BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Tisztelt Képviselőtársaim! Az itt ülő Surján László miniszter úr, aki az Antall-kormány minisztere volt, elmondhatná azoknak a képviselőknek, akik eleve fideszesként indultak a politikában, hogy az Antall-kormányban elképzelhetetlen lett volna, hogy olyan törvénycsomagok kerüljenek benyújtásra és tárgyalásra, amelyekben egymással semmilyen tekintetben össze nem függő törvények vannak egybegyúrva, csak azért, hogy a képviselőknek kevesebb lehetőségük legyen érdemben tárgyalni a témát.
Ez az oka annak, hogy nekünk ellenzéki képviselőként újra meg újra tiltakoznunk kell a Fidesz-kormány eme eljárása ellen. Tudom, hogy Surján képviselő úr ma már fideszes képviselő, de talán még emlékszik rá, hogy KDNP-s miniszterként az Antall-kormányban milyen alkotmányos elveket követtek. Nem valami kekeckedés, hanem az Alkotmánybíróság reggel is idézett 42/1995-ös határozatában megfogalmazott elv az, ami bennünket erre a tiltakozásra késztet.
Túllépve ezen a kérdésen, rátérnék a vitakérdés érdemére, ami engem közgazdászként megszólalásra késztet ebben a vitában, hasonlóan az elmúlt hét év számos más egészségpolitikai vitájához. Tudom, hogy nekünk, akik nem vagyunk orvosok, nincs 30 éves orvosi múltunk, és nincs 30 éves egészségszervezői múltunk, mint a miniszter úrnak és sok, egészségügyi kérdésekre specializálódott politikusnak, nincs meg a tapasztalatunk, nincs meg a belső ismeretünk az egészségügy működéséről, hiszen rossz esetben betegként, jó esetben látogatóként ismerkedünk a magyar egészségügy működésével.
Ugyanakkor a miniszter úr is tudja, ha máshonnan nem, Kornai János vagy Mihályi Péter műveinek a tanulmányozásából, amelyekre a meghallgatáson, ahol találkoztunk, pozitív értelemben hivatkozott, hogy a közgazdásznak van mit hozzáadnia az egészségpolitikai kérdések átgondolásához. Én ebben a felfogásban merészkedem arra, hogy felszólaljak ezekben a vitákban. Van ugyanis az egészségügy problémájának egy olyan sajátossága, hogy ott is, mint a gazdaságban, milliós, milliárdos, tízmilliárdos ráfordításokról, kiadásokról, gazdasági erőforrások felhasználásáról van szó, ott is emberek dolgoznak, emberek költekeznek, ott is érdekeltségek vannak, ott is intézmények működnek, mint a szűken vett gazdaságban. Ezért azok a tanulságok, amelyeket a gazdasági rendszerből levonunk, itt is figyelembe vehetők.
Az egészségügy alapkérdése évtizedek óta az, hogy az egyik oldalon mindenki többet kér, többet kíván, többet szeretne költeni - és a maga szempontjából igaza van -, és sok egészségpolitikus azzal a követeléssel próbál magának mindenekelőtt az orvostársadalomban híveket szerezni, hogy hány százalékkal akarja növelni az egészségügy GDP-részesedését. A másik oldalon senki sem szeretne több egészségbiztosítási járulékot fizetni, sőt a politikai erők rendszeresen megígérik az egészségbiztosítási járulékteher csökkentését.
Ha ez így van, akkor a kérdés az, hogy lehet-e hatékonyabb az egészségügy, lehet-e kevesebb ráfordításból többet kihozni. Mindenkinek, aki ezt a kérdést felteszi magának, szembe kell néznie azzal a kérdéssel, azzal az elég elterjedt ismerettel, hogy az egészségügyben egyszerre van jelen a nyomor és a pazarlás. Azok az orvoskollégáink is, akik azt mondják, hogy az ilyen szerkezetű, ilyen mechanizmusú egészségügyre kár többletráfordításokat, kár többletpénzt fordítani, éppen abból indulnak ki, hogy tudják, egyszerre van hiány, és egyszerre van pazarlás. Ezen pedig életünk minden területén, így az egészségügyben is csak szerkezeti átalakulással, az intézmények átalakításával lehet segíteni.
