DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársak! A rendszerváltásnak nemcsak szimbolikus értelemben, hanem ténylegesen is érdemi és lényeges pillanata volt a politikai rendőrség megszűnése. A politikai rendőrség egy demokratikus államban nem létezik. Olyanfajta feladatok, amelyeket a politikai rendőrség az előző rendszerben végzett, nem léteznek. Fontos eleme a rendszerváltásnak a feltételezések szerint - és az optimistább 1989-90-es feltételezések szerint - az is, hogy a politikai rendőrség által gyűjtött információkat a demokratikus rendszeren belül már ne lehessen használni. Nemcsak azért, mert az a politikai közeg szűnik meg, amelyben politikai rendőrségre szükség volt, hanem azért, mert számos egyéb elfogadhatatlan tényező kapcsolódik az információszerzéshez.
Mindannyian tudjuk - ha máshonnan nem, parlamenten belüli információkból -, hogy vannak olyan képviselők, akiket valamikor meg lehetett zsarolni, és természetesen a parlament falain kívül is jócskán vannak olyan emberek, akiket nem politikai, hanem magánéleti alapon lehetett megzsarolni. Elfogadhatatlan, politikai feltételezésektől függetlenül is, hogy olyan információkat használjon egy demokratikus rendszer, mondjuk, biztonsági szervezete, amelyeket a politikai rendőrség olyan módon gyűjtött, mint az előző rendszer politikai rendőrsége.
A Történeti Hivatal létrehozásakor két fő kérdésben sérültek a demokratikus normák - az SZDSZ álláspontja szerint. Az egyik, ami jól ismert - és itt is esett már erről szó -, hogy a honvédségi titkosszolgálat és a külföldre irányuló politikai rendőrségi tevékenység kikerült a szabályozás hatásköréből. Itt nem arról a vitatott kérdésről van szó - amiben persze megint nem értünk egyet Nikolits képviselő úrral úgy, ahogy ő megfogalmazta -, hogy milyen mértékben volt pozitív, és milyen mértékben volt nemcsak pozitív, mondjuk, a külföldre irányuló tevékenység, hanem arról a speciális kérdésről van szó, hogy a honvédségi titkosszolgálat és a külföldre irányuló tevékenység is tele volt politikai rendőrségi tevékenységgel.
Mint az jól tudjuk, Hack Péter itt említést tett róla, máshonnan is lehet tudni: ha egy Magyarországon megfigyelt állampolgár ideiglenesen külföldre távozott, ugyanazt a feladatot, amit a magyar politikai rendőrség belföldön végzett, átadták a külföldi tevékenységet végző titkosszolgálatnak, és az figyelt, az jelentett tovább. Ugyanez áll az emigráció köreiben folytatott politikai rendőrségi tevékenységre. Nem kívánom részletezni ennek a problémának a jól ismert elemeit.
A másik elem, amiben sérült a Történeti Hivatal létrehozásakor alkotott jogszabály révén az a norma, amit az SZDSZ képvisel, hogy a mai titkosszolgálatok döntik el - illetve az akkori titkosszolgálatok, amelyek ma is léteznek, döntötték és döntik el -, hogy mit tekintetnek ügyviteli értékű titkosszolgálati iratnak, és mit tekintenek a '90 előtt keletkezett iratokban nem ügyviteli értékű iratnak, tehát olyannak, amelyet átadhatnak a történeti levéltárnak.
Nem normatív tehát a szabályozás, hanem egy mai titkosszolgálat dönti el, hogy mi az, amely a jelenlegi törvényes feladatok ellátáshoz szükséges. Ezért tartottam fontosnak elmondani előre azt, hogy nem alkotmányos eszközökkel szerzett információkat nem lehet alkotmányos demokrácián belül felhasználni. Márpedig az előző, illetve a most módosítani kívánt törvény nem az SZDSZ normái alapján... - az SZDSZ ez ügyben nyújtott be módosító indítványt, Demeter miniszter úr hiába integet és csodálkozik, emlékszünk rá, az akkori többség, nem csak az MSZP álláspontjának megfelelően ilyen rendszabályt fogalmazott meg.
De ezt zárójelbe is tehetjük, mert az alapvető probléma, ami miatt itt most erről beszélni érdemes, és beszélni kell, az az, hogy az említett két fő problémát ez a mostani törvényjavaslat, törvénymódosítás nem kívánja orvosolni. Semmiféle javaslatot, elképzelést ez ügyben nem fogalmaz meg, ezekhez az alapvető és lényeges kérdésekhez képest ha valamilyen problémákat megold, ezeket a problémákat jelentéktelennek kell neveznem, ezekre kénytelen vagyok azt mondani, hogy ehhez képest szépségflastromok.
