DR. VÁGVÖLGYI JÁNOS
DR. VÁGVÖLGYI JÁNOS
DR. VÁGVÖLGYI JÁNOS (MSZP): Tisztelt Képviselőtársaim! Elnök Úr! Ezen a kora hajnali órán - úgy látszik, hogy nekem már az jutott, hogy mindig ilyenkor tudok hozzászólni, mert volt, amikor fél kettőkor kerültem sorra - néhány gondolattal szeretnék kapcsolódni a hozzászólásomban Gidai képviselőtársam utolsó mondatához, a finanszírozás kérdéséhez. Tudniillik a jelenlegi finanszírozási rendszer nem alkalmas arra, hogy az egészségügy szereplőit, az orvosokat és az egyéb dolgozókat arra ösztönözze, hogy hatékonyan lássák el a munkájukat, hanem arra ösztönzi őket, hogy minél nagyobb teljesítményük legyen, hogy meglegyen a megfelelő jövedelmük, hogy az adott intézmény fennmaradhasson. Ez a lényege az egésznek.
Egyébként akkor, amikor ezelőtt jó tíz esztendővel arról vitatkoztunk, hogy bevezessük-e a hbcs-rendszert és ezen az alapon legyen finanszírozva a magyar egészségügy, amerikai szakértők voltak itt és azt mondták, óva intik a magyar egészségügy vezetőit, hogy a hbcs-rendszerű finanszírozást vezessék be általánosságban a magyar egészségügyben. Azt gondolom, hogy igazuk lett. Ha jól emlékszem, 1990 kora őszén volt ez a megbeszélés. Igazuk volt, mert ez tönkreteszi a magyar egészségügyet, ha változatlanul folytatjuk.
Még egy problémát szeretnék itt megemlíteni: azt mondta a képviselőtársam, hogy az intézkedések nem tudják a céljukat betölteni. Persze, hogy nem tudják, ha azoknak az ellenére akarják megvalósítani azokat, akik nem érdekeltek abban, hogy megvalósuljanak ezek az intézkedések. Azon elbukik a legjobb elgondolás és rendelet is, ha nem beszéljük meg az illetőkkel, hogy mi a feladatuk ebben az egészben, és nem hatunk oda, hogy el is fogadják az elgondolásainkat.
Nem akarok a kapacitástörvényről beszélni, hanem a salátatörvény 11. §-a az, ami azt gondolom, hogy szót érdemel a többi egyéb mellett, hiszen ez foglalkozik az egészségügyi törvény módosításával; a korlátozó intézkedéssekkel a 11. § (1)-(7) bekezdése, míg a 92. § problémáival a 11. § (7) bekezdése. Tudnunk kell, hogy az egészségügyi törvény 10. §-a eddig is kimondta, hogy a beteget tilos olyan eljárásnak alávetni, amely emberi méltóságát sérti. Ez a rendelkezés egyértelművé tette, hogy a beteg egyébként jogos korlátozása sem lehet büntető jellegű.
A törvényben megfogalmazott módosítás kétségtelenül hozzátesz az emberi méltóságot sértő korlátozások általános elvi tilalmához, a probléma az, hogy nem határozza meg a megengedett korlátozó módszereket. Mind az Alkotmánybíróság, mind az Európai Kínzás Elleni Bizottság azt a követelményt állította fel, hogy törvény keretei között kell meghatározni a szabadságkorlátozás megengedett módszereit.
(0.30)
A javaslat 11. §-ának (7) bekezdésében tulajdonképpen az egészségügyi törvény 192. §-át fogalmazzák újra. Többletgaranciát nem vezetnek be. Az Alkotmánybíróság 36/2000. számú határozata azért minősítette alkotmányellenesnek az egészségügyi törvény ezen paragrafusát, mert nem adott választ arra, hogy melyek azok a főbb módszerek, amelyek a személyes szabadság - beleértve a mozgásszabadságot is - korlátozása tekintetében a pszichiátriai betegeknél igénybe vehetőek. Indoklásában is felhívta az Alkotmánybíróság a figyelmet arra, idézem: "A szabályozás ne tartalmazzon további elvont megfogalmazásokat a korlátozás arányosságának eldöntésére irányadóan."
Az előbbieknek megfelelően olyan előírásokat kell megfogalmazni, amelyek kizárják az önkényes jogalkalmazás lehetőségét. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint önkényes szabadságkorlátozás, idézem, "amikor a szabadságkorlátozás módozatainak megválasztása tekintetében a jogalkalmazót semmilyen konkrét előírás nem köti". Ezen emberi jogi kérdés garanciális súlya is szükségessé teszi, hogy törvény szabályozza a megengedett módszereket.
