LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Balogh László, a Magyar Demokrata Fórum vezérszónoka már tolmácsolta képviselőcsoportunk döntését, miszerint támogatjuk a törvényjavaslatot, s a jobbítás szándékával megfogalmazott módosító indítványainkat, különös tekintettel a régészeti részhez, be fogjuk terjeszteni, illetve egy részét be is terjesztettük.
Azzal az elképzeléssel, hogy létrejöjjön egy egységes örökségvédelmi hivatal, amelyik ezentúl mind az ingó, mind az ingatlan kulturális örökségünk védelmét ellátja, nincs okom vitatkozni. Azokkal az ellenzéki állításokkal, miszerint ismét egy újabb hivatalt hoz létre a kormány és növeli a bürokráciát, természetesen nem értek egyet, hiszen a törvényjavaslat szövegéből egyértelműen kitűnik ennek a véleménynek a megalapozatlansága. Kételyeim elsősorban abból adódnak, hogy a múzeumoktól és szakmai testületektől, például az Ásatási Bizottságtól elvont jogköröket kik működtetik majd. Ha a korábbi szakemberek látják el a korábbi feladataikat az új csúcshivatalban, akkor kik fogják őket és felhalmozódott tapasztalataikat pótolni? Ha ez a csúcshivatal dönt e törvény által ráruházott kérdésekben, akkor melyik szerv lesz a feljebbviteli fórum? Az nyilvánvalóan követhetetlen megoldás lenne, hogy az örökségvédelmi hivatal döntsön mint feljebbviteli fórum az önmagán belül alsóbb szinten meghozott döntések ügyében.
Van egy belső aggodalom is bennem, az, hogy a ma szakember közgyűjteményi dolgozók távlatban egyszerű őrző-védőkké lényegülhetnek át, mivel valamennyi érdemleges szakmai határozatot a csúcshivatalban döntenek majd el. Míg eddig például a régészeti feltárások kulcsszereplője a múzeumi hálózat volt, ezután a leletek sorsát meghatározó döntés és az ehhez szükséges pénz folyósítása is az örökségvédelmi hivatal hatásköre lesz. Így a közgyűjtemények feladata lassacskán csak a megőrzés lehet. A szakmai törvényekre vágyók a jövőben nem a szakmúzeumok gyakorlati munkájában megszerzett tudásuk révén léphetnek előre, hanem a hivatali munkájuk alapján.
(9.20)
Káros kontraszelekció is kialakulhat a gyakorlati és a szakmai munka helyileg is elkülönülő műhelyei miatt.
Amit most elmondtam, az egy lehetséges következménye ennek a törvénynek, hacsak nem akadályozzuk meg más módon a gyakorlati muzeológusi szakma leértékelődését. Sajnos, ahogyan képviselőcsoportunk vezérszónoka már említette, a közgyűjteményi szemlélet hiánya jellemzi az előterjesztést, amelyik a feltárt leletek nagy részéről például azt feltételezi, hogy épületekből áll, holott e feltárt leletek döntő hányada tárgyi ingóság, amelyek legjobb megőrzési helye a régészeti gyűjtemény és a kiállítás.
Tisztelt Ház! Az eddigi érveimet nem az örökségvédelmi hivatal felállítása ellenében mondtam, hanem a hivatalt létrehozó koncepció ellenében, amelyik jelenleg túlságosan szétválasztaná a szakmai döntéseket és a gyakorlati örökségmegóvó munkát. Egy csúcsintézmény létrehozása már nagyon váratott magára, mivel az önkormányzati törvény létrehozása után gazdátlanná vált múzeumok és helytörténeti gyűjtemények sokasága zárt be.
A hetvenes-nyolcvanas években létrehozott és állami erőből fenntartott közgyűjtemények sokasága került át megfelelő források nélkül olyan önkormányzatokhoz, amelyek képtelenek voltak később fenntartani ezeket. A törvényjavaslat természetesen nem ígér semmi biztatót a nehéz helyzetbe került helyi múzeumok számára, de míg eddig a hivatalok között elveszett a felelős gazda, ezután már lesz egy vitathatatlan felelőse a rendkívül nehéz helyzetben szakmai tisztességgel helytálló múzeumoknak.
Ma az állami normatíva csak a megyéket illeti meg, a múzeumokat fenntartó városokat nem, holott például a keszthelyi Balaton Múzeum, a nagykanizsai Vármúzeum nem jelentéktelenebb, mint a megyeszékhelyen lévő zalaegerszegi megyei múzeum. Ennek a szűkkeblű támogatási rendszernek a következménye például az is, hogy a hódmezővásárhelyi Tornyai Múzeum ma a szegedi Móra Ferenc Múzeum filiáléja.
