MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): (A szónoki emelvényre lép.), Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Nem szeretek innen beszélni, mert hátat kell fordítanom az elnök asszonynak, és nem láthatom a beszéd alatt. (Derültség.) De ez a szabály...
Tisztelt Képviselőtársaim! Az elejéről kell kezdeni: itt alapvetően történelmi igazságtételről van szó. Amikor 1997-ben megfogalmaztuk a történelmi igazságtétel iránti követelésünket, akkor nagyon sok mindenről lemondtunk, de arról nem mondtunk le, hogy a múltat meg kell ismernünk. És nem mondtunk le arról, hogy mindazokat a titkos iratokat, amelyeket a pártállam törvényellenes, jogállamellenes módszerekkel összegyűjtött, megismerhessük.
Sajnálatos, hogy most egy olyan törvénymódosítási javaslat van előttünk, amely ezeket a célokat megnehezíti, sőt befagyasztja, és egyáltalán nem olyan irányba megy, mint ahogy ezt annak idején, a rendszerváltás előtt, majd a rendszerváltás forgatagában elképzeltük.
Itt elhangzott az információs kárpótlás szó is, nagyon szép kifejezés, de úgy gondolom, az egész társadalmat is megilleti ez a kárpótlás, nemcsak azokat, akiket megfigyeltek. Mátrai Márta nagyon szépen idézte Illyés Gyulát, hogy a múlt nincs magától, a múltat bizony föl kell fedezni. A múltat minden generációnak újból és újból meg kell alkotnia. Márpedig a pártállami időszakban, a hosszú évtizedeken keresztül nem működött a szabad sajtó, az irodalom is nagyon fékezett üzemmódban működött, elszivacsosodott még az írók agya is, ennek következtében nem lehet megismerni a korszakot alaposan, ha nem ismerjük meg azokat a III/III-as titkosszolgálati anyagokat, amelyeket ezekben az évtizedekben gyűjtöttek.
(18.00)
Tehát a cél az, hogy ezek minél könnyebben, minél világosabban, minél szélesebb körben megismerhetők legyenek, és a társadalom föl tudja ezeket dolgozni.
Óriási deficitünk van ezzel kapcsolatban. A többi európai társadalomnak volt lehetősége, hogy demokratikus körülmények között a múltját feldolgozza, helyre tegye, hogy tanuljon belőle; a magyar társadalomnak ez 50 éven keresztül nem adatott meg, most kell ezeket pótolni. Minden olyan intézkedés, törvényjavaslat retrográd, amely ezt a legkisebb mértékben akadályozza. Márpedig ez a törvényjavaslat jelentős mértékben akadályozza ezt a rendkívül fontos feladatot.
Nem véletlenül jött létre a Történeti Hivatal mint sajátos képződmény; igazából nem levéltár, nem szaklevéltár, hanem egy olyan intézmény, amely ennek a célnak az érdekében született, és ezt kell teljes mértékben szolgálnia. Ezt szimbolizálja az is, hogy az Országgyűlés alá van rendelve, és ehhez képest egy képtelen dolog, hogy az egyik szakminisztériumnak, a titkosszolgálati minisztériumnak tulajdonképpen a szaklevéltára lesz. Ez képtelenség! Erre más megoldást kell találni, a titkosszolgálatoknak kell átadniuk az eddigi törvények értelmében mindazokat az anyagokat, amelyeknek a Történeti Hivatalban van a helyük.
Itt már fölvetették mások is, de régóta rendkívüli sérelmünk az, hogy a titkosszolgálatok saját maguk, saját kebelükben döntik el, hogy melyek azok az anyagok, amelyeket átadnak. Ilyen nincs a világon, csak a diktatúrákban! Ilyen nincs az Egyesült Államokban, nincs Németországban, nincs Franciaországban. Feltétlenül egy külső bizottságnak kellene megállapítani, hogy mely iratok azok, amelyek nem szükségesek a titkosszolgálatoknak, és amelyeket feltétlenül át kell adni a Történeti Hivatalnak. Ez nem történt meg.
