LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! A bevezetőben rögzítem: ezt a törvényjavaslatot ebben a formában a magam részéről elsősorban, de másodsorban is a 150 év titkosítás miatt elfogadni nem tudom, és az elkövetkezendő 8-10 percben ezt próbálom megindokolni.
Nyolc nappal ezelőtt, február 25-én tartottuk meg itt, a parlamentben a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját. Az emléknapot követően a volt pártállami, a kommunista diktatúrát kiszolgáló újságírók támadásainak a kereszttüzébe kerültek azok a megemlékező áldozatok, akik saját sorsuk példájára hivatkozva figyelmeztették a mai kort arra, hogy nem lehetnek nyugodtak, hiszen a volt rabtartók közöttünk élnek, sokan közülük befolyásos üzletemberek vagy éppen politikusok, és változatlanul tagadják vagy lekicsinylik az elkövetett történelmi bűnöket. Ezekre a sajtótámadásokra olyan értelemben válaszol több történész és politikus, miszerint, legalább az áldozatok százmilliós nagyságrendjének ismeretében, ideje lenne már belátni a kommunista ideológiának az egész emberiségre nézve veszélyes céljait, következményeit, és azt, hogy ezek a tanok és ezeknek a tanoknak a kritikátlan kiszolgálói semmivel sem voltak kártékonyabbak, mint a fasiszta eszmék vagy azok kritikátlan kiszolgálói.
Szándékosan helyezem a hangsúlyt a kritikátlan kiszolgálókra, hiszen mindkét ideológiának lehettek jóhiszemű, vétlen követői is, akik közül sokan, szembesülve a következményekkel vagy éppen a történettudomány tényeivel, később keményebb kritikusai lettek a kihasználóiknak és félrevezetőiknek, mint az eseményeket közelről nem ismerők. Mindkét diktatúra kritikátlan kiszolgálói voltak azok a feljelentők és besúgók, akik tevékenysége nélkül nem lehetett volna hatékony a diktatúra működése. Ennél a pontnál kell megállnunk egy gondolat erejéig: vajon komolyan veszi-e a mai magyar parlament, hogy mindkét diktatúra egyaránt kártékony volt a magyar népre, nemzetre? Vajon őszintén cselekszünk-e akkor, ha a meghurcolt egykori bebörtönzöttek előtt azt hangsúlyozzuk, hogy életük, áldozatvállalásuk nem volt hiábavaló, mivel egy fasiszta diktatúrával azonos léptékű, erős ideológiát morzsolt fel lassacskán az ő ellenállásuk, majd ezt követően olyan törvényeket hozunk, amelyek hosszú ideig, akár 150 esztendőre is védelmet, névtelenséget biztosítanak az őket börtönbe juttatóknak. Ez a kérdés ennek a törvényjavaslatnak a leggyöngébb, erkölcsileg egyáltalán nem védhető pontja.
Ez a törvényjavaslat változatlanul kettős mércével mér. Idézzük csak vissza a történelmet! 57 évvel ezelőtt a nácibarát titkosrendőrség már hosszabb ideje figyelte Bajcsy-Zsilinszky Endrét vagy Horthy Miklós kormányzót, és ezen információk alapján került sor Bajcsy-Zsilinszky letartóztatására vagy a kormányzó fiának az elrablására.
(Németh Zsoltot a jegyzői székben dr. Boda Ilona váltja fel.)
Csupán három évvel később már a kommunista titkosrendőrség figyeli például Kovács Bélának minden lépését. Látszólag csak három év telt el a felidézett események között, a nyilvánosság szemszögéből azonban 150 esztendő a különbség. Egyetértek azzal, hogy a náci kollaboránsok informátorainak személyiségi jogait nem védi törvény, de értetlenül állok azzal szemben, hogy például a Kovács Béláról készült belügyi felderítői és titkosszolgálati jelentéseknek a keletkezésétől számított 150 esztendő letelte után hozhatók csak nyilvánosságra azok a személyes adatok, amelyek az ilyen jelentéseket készítő szervezetek hivatásos alkalmazottainak, illetve hálózati személyeinek a nevét és természetes személyazonosító adatait tartalmazzák.