A Történeti Hivatal: történeti levéltár, ami azt jelenti levéltáros szóhasználatban - de feltehetően laikus számára sem túlságosan bonyolult ez az ügy -, hogy egy lezárt korszak már nem bővülő iratanyagát őrzi. Ez egy alapvetően más funkciójú intézmény, mármint egy történelmi levéltár, mint egy úgynevezett élő levéltár, amelynek az anyaga állandóan bővül, és folyamatosan kapcsolatot tart azokkal az intézményekkel, amelyek mintegy utánpótlással látják el, mármint történelmi forrásokkal.
A Történeti Hivatal nem véletlenül lett történelmi levéltár, hanem azért - amit itt mindannyian feltehetően jól tudnak -, mert adódott egy speciális feladat, az átvilágítás ügye, és erre különleges lehetőséget kellett biztosítani a Történeti Hivatalnak. Volt egy másik jelentős feladat, amit úgy szokás megfogalmazni, hogy az áldozatok információs kárpótlása. Olyan információhoz kell juttatni az egykori megfigyelteket, áldozatokat, amely információkhoz csak különleges tevékenység révén juthatnak hozzá. És van egy harmadik, nem lényegtelen feladat, hogy a történészek, szakemberek megismerhessék az előző rendszer - ahogy itt sokan szeretik nevezni, bár tenni nem szeretnek az ügy érdekében olykor - bűneit, vagy egyáltalán azokat a mechanizmusokat, amelyek révén az előző rendszer családok életét földúlta, embereket meghurcolt, egész egzisztenciájukat egy életre tönkretette. És természetesen fontos az is, hogy a történészek azt is tudják és föltárják, hogy az ország életében a titkosszolgálatok milyen szerepet játszottak; tehát nemcsak az egyes ember, hanem bizony az ország egészének életében is.
Most ez a törvényjavaslat, törvénymódosítás eltörli - mint azt előttem már elmondták - azt a cezúrát, amit eddig számon tartottunk, és ami a politikai titkosrendőrség fölszámolásával egy nagyon lényeges eleme volt a rendszerváltásnak. Eltörli ezt a cezúrát abban az értelemben, hogy élő levéltárrá teszi a Történeti Hivatalt, és a mindenkori - tehát az előző rendszerbeli és a jelenlegi - titkosszolgálatok iratainak gyűjtőhelyévé teszi. És eltörli abban az értelemben is, hogy még nagyobb befolyásuk van a titkosszolgálatoknak, mint eddig - bár eddig is nagyobb volt a befolyásuk az ügyekbe. De még nagyobb befolyásuk lesz a titkosszolgálatoknak az egész téma, az egész ügy kezelésében.
Úgy lehetne egyszerűen és közérthetően fogalmazni, hogy eddig a történeti szempontok dominálták ennek a hivatalnak a tevékenységét, most inkább a titkosszolgálati szempontok jelentik a prioritást, és ennek - ha tetszik - szimbolikus megjelenítője, hogy egy ilyenfajta törvénymódosítási javaslatot a titkosszolgálati miniszter nyújt be a parlamentbe. Normális esetben, ha a demokratikus jogállami normákat fogadnánk el, a titkosszolgálatoknak egyetlenegy területen lehetne kapcsolata ezzel a levéltárral: át kellene adni az 1990 előtt keletkezett iratokat ennek a levéltárnak. Semmilyen más kapcsolata a ma működő titkosszolgálatoknak nem lehetne ezzel a levéltárral, egészen kivételes eseteket nem számítva, de az annyira jelentéktelen, hogy abba nem érdemes belemenni.
Itt a 150 év kérdése. Annyira egyértelmű és evidens itt mindenki számára, hogy abszurditás a 150 év, hogy az ember már csak azt nem érti, hogyan került ebbe a törvényjavaslatba a 150 év. Ha a jelenlegi fölszólalásokat hallgatjuk, akkor az emberben akaratlanul is megfogalmazódik a gyanú, hogy a 150 év egy mézesmadzag. A 150 évet majd csökkentik 90-re, és akkor néhányan azt mondhatják, akik egyelőre nem akarják ezt a törvényjavaslatot elfogadni, hogy most már minden rendben van, most már emberibb ez a határidő, ez a 150 év helyetti 90 év. Nem lehet érteni, és nincs is igazán magyarázat arra, hogy miért került be ez a javaslat ebbe a törvénytervezetbe; hacsak az nem, amit az imént mondtam, hogy a titkosszolgálatok belső szempontja olyannyira dominálja most már ezt a törvényjavaslatot, hogy a titkosszolgálatok igényei szerint az egykori és mai ügynökök, az egykori és mai titkosszolgálati főhivatású munkatársak érdekében ez titkosszolgálati elképzelésként bekerült ebbe a javaslatba.
Amit miniszter úr itt elmondott, az nem nagyon megnyugtató válasz, vagy nem nagyon megnyugtató magyarázat, hiszen a vita - és erre majd még egy pillanat erejéig visszatérnék - éppen abban van a levéltárat használó kutatók és érintett személyek, áldozatok között, hogy mi az, amit személyes adatnak tekintünk, és mi az, amit nem tekintünk személyes adatnak.