Idézte már Hack Péter a Moynihan-bizottságot - (Demeter Ervin: Megtörtént!) majd utána két percben, miniszter úr -, amely több millió iratoldalt hozott nyilvánosságra, és rendkívül sok piszkos dolgot is nyilvánosságra hozott; mert - ahogy itt elhangzott - a titkosszolgálatok nagyon erős civil kontroll esetén, nagyon szigorú kontroll esetén is nagyon sok bűnt és hibát követnek el, bárhol legyenek a világon, ilyen a természetük.
(Az elnöki széket Gyimóthy Géza, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Azt is el kell mondani, hogy a jogállami mentalitással, de Hammurápi törvényeitől kezdve Mózes törvényein keresztül a mai tisztességes mentalitásokig minddel szemben áll a titkosszolgálati mentalitás, tehát nem lehet nemes célokat nemtelen eszközökkel védelmezni. Erre a történelemben számtalan példa van, és számtalanszor elbukott ez az elgondolás, amikor nem tiszta eszközökkel próbáltak tiszta elveket, tiszta rendszereket védelmezni. Donáth Lászlóra nézek, tudom, egyháztörténetre is gondolhatunk és más egyébre. Tehát ez nem járható út.
Sőt azt is láthatjuk, hogy egy iszonyatos információrobbanás korszakában vagyunk, amikor nem ügynökök révén kell csepegtetni és begyűjteni kis morzsa információcskákat, hanem egy iszonyatos információtömegből lehet kiválasztani a valóságot; minden megismerhető egész egyszerűen legális, tisztességes, jogállami eszközökkel.
Nem akarom megbántani azokat a tisztességes embereket, akik a miniszter úr szolgálataiban dolgoznak, és úgy vélik, hogy jó munkát végeznek, de valójában nem tartható fenn az az ellentmondás, hogy erkölcsös dolgokat erkölcstelen módon védelmezzenek; mert erkölcstelen dolog valakit kihallgatni, valakinek a romlására törni és valahová behatolni, szóval, csupa olyan dolgot, ami egyébként bűncselekmény, hivatásszerűen végezni.
Most épp egy fordított folyamat történik, mint ami kívánatos lenne. A kívánatos az lenne, hogy a jogállami mentalitások felé törekedve a múlt megismerését minél világosabbá, minél transzparenssebbé tegyük. Ezzel szemben behatol a titkosszolgálat, és a maga avítt titkolódzó mentalitásával befagyasztja azokat a lehetőségeket is, amelyek egyébként már megnyíltak. Hadd dicsérjem meg itt a Történeti Hivatal vezetőit és munkatársait, hogy igyekeztek a nem jól megfogalmazott törvények keretei között a lehető legtöbb információt nyújtani. Most ehhez képest egy retrográd folyamat indul meg, minden jóindulatú törekvés ellenére, tehát egy olyan folyamat, amely szemben áll a rendszerváltás egész filozófiájával, mentalitásával.
El lehet mondani történelmileg, hogy minden ciklus kormányzata a maga szűkebb érdekeit figyelembe véve korlátozta ezt a tevékenységet. Az első ciklusban Antall József miniszterelnök úr megdöbbent, amikor megtudta, hogy mennyire fertőzött a parlament az ügynökökkel, ezért négy éven keresztül sikerült is elhúzni az akkori kormányzatnak, hogy ne szülessen meg az ügynöktörvény. Holott az első évben Demszky Gábor és Hack Péter már beadta a mi javaslatunkat, amit azon melegében át lehetett volna futtatni, és akkor egy ilyen "osztályintő, nem intő" mentalitással az egész traumán túlesett volna a magyar társadalom, és túlestek volna az ügynökök is, a besúgók, az őket tartó tisztek, az ő információikat felhasználó politikai szféra is.
Ezzel szemben mi történt? Elhúzódott ez a dolog, a következő ciklusban más szempontok alapján megint korlátozás történt. A Szabad Demokraták Szövetsége volt az egyetlen, amelyik a teljes nyíltságra és az önmegismerésre törekedett. Nem sikerült ezt elérnünk abban a ciklusban sem, és most azt látjuk, hogy megint zár a hatalom, ami mindig csak négy évben gondolkozik, mindig csak a saját szempontjai szerint, és megint bezárja a múlt megismerésének a lehetőségét.
