénk; és azok, akik ezt a törvényt majd később végrehajtják, vagy ennek szellemében valamit tesznek, akkor tudják ezt. Tudják azt, hogy a Magyar Országgyűlés amikor ezzel foglalkozott, igenis tudatában voltunk, hogy azok a műemlékek sokkal többet érnek majd akkor, mint most. Nagyon kevés olyan műemlék lehet, aminek az értéke lecsökken. Valószínűleg a hamisítványoké. Azok meg nem is műemlékek. Tehát amiről mi beszélünk, ezeknek az értéke növekedni fog.
Egy módja az értékmegállapításnak, hogy a piac mennyit fizet. Ez a szokásos közgazdasági elmélet, és ez rendben is van. Azonban a piac többet fog fizetni az évek múltával, tehát erre is jó, ha emlékeztetünk.
Végül még annyit tennék hozzá, hogy a közgazdaság-tudománynak egy nagy adóssága sok minden tekintetben, és éppen a művészetek, a műemlékek tekintetében az, hogy nem foglalkozik a nemzeti vagyon számontartásával. Tehát nincs egy olyan a nemzeti vagyont illetően, mint ami az üzleti életben, a kettős könyvvitel: vagyon és kötelezettség; hanem csak nemzeti jövedelem van a makroökonómiában, és nem nemzeti vagyon. Hogy mikor fogja ezt az adósságát a közgazdaság-tudomány elkezdeni leróni, az egy másik jelentős téma.
Mi most itt, amikor műemlékekkel foglalkozunk, akkor jó, ha ennek tudatában vagyunk, és jó, ha tudatjuk mindenkivel, a törvény végrehajtóival, hogy igen, ez egy fontos szempont, és legyen fontos szempont a jövőben.
Köszönöm, tisztelt Ház.
