DR. KÖKÉNY MIHÁLY
DR. KÖKÉNY MIHÁLY
DR. KÖKÉNY MIHÁLY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Azzal szeretném kezdeni, hogy igen méltatlan, hogy ilyen esti, éjszakai időszakba beszorítva vitatkozunk erről a törvényről. Nem az a baj, hogy ekkor is vitatkozunk erről, mert erre természetesen azok, akik érdeklődők vagyunk, készek vagyunk, hanem az, hogy gyakorlatilag egy ilyen nagyon fontos, mint elhangzott, kilenc törvényt érintő változtatás az általános vitát tekintve egy nap alatt lezárul, tehát a tízperces hozzászólásokban csak jelzéseket tudunk arra adni, hogy mik azok a pontok, amelyekkel egyetértünk, mik azok, amelyekkel nem értünk egyet, és természetesen a kitörési irányok megjelölésére is nagyon kevés a lehetőség.
Tisztelt Képviselőtársaim! A délelőtti vita már utalt arra ellenzéki oldalról, hogy megjósolható, hogy ez a tervezet nem fog az egészségügyi jogalkotás dicsőségtáblájára kerülni. Nem ismétlem meg, Béki Gabriella képviselőtársnőm tökéletesen elmondta, hogy nincs egy olyan kényszerpálya, ami miatt most egyetlen törvénybe kellene bezsúfolni ezt a számos, egymással tartalmi és logikai összefüggésben nem álló törvénycsomagot, azoknak a módosításait, sajnálatos módon hevenyészett indokolással, és többnyire erősítve a kormány, a miniszter rendeletalkotási jogait, felhatalmazásait, és ezzel párhuzamosan gyengítve a parlament mandátumát, az Országgyűlés ellenőrzési jogosítványait.
Nemcsak azért bíráljuk a törvényt, mert ahogy ez elhangzott, sajnos nem elégíti ki sem az egészségügy, sem a társadalom várakozásait, és tulajdonképpen most már lassan három év elteltével azt kell konstatálnunk, hogy a polgári kormány adós maradt reform értékű törvényjavaslatok beterjesztésével az egészségügyben, hiszen nem készült el a kórházak működtetésének keretszabálya, nem készült el, csak állandóan hallunk az orvosok jogállásáról szóló törvényről, tulajdonképpen nem készült el az amortizáció szabályozása és így tovább. Ehelyett azonban számtalan alkalommal korábbi törvények foltozgatásával és kommunikációs kampányokkal igyekeztek önök elterelni a figyelmet az ágazat nyomorúságáról, és egy támogatásra érdemes vagy legalábbis megfontolható egészségügyi jövőkép hiányáról.
Azért kell ezt itt is megjegyeznünk, a jövőkép és a hosszú távú stratégia hiányát vagy legalábbis halljuk, hogy ilyen van és készül, de egyelőre itt a parlamentben mindez hiányzik, és azért is hozom ezt szóba, mert az előterjesztés szándéka szerint egy jövőre orientált, az egészségügyi szerkezetváltás megalapozását vállaló előterjesztésről van szó.
Ha csak azt a részt nézzük, ami a szakellátási kapacitás mértékéről és összetételéről szól, akkor azt kell hogy mondjam, hogy az előterjesztés egy, a múltban sikertelenül alkalmazott módszert, technikát választ, és ezt röviden úgy jellemezhetem, hogy a kézi vezérlést. Ugyanis ez az öt szakasz semmilyen új szabályt nem léptet a várhatóan ötödik születésnapján jobblétre szenderülő, kórház-rendelőintézeti normatívákat tartalmazó, rendszeres szolgáltatói egyeztetést előíró, napjainkban ágylábtörvénynek csúfolt rendelkezés helyébe.
Nehezen hihető, hogy a mai számottevő egyenlőtlenségekkel terhelt kórházszerkezetet fenntartó önkormányzatok, miután ezzel a törvénnyel tulajdonképpen mentesülnek a változtatás kényszerétől, majd politikai kockázatot vagy legalábbis presztízsveszteséget vállalnak egy mégoly túlélt és finanszírozhatatlan intézményhálózat átépítésére. A beterjesztett törvényjavaslat ugyanis meghatározatlan időre, talán örökre konzerválja a 2001. január 1-jén érvényes kórházszerkezetet, sőt ennek működtetését, már ami az önkormányzati kórházszerkezetet illeti, előírja. Többlet az Egészségbiztosítási Pénztár, illetőleg a felügyeletet ellátó miniszter engedélyétől függő eljárás eredményeként kerülhet a rendszerbe, a csökkentés vagy más módosítás a tiszti főorvos állásfoglalásán múlik, aki szintén az egészségügyi miniszter beosztottja.
