ERKEL TIBOR
ERKEL TIBOR
ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Az általános vita első szakaszában az új hivatal sikeres működtetéséhez egyik leglényegesebbnek vélt kérdésként vetettem fel: ha a miniszter szakfelügyelői és más szakmai testületeket működtet, akkor végül is milyen lesz a tudósszakma és a hivatal bürokrata lényege közötti viszony? A 98. § során erre egyértelmű és későbbi vitákat kizáróan megfogalmazott bekezdést nemigen olvashatunk; sajnos az indokolásokban sem.
Egy, remélem, szemléletes példát korábban felidéztem a 20. §-ban foglaltak nyomán. A Rakamazon talált honfoglaláskori fejedelmi leletek elkallódásának okairól volt szó, ami bizonyos, hogy a két pólus korábbi viszonyának a rendezetlenségére utalt - egyébként a parlamenti jegyzőkönyv 31 434. oldalán olvasható. Ugyanennek a 20. §-nak a (2) bekezdése leírja, hogy az Ásatási Bizottság, a következőkben még egy laikus számára is valószínű lesz, hogy itt a legmagasabb rangú szakmai testületről van szó, kilenc tagból áll. Tagjai közül egyet-egyet a földművelésügy és a környezetvédelem minisztériuma delegál, kettőt az MTA jelöl, ötöt pedig az előterjesztő, tehát a kulturális miniszter. A testület, illetve Ásatási Bizottság tanácsadó, javaslattevő feladatkört tölt be. Arról azonban nem szól egyértelműen a törvény, hogy mit is kezd ezekkel a tanácsokkal és/vagy javaslatokkal a hivatal, léphet-e nélkülük, és ha már rendelkezik velük, kikerülheti-e őket - tehát mikor és milyen mértékben van alá-, fölé- vagy mellérendelt viszony közöttük.
Egy példa a paragrafus (1) bekezdéséből: "A feltárási engedélyt a hivatal az Ásatási Bizottság javaslatára adja ki." Lefordítom minisztériumi gyakorlatra: a hivatal csak akkor adja ki az engedélyt, ha már birtokában van a támogató javaslat; különben nem léphet. Viszont ugyanebből a paragrafusból a (4) bekezdés így szól: "A régészeti feltárásokat a hivatal az Ásatási Bizottság bevonásával ellenőrzi." A régészeti feltárás szakmai tevékenység, ellenőrzése szakmai feladat. Tehát álláspontom szerint a bizottságnak kell végeznie, amibe a hivatalt, hogy sajátos funkcióit gyakorolja, köteles bevonni.
Megállapíthatjuk, hogy ugyanazon paragrafuson belül két, azonos rangúnak ítélhető szakmai feladat során a bizottság magasabb és alacsonyabb besorolást kap a hivatalhoz viszonyítva; mindezt annak ellenére, hogy egy egyszerű sorrendi cserével az Ásatási Bizottság a hivatal bevonásával ellenőriz, nemcsak ugyanazt a végeredményt érem el az ellenőrzés tekintetében, hanem a szakmai testület kiérdemelt tekintélyét is megerősítem. Ugyanezért a tekintélymegerősítésért még egy észrevételt engedjenek meg: sajnos szó sem esik arról, hogy a kiváló erőket felsorakoztatni képes Budapesten kívüli centrumokhoz tartozók közül hány százaléknyi tag lesz ebben a bizottságban és másokban. Ha a lefedett területi arányokat tekintem csupán, akkor bizonyosan minimum 50 százalék plusz egy fő, mert szerény vagyok. Ha vidéken élő és dolgozó kitűnőségek eredményeinek a visszaigazolását kérem, természetesen nagy tisztelettel, akkor éppen ennek a tudományos területnek a jogos igénye a megbecsülés fokozott decentralizálása.
Tisztelt Miniszter Úr! Képviselőtársaim! Egy másik terület: az állami költségvetés korlátozatlan és rabló pumpolására mindig akad jelentkező, sajnos gyakran sikerrel. Ezért is örvendetes, hogy a törvényjavaslat néhány helyen, szinte pirulva a szokatlan gondolattól, úgy tesz, mintha a költségeket vagy azok egy méltányos részét más érdekeltekre hárítaná át. A régészeti feltárás tudományos érdek, tehát állami érdek; minden körülmények között az, különösen, ha ő a kezdeményezője. Manapság azonban igen gyakran és nagyon sürgető módon különböző beruházók kívánják meghatározni a helyet, a kezdés idejét, illetve az időtartamot, érvényesítve érdekeiket. Ebben az esetben viszont az említett méltányos részt a költségekből nekik kell állni. Tulajdonképpen a 19. § is ezt szeretné elérni, de én erre a megfogalmazásra egy fillért sem fizetnék. Idézzük fel: "A régészeti feltárások költségeit, a mentő feltárások kivételével, annak kell fedezni, akinek érdekében a feltárás szükségessé vált." Fizessen az állam! Az ő érdeke, ugyebár, az általa gondozott tudomány érdekében történik mind e költséges dolog.