Egy felelős csúcsintézmény nyilván racionálisan szervezné át az elmúlt évtized kényszerűségeiből fakadó múzeumi alá- és fölérendeltségi kapcsolatokat is.
Tisztelt Ház! Az elmúlt évtizedekben a romboló ideológiai nézetek miatt óriási kárt szenvedett országunk kulturális öröksége. Elég, ha csak arra gondolunk, milyen méltatlan körülmények között raktározták és a pusztulás szélére sodorták a ma évente százezrek által megcsodált Feszty-körképet. Sok-sok könyvtárban bezúzatták a háború előtti könyvállomány harmadát, negyedét, azok kapitalista, kispolgári vagy éppen nacionalistának mondott tartalma miatt.
Elég csak emlékeztetnünk arra, hogy annak az amerikai tábornoknak, Harry Hill Bandholznak az 1936-ban emelt szobrát, aki az amerikai katonai misszió vezetőjeként 1919 októberében megakadályozta, hogy a román megszállók a Magyar Nemzeti Múzeum kincseit Romániába hurcolják, 1949-ben eltávolították a helyéről, hiszen csakis magyar nacionalista körökkel rokonszenvezhetett az, aki ilyet tett, hangzott a vád.
Sok-sok kastélyból magtár vagy istálló lett, még több kirabolt formában a végső enyészet szélre került. A drága bútorok, régi könyvek és kéziratok, használati eszközök - mint a főúri életvitel tanúbizonyságai - pusztulásra ítéltettek. Közülük csak kevesek maradtak meg mutatóban. Az ötvenes évek kulturális pusztításainak felelősei, haszonélvezői vagy eltűrői még évtizedeken keresztül a posztjaikon maradtak, nem véletlenül siklott félre később is a műemlékvédelem ügye.
A nyolcvanas években már nem direkt intézkedések miatt pusztultak kulturális emlékeink, hanem közvetve, egy hibás módon értelmezett nemzetközi egyezménnyel került zsákutcába a műemlékvédelem. A Magyarország által is elfogadott velencei chartára hivatkozva a műemlékvédő hatóságok megakadályozták a műemlékek újjáépítését vagy éppen helyreállítását.
Ha felmegyünk a budai Várba, láthatjuk sok külföldi megdöbbenését a Mária Magdolna templom még mindig impozáns romjainál. Miért nem építik ezt újjá a magyarok? Mind a budai Vár, mind Óbuda teli van bokáig vagy térdig érő falmaradványokkal, azt sugallva, hogy míg a lengyelek a háború után újjá tudták építeni a lerombolt Varsót a megmaradt eredeti falak és fellelhető dokumentumok alapján, míg a németek szinte korhű állapotban helyre tudták állítani az agyonbombázott középkori váraikat, addig mi, magyarok erre képtelenek voltunk.
Eddig minden tapasztalat azt igazolta vissza, hogy lényegesen gyorsabban pusztulnak azok a romok, amelyeket az eredeti állapot megváltoztathatatlanságára hivatkozva nem véd meg egy tetővel ellátott épület, és általában hamar leromlanak azok az építészeti emlékek is, amelyeknek nincs élő funkciója.
Vissza kell tehát helyezni lakókörnyezetébe eredeti formájában helyreállított építészeti örökségünket. Ez nincs ellentétben például egy olyan követelmény betartásával, amelyik a szakemberek számára felismerhetetlenné tenné az eredeti falakat, megkülönböztetve azt a rekonstruált részektől.
Az ember által lakott helyek kultúrtájjá válnak, ezért nem lenne szabad megtörni ezt a kultúrtájörökséget tabunak tekintett romok tartós rommá nyilvánításával.
Ennek a törvénytervezetnek a szövege véleményünk szerint nem nyújt arra garanciát, hogy újraértelmezzük a velencei charta magyar értékekre nézve jelenleg hátrányos előírásait. De a törvénytervezet eddigi vitái alapján egyértelműnek tűnik számomra, hogy a tárca felelős vezetői nem kívánják továbbfolytatni a műemlékvédelemre nézve káros korábbi gyakorlatot.
Tisztelt Ház! Összegezve véleményemet: a törvénytervezetet általános vitára alkalmasnak tekintem, de ebben a formában az MDF képviselőcsoportja csak abban az esetben tudja elfogadni, ha módosító indítványainkat figyelembe fogják venni.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