Valamennyien tudjuk, hogy ez egyfelől a kínálati oldalon van így: a kínálati oldalon az egészségügyi szolgáltató rendszerek területén kívánja meg az intézmények átalakítását. Ennek többek között eleme az, amit az alapellátásban is, a járóbeteg-szakellátásban is privatizációnak szoktak nevezni - lehet elegánsabban is hívni -, és a kórházi rendszerben is a tulajdoni szerkezet átalakításának, s a másik oldalon, a keresleti oldalon a biztosítási rendszer újragondolásának szoktak nevezni.
Az a közhelyszámba menő felismerés, hogy a magyar egészségügyben akkor lehet ugyanennyiből többet kihozni - és erről a miniszter úr is beszélt a meghallgatásán -, ha az alapellátás, a járóbeteg-ellátás, a kórházi rendszer arányai változnak, mert valamennyien tudjuk, hogy a legdrágább, a legköltségesebb a kórház. S akkor világos, hogy az intézményeken és az érdekeltségeken kell változtatni. Ellenzékben a Fidesz is tudta, hogy ez a teendő, ezért iktatta be a programjába a biztosítási reformot, ezért iktatta a programjába az ellátórendszerek reformját. A probléma az, hogy kormányra kerülve a Fidesz sorra feladta ezeket a célokat.
Miért mondom el mindezeket a közhelyeket?
(23.20)
Azért mondom el, tisztelt Országgyűlés, azért mondom el ezt, miniszter úr, mert ennek az előterjesztésnek a lényege az általános indoklásnak abban a passzusában fogalmazódik meg - és ugyanezt mondta el Csáky képviselő úr is a mai vezérszónoklatában -, hogy a több éven át tartó egyeztetési folyamatok eredményeként a települési önkormányzatok egészségügyi szakellátási kötelezettségének mértéke kialakultnak tekinthető, azaz nincs szükség arra, hogy ezt a mértékrendszert évente teljeskörűen felülvizsgálják, elegendő törvényi szinten meghatározni, hogy a lekötött kapacitás csökkentésének, illetve új kapacitások befogadásának melyek az alapvető szabályai.
Ez a bekezdés azt jelenti - és erről beszéltek itt képviselőtársaim -, hogy a kormány ebben az előterjesztésben abból indul ki, hogy az arányok, a szerkezet elfogadható úgy, ahogy van. Mi azt gondoljuk, hogy ennek a törvényjavaslatnak az a hibája - most az első részéről beszélek -, hogy ebből indul ki, abból indul ki, hogy nem áll már előttünk - vagy nem áll még előttünk, nem tudom -, most nem áll a kormány előtt, most nem áll az Országgyűlés előtt az a feladat, hogy szerkezeti változásokat valósítson meg, és ehhez érdekeltségi és intézményrendszereket teremtsen. Nem áll az a feladat, hogy ugyanannyi erőforrásból vagy kicsit több erőforrásból lényegesen jobb ellátást lehessen az egészségügy belső szerkezetének átalakításával elérni.
Miután lemond erről a teendőről ez az előterjesztés, megkerüli az igazi kérdését az egészségügy problémája megoldásának, ezért gondoljuk azt, hogy ez a törvényjavaslat az alapfeladatot nem oldja meg. És ez azért fájdalmas, tisztelt Országgyűlés, mert a Fidesz vezette kormány két és háromnegyed évet már elvesztegetett az egészségügy terén, és most - ez tulajdonképpen természetes egy egyéves miniszter esetén, de mégis nekünk az egészet kell nézni - a hátralévő másfél évet is elvesztegeti, és újra úgy telik el négy év a rendszerváltás óta, hogy az ország egyik legnehezebb feladatában, az egészségügy átalakításában, az egészségügy reformjában érdemi változás nem történik. Ezért felelős ez a kormánytöbbség, és e felelősséghez járul hozzá ezzel a tevékenységével az újonnan kinevezett egyéves miniszter is. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