(17.50)
Tehát önmagában az a hivatkozás, hogy ebben a pillanatban személyes adat, és ezért teljesen zárt, de milyen jóságos az előterjesztő, mert 150 évben konkrétan meghatározza - ha jól értettem a fölszólalást, hogy ne legyen a végtelenségig zárt ez az anyag -, nem elfogadható érvelés.
Azt gondolom - összefoglalva részben az eddig elmondottakat -, hogy lehet kommunizmus áldozatainak emléknapját tartani, lehet napirend előtt látványos tűzijátékokat a kommunista rendszer szörnyűségeiről tartani, de addig, ameddig ilyen törvényjavaslat készül, az egész ügyben a megszólalások álságosak, komolytalanok, és nem jelentenek mást, mint tényleg füsteregetést érdemi tevékenység nélkül.
Ez a törvényjavaslat nem tesz semmit azért, hogy az előző rendszer tényleges működése, az előző rendszer áldozatainak, hogy úgy mondjam, érdemi kárpótlása, nem csak anyagi kárpótlása, megvalósulhasson. Márpedig, ha valaki a kommunizmus áldozatairól akar megemlékezni, akkor itt lenne jócskán tennivaló.
Megpróbálja ez a törvényjavaslat, erről egyfajta összefüggésben esett már szó, fogalmilag is tisztázni - és ebben változást jelent, ha tetszik, pozitív változást, bár én ezt nem tartom olyan jelentősnek, az eddigi helyzethez képest - az olyan kategóriákat, mint "megfigyelt", "hivatásos alkalmazott", "hálózati személy" és így tovább. Ez helyeselhető lenne. Azt gondolom azonban, hogy például ez utóbbinál, a hálózati személynél differenciálatlan ez a mostani meghatározás, és nem is veszélytelen. Úgy fogalmaz a javaslat, hogy hálózati személy, aki információt szolgáltatott - mondjuk így, egyszerűen - a titkosszolgálatok számára. De nem veszi figyelembe azt az életszerű helyzetet, hogy más a titkos besúgó, és más az, aki más módon szolgáltatott információt.
Mindenki tud arról, hogy az előző rendszerben BM-összekötők hivatalszerűen kapcsolatban voltak munkahelyi vezetőkkel. A szöveg alapján értelmezhető úgy is, hogy azok a munkahelyi vezetők, akik korrekten vagy nem korrekten, látszólag vagy ténylegesen információkat szolgáltattak a beosztottjaikról, ugyanolyan hálózati személynek minősülhetnek a fogalmi meghatározás alapján, mint azok, akik valóban titkos ügynökök, illetve besúgók voltak.
Mit nem old meg ez a törvényjavaslat? Nem oldja meg, illetve nem keresi a választ arra, ki az, aki a magánszemélyek jogos érdekeit képviseli, illetve szem előtt kell hogy tartsa, a levéltáros rendelkezik-e valami különleges ismerettel, aki a hivatalban tevékenykedik, vagy pedig ugyanígy alkalmas rá a kutató is, hiszen neki ugyanazokat a törvényeket kell betartani, ugyanúgy, ha tetszik, büntetőjogi felelősséggel tartozik adatok jogtalan nyilvánosságra hozatala miatt. Ez az egyik legfontosabb konfliktus a kutatók, az egykori áldozatok, illetve a Történeti Hivatal tevékenysége között.
A másik kérdés, amiben nem keres megoldást ez a törvénymódosítás, hogy egyáltalán meddig terjednek a jogos magánérdekek, mire kell ezt érteni. A főhivatású titkosszolgálati alkalmazottak nevének a nyilvánosságra kerülése vagy a besúgók nevének a nyilvánosságra kerülése jogos magánérdeket sért-e? Ebben vita van, alapvető vita van, és nagyon-nagyon távol állnak egymástól az álláspontok. Ebben a kérdésben nem próbálja a múlt föltárását segíteni ez a törvényjavaslat.
Én tehát nem értek egyet azokkal az itt elhangzott véleményekkel, amelyek elégedettek a Történeti Hivatal eddigi tevékenységével, és olyan beszámolót vagy olyan mondatokat fogalmaznak meg, mintha alkalmas lenne a hivatal tevékenysége a múlt föltárására. Részben, ahogy szokás mondani, objektív, de részben szubjektív okok miatt ez nem így van. A mostani törvényjavaslat pedig nem javít a helyzeten, hanem ront.
Összefoglalva tehát azt kell mondanom, hogy ez a törvényjavaslat nem alkalmas arra, hogy megismerjük a múltat, hogy az emberek, az áldozatok megismerjék, mi történt. A javaslatnak azok az elemei szépségflastromok, amelyek valóban változást jelentenek, de a lényeg nem javul, sőt rosszabbá válik a helyzet: a történelem megismerése helyett a titkosszolgálati szempontok kerülnek előtérbe, ami elfogadhatatlan.
Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.)