Az egészségügyi törvény 247. §-ának kiegészítése, mely szerint az egészségügyi miniszter felhatalmazást kap a korlátozó intézkedések meghatározására, nem vezet eredményre az eddigi tapasztalatok alapján. Példaértékűként mondanám, a 2/1994. számú népjóléti miniszteri rendelet előírta, hogy a szociális otthonokban a Magyar Pszichiátriai Társaság módszertani levelét kell a gondozás során betartani. A módszertani levél három év elmúltával, 1997-ben el is készült, s ez előírta, hogy a szociális otthonokban tilos a hálós ágyakat használni. A tiltásnak nem igazán sikerült érvényt szerezni mind a mai napig, hiszen nemcsak szociális otthonokban, hanem kórházakban, pszichiátriai osztályokon is vannak még ma is rácsos ágyak. Én örömmel mondhatom, hogy a közeljövőben még általam vezetett intézetben, egy 530 ágyas pszichiátriai kórházban tíz éve nincs hálós ágy. Tehát megoldható megfelelő ápolási és orvosi gondoskodással.
A múlt év végén történt törökszentmiklósi tűzeset is bizonyítja az alacsonyabb szintű jogszabály elégtelenségét, és megkérdőjelezi a hatékonyságát. És még egy dolgot szeretnék hozzátenni. Nem elég csak törvényt vagy rendeletet alkotni, gondoskodni kell a megfelelő ellenőrzéséről, mert egyszerűen nem hajtják végre az emberek. A könnyebb ellenállás felé menekülnek. Egyszerűbb egy szerencsétlen beteget bedugni egy hálós ágyba, mint megfelelően gondozni, ápolni és megfelelő gyógyszereket adni neki.
A törvényjavaslat 11. §-ának (3) és (5) bekezdésében a korlátozottan cselekvőképes személyek egészségügyi önrendelkezési jogát érintő változtatásokat vezetnek be. E módosításokra is az Alkotmánybíróság már idézett határozata értelmében kerül sor. A javaslat valamelyest bővíti a korlátozottan cselekvőképesek egy szűk csoportjának, a 16. életévüket betöltött kiskorúaknak az egészségügyi önrendelkezési jogát. Ez a többletgarancia azonban nem vonatkozik a 16 év alatti kiskorúakra, és nem vonatkozik a csökkent értelmi képességű, valamint a pszichiátriai betegség folytán korlátozottan cselekvőképes személyekre.
Az egészségügyi törvénynek a betegjogok gyakorlására való képességet meghatározó szabályai a polgári törvénykönyv cselekvőképesség-fogalmán alapulnak. Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatosan felvetette azt a kérdést is, hogy nem válik-e szükségtelen és aránytalan korlátozás forrásává az a tény, hogy az egészségügyi törvény elmulasztott önálló, a gyógykezelési döntésekre vonatkozó meghatározást adni a cselekvőképességről. A jelenleg érvényben lévő polgári törvénykönyv elsősorban vagyoni érdekvédelmet biztosít, és azt tartotta szem előtt. Korántsem biztos azonban, hogy aki a pénzügyei intézésére képtelen, az azt sem tudja eldönteni, hogy vállalja-e a megajánlott gyógykezelést, vagy pedig haza akar-e menni a kórházból, és annak lesz-e esetleg valami jogi következménye.
Tisztelt Képviselőtársaim! Jelenleg tárgyalja az Országgyűlés a polgári törvénykönyv módosítását, éppen ebben a témakörben. E vita során az előterjesztő támogatta azokat a képviselői indítványokat, amelyek megfordítanák az ügykörökről szóló döntést. Nevezetesen, a bíróság nem azokat az ügyköröket állapítaná meg, amelyekben az érintett önállóan is eljárhat, hanem azokat, amelyekben nem kompetens a döntésben. Ha ez elfogadásra kerül, akkor a jövőben a korlátozottan cselekvőképes személy csak akkor nem dönthet önállóan a gyógykezelését illetően, ha a kompetenciája alól kivont egészségügyi döntési kört a bírósági ítélet külön megnevezi. Akkor megint meg kell változtatni az egészségügyi törvény idevonatkozó rendelkezéseit, ha ez így elfogadásra kerül.
Szeretném még elmondani (Az elnök csengetéssel jelzi az idő lejártát.) - befejezem azonnal -, hogy a 11. §-ban megfogalmazott módosítások nem egyértelműen felelnek meg az Alkotmánybíróság előírásainak, és ennek módosítását tartom szükségesnek. Jelen formájában nem tartom elfogadhatónak.
Köszönöm szépen.