Tehát a kényelmetlen, de 1996 után számos megyében eredményre vezető egyeztetések és előre meghirdetett követelményekhez történő alkalmazkodás helyett visszaáll a háttéralkuk átláthatatlan és sokszor erkölcstelen gyakorlata. Ennek zsinórmértékét pedig - szöges ellentétben alkotmánybírósági döntésekkel - kormány- és miniszteri rendeletekre bízzák.
Az elhangzott, és ezt sem ismétlem, ha volt is olyan vagy lehetett is olyan önkormányzat, amely nem tiltakozott vagy egyetértett, mi tudunk olyan önkormányzati érdekképviseletekről és konkrét önkormányzatokról is, amelyek nem fogadták lelkesedéssel ezt a tervezetet. De én szeretném most felhívni külön is a figyelmet egy másik nagyon fontos szervezet véleményére, jelesül a Magyar Orvosi Kamara véleményére, amely vélemény azt javasolta, hogy a törvénynek meg kellene határoznia a lakosság valós szükségleteinek megfelelő kapacitásokat országosan egységes elvek szerint, és úgy fogalmazott egy általunk ismert véleményében, hogy az ÁNTSZ erre nem képes, sőt - idézem - "az ÁNTSZ ezen hatásköre azt a látszatot keltheti, hogy a kapacitások meghatározása politikai döntésen alapszik". Az Orvosi Kamara egyébként indokoltnak látta volna egyeztető fórumrendszer fenntartását - mondta ezt az Orvosi Kamara az államigazgatási egyeztetés folyamatában. Rejtély számunkra, hogy az előterjesztés ezeket a javaslatokat miért is hagyta figyelmen kívül.
A szakellátási kötelezettség tekintetében tehát az előterjesztés, úgy látjuk, a virtuális valóság mezejében mozog, cselekvés látszatát kelti, de tulajdonképpen nem ösztönöz a cselekvésre.
(23.00)
Fel kell tenni a kérdést, tisztelt Országgyűlés: vajon tényleg lezártnak tekinthető-e a kórház-rendelőintézeti átalakítás folyamata? A LXIII. törvény - ezt tudjuk - nem volt tökéletes. A végrehajtásban is rossz kompromisszumok születtek. És tény az is, hogy a '95-ös, '96-os kapacitáscsökkentés nem társult az alapellátás és a járóbeteg-szakellátás pozícióinak, felszereltségének erősítésével. Jóllehet az ágyszámcsökkentéstől remélt megtakarítás nem volt kimutatható, de az is tény, hogy közel 20 százalékkal kevesebb kórházi ágyon a kihasználtság javításával, az ápolási idő csökkentésével összességében több beteget láttak el, mint korábban, és a szövődmények száma sem nőtt.
Sajnos azonban 1998 után leállt az átalakítás folyamata. Először csak felfüggesztették, most pedig hatályon kívül helyeznék a kapacitásszabályozási előírásokat. Teszik ezt akkor - és csak utalok a bizottsági vitákra -, amikor olyan egyenlőtlenségek vannak, mint amilyenekről tudunk, és amilyenek orvoslására egyelőre hatásos intézkedések nem születtek.
Ha valódi struktúraváltást akarunk, akkor bizony több hangszeren kell játszani. A miniszteri expozé ugyan részben szólt ezekről az eszközökről, de sajnos a törvényjavaslatban ennek nyomát nem látjuk, tisztelt képviselőtársaim. Mert nem látjuk nyomát, hogyan kívánja a tárca - mondjuk - a vállalkozási társasági formák előnyeit kihasználni a kórház-szakrendelői rendszer átalakításával. Hogyan kíván olyan fejlesztési és finanszírozáspolitikát folytatni, amely kívánatos irányba terelné, ösztönözné az átalakítást? Hogyan gondolkodik például, ha nem is megyei, de nagyobb térségi, egy regionális egyeztetési rendszeren, ellátásszervezési rendszeren? - és még sorolhatnám.
Tisztelt Képviselőtársaim! Mint említettem, a miniszteri expozé számos, a törvényjavaslatban nem szereplő elemet, javaslatot vetített elénk. Nos, ezek egy része, úgy láttuk, nem is kapcsolódott az előterjesztéshez, másik részét pedig az ellenzék nem ismerhette egyelőre meg. Ami viszont a törvényjavaslat megismerhető szövegét illeti - és itt most a hozzászólásom az időkorlát miatt csak az első öt szakaszra korlátozódott -, az sajnos alkalmatlan az egészségügyi szerkezet korszerűsítésére. Ezért én ezeket a pontokat, paragrafusokat nem tudom támogatni.
Köszönöm szépen.