Egy pontosabb megfogalmazás pirulás nélkül kifejezné a nagyon is józan gondolatot, elvárást: fizessen az, aki miatt szükségessé vált a régészeti elemek elmozdítása a régészeti lelőhelyről. Ez, tisztelt hölgyeim és uraim, egészen más. Ebben a két sorban benne van az azonnali elmozdításhoz nem fűződő állami érdek, benne van a leletek közvetlen kiásásán túl jelentkező számos vonzott költség, amit értelmetlen volna itt a nálam bölcsebb hivatal előtt részleteznem. Szorosan idetartozik tehát, mintegy folytatásként, a 22. § (3) bekezdése, csak két mondatot idézek ebből: "A feltárás végzésére jogosult és a beruházó a megelőző feltárásra vonatkozó írásbeli szerződést köt. A szerződésnek tartalmaznia kell a feltárás időtartamát és annak teljes költségét." A költségekről ennyit. Én pedig a szerződésbe foglalnám - mit foglalnám; kényszeríteném - a költségek kötelező megosztásának arányait is.
Még mindig pénzről, de más vonatkozásban: jutalom, anyagi elismerés és büntetés, bírságolás. A 26. § kötelezi az államot, hogy jutalmazza meg azt, aki régészeti lelőhelyet, illetve leletet - feltáráson kívül - felfedez. Maradéktalan egyetértésünket a szándékot illetően egy pontosítással szeretném kifejezni: a múlt tapasztalatai utasítanak, hogy a bejelentőt is jutalmazni kell, tehát nemcsak a felfedezőt - természetesen ugyanabból az összegből. Ez jó esetben ugyanis azt jelenti, hogy a bejelentő maga a felfedező, és így elnyeri a teljes jutalmat, anyagi elismerést. Ez a jó eset nagy valószínűséggel hatásosan csökkenti a lelőhelyek, leletek veszélyeztetettségét, rendszeres kifosztását, de bejelentésre készteti azokat is, akiknek törvénytelen helyzet kialakulására utaló gyanúja van. Lásd: Seuso-ügy, amelyben talán nemcsak a kincset, hanem egy emberéletet is meg lehetett volna menteni ennek fejében. Célszerű lenne jutalom-régészeti lelőhely értékarányrendszert is kidolgozni és ismertetni, túlzó követelések és túl fukar ajándékozó szándék elutasítására és elhárítására. Büntetés: a 82. § szerencsére szintén mellőzi a már keserűen megszokott feltételes módot, és kötelez örökségvédelmi bírság kiszabására, ha például valaki védetté nyilvánított kulturális örökség elemeit megsemmisíti vagy megrongálja. Ezután gyors visszalépésnek tűnik, hogy a 83. § a tettenérés esetét kivéve gyakorlatilag eltörli természetes személyek büntethetőségét.
Tisztelt Képviselőtársaim! Tegnapelőtt a parlament egységesen megszavazta azt a Rómában fogant Unidroit-egyezményt, amely a lopott vagy jogellenesen külföldre vitt kulturális javak nemzetközi visszaadásáról szól. Ez az egyezmény nagy nyomatékkal hangsúlyozza, hogy az államoknak joguk van esetleges költségeiket bármilyen személlyel megtéríttetni, definitíve kimondja a tulajdonos állam minden irányú védelmét. Az államokat nem gátolhatja semmi, hogy jogaiknak és anyagi érdekeiknek érvényt szerezzenek. Ez a szellem hatja át az egész egyezményt. Az elévülési időket 50-75 évben adja meg, de úgy, hogy az egyes államok 75 évnél nagyobb időtartamot is meghatároznak.
(10.00)
Mit szerénykedünk mi az 1-10 éves elévüléssel? Akikre ez vonatkozik, azok - ők mondják így - guggolva is kibírják. Ha már megemlítettem az Unidroit-egyezményt, a 3. cikk (7) bekezdése szerint a csatlakozás feltétele - hangsúlyozom, feltétele -, hogy a közgyűjtemények anyaga leltárba vett vagy egyéb módon azonosított kulturális javakból álljon.
Államtitkár Úr! Ezzel a sokadszor feltett kérdéssel búcsúzom: hol vannak a közgyűjteményeink hitelesen lezárt leltárai? - nem felejtkezve el természetesen a hang- és filmtárakról sem.
Köszönöm szíves figyelmüket.