(17.10)
Még 96 évet kell tehát kivárnunk, hogy megismerhessük az 54 évvel ezelőtti, a többek között Kovács Bélát gulagokra juttató, a kommunista diktatúrát megalapozó ügynökök neveit, míg az az előtt három évvel korábban jelentéseket író ügynökök adatai évtizedek óta bárki előtt nyilvánosak. Nem csoda ezek után, hogy rémségesebbnek lehet beállítani azt a diktatúrát, amelyikről minden adat rendelkezésre áll, mint azt a diktatúrát, amelyiknek titkolt támogatói még száz évig homályban lehetnek.
Ennek a kettős mércének a létét még sokan tudomásul vették, és a kényszerű kompromisszum miatt, ismétlem, tudomásul vették, de nem fogadták el 1994-ben az akkori XXIII. törvény megszavazásakor, a kommunista diktatúra összeomlása utáni években. Ez a kettős mérce volt az ár azért, hogy a politikusok egy vékony rétegét elrettentse az átvilágítás elrendelése. Mivel az átvilágítások eredményéhez nem kapcsolódtak szankciók, azóta közismerten senkit sem ijeszt meg az átvilágítás. Ma ott tartunk, hogy a közelmúlt diktatúrájának mind a haszonélvezői, mind a hálózati támogatói a legteljesebb védettséget élvezik.
Az 1994. évi XXIII. törvényt időközben már tíz esetben is módosították, de még egyetlen esetben sem úgy, hogy az áldozatok bármit is megtudhattak volna balsorsuk okozóiról. Sajnos ez a törvényjavaslat sem lóg ki a megelőző tíz által kijelölt sorból.
Ha valaki már látott a Történeti Hivatalból kiadott jelentést, az döbbenten állapíthatta meg, hogy gyakran egész oldalnyi géppel írt szövegnek a fele vastag fekete filctollal olvashatatlanná van téve. A legtöbb esetben szinte semmilyen informatív értéke nincs az ilyen jelentéseknek az áldozatok számára. Megtudhatták, hogy hányszor írtak róluk jelentést, megtudhatták, hogy távollétükben hány esetben kutatták át hívatlan látogatók a lakásukat, de az informátorok, a kutakodók személyiségi jogaira való tekintettel még a helyszíneket, a dátumokat is gyakran a fekete filc fedi el.
Miféle szempont, miféle elv alapján védjük éppen személyiségi jogokra való hivatkozással azoknak a kilétét, akik lábbal tiporták a személyiségi jogokat, mindent megtettek a személyiségi jogok elfojtása érdekében? Történelmi felelőtlenségnek tartom a kommunista diktatúra veszélyének és nagyságának az elfedését azáltal, hogy ismeretlenségben, a mindent megszépítő homályban hagyjuk az informátorok, a besúgók kilétét. Arra is számítanunk kell, hogy az elkövetkezendő évtizedekben bármikor folytatódhatnak az iratmegsemmisítések - és nem válunk-e éppen mi is a kommunista diktatúra akaratlan elleplezőivé, ha hozzájárulunk e vészkorszak dokumentumainak titkosításához? Megválaszolatlan az a kérdés is, hogy miért mérjük a múlt századot elsötétítő, két, egyaránt embertelen diktatúra ügynökeit, besúgóit és informátorait változatlanul kettős mérce szerint.
Végezetül felmerül a kérdés: lehet-e, érdemes-e módosító indítványok révén változtatni a törvényjavaslat lényegén? Ismerve a nagyon erős érdekeket, attól tartok, hogy rendkívül nehéz apró tételekben javítani azt, ami nagyjában és egészében nehezen elfogadható.
A Magyar Demokrata Fórum országgyűlési képviselőcsoportja nem döntött. A módosításoktól teszi függővé a döntését. A magam részéről ebben a formában nem támogatom ezt a törvényjavaslatot.
Köszönöm a figyelmüket. (Mécs Imre tapsol.)