Itt többen elmondták ezt a 150 évet. Valóban, most sem tudnánk meg, hogy Egressy Béni besúgó volt, vagy Asbóth ezredes agent provocateur volt, aki több embert akasztófára juttatott, mert csak ez után lehetne kutatni az osztrák Polizeiministerium irattárát, tehát ez lehetetlen dolog. Ha a törvényjavaslatot pontosan elolvassuk, akkor kiderül, hogy ez vonatkozik a tisztviselőkre is, tehát a PRO-nak vagy a VKF-2-nek vagy az ÁVH-nak az összes tisztviselőjére; de ha a 150 évet visszafelé számolom, még Redl ezredesre is vonatkozik, pedig Redl ezredes neve és az összes munkatársának a neve az akkori tiszti sematizmusban benne volt, ami olvasható. Tehát a titkosszolgálati tisztek köztisztviselők, közalkalmazottak, akik akár egy állami sematizmusban is szerepelhetnének. Ez a mentalitás, hogy őket is 150 évre titkosítani, nem is szólva az ügynökökről, akiknek jelentős része a jelentéseik alapján beazonosítható, tulajdonképpen egy felesleges, redundáns dolog is, ez teljes mértékben megengedhetetlen.
Ami engem igazán érdekel, az a mechanizmus, hogy hogy jutott ez, miniszter úr, az önök eszébe, hogy jutottak arra a gondolatra, hogy 150 évre ezt bezárják. Ez a mentalitás az, amitől igazán félek, és ami veszélyes. Odakerülnek a titkosszolgálatok élére vagy azok irányításába egyébként normális emberek; és utána ez a titkosszolgálati mentalitás hogy veszi rá őket, hogy ilyen képtelenségeket egyáltalán meggondoljanak - nemhogy magukévá tegyék, beterjesszék azokat a parlament elé. Ez az, itt jön a civil kontroll hallatlan fontossága. Vajon hogyan lehet bízni a titkosszolgálatok vezetőiben, ha ilyen képtelenségeket követelnek a parlamenttől, és 150 évre el akarnak bújtatni adatokat maguk elől?!
A másik dolog a levéltár minősítéssel kapcsolatos. A Történeti Hivatal rendkívül speciális feladatot hajt végre, része a történelmi igazságtételnek, ezért van megfelelően piedesztálra emelve, és ennek megfelelően kell működnie is.
(18.10)
Úgy gondolom, hogy a levéltárakkal kapcsolatos minősítések, hogy szaklevéltár, és pontosan a titkosszolgálatok szaklevéltára, nem szerencsés. Nem szerencsés, és nem a titkosszolgálatoknak a mentalitását kell a Történeti Hivatalnak átvenni, hanem fordítva: jó lenne, hogyha influálódna a Történeti Hivatal megalkotását létrehozó mentalitás a titkosszolgálatokhoz.
Jó lenne az is, hogyha áttekintenék a törvény-előkészítők a levéltári törvénynek, a Történeti Hivatallal és az egyes fontos személyek s a többi törvény előírásainak az ellentmondását, ezenkívül az adatok védelméről szóló törvényeknek és törvényes rendelkezéseknek az ellentmondását, valamint a büntetőeljárás-jognak az ellentmondásait.
Hadd mondjak el egy példát! Ha egy ítéletet vagy egy periratot az összes mellékletével együtt elhelyeznek a levéltárban - legyen az a Fővárosi Levéltár vagy Országos Levéltár -, akkor a levéltári törvény rendelkezései az érvényesek. Ezen törvények például másképp engedik a betekintést, mint a büntetőeljárás területén. Tehát ha valaki a büntetőeljárás keretében a saját iratait meg akarja nézni, akkor mindent megnézhet, ami abban a perben született irat. Ha azonban a levéltárnál nézi ezt meg, akkor mások adatainak a védelme előtérbe kerül. Tehát elvileg nem ismerhetné meg.
Át lehet hidalni: ha én a saját perirataimat kutatóként nézem meg, akkor kutatóként megnézhetem, de akkor sem nézhetem meg azokat a személyes jellegű motívumokat, amelyek például a per idején domináltak. Rendkívül sok mocskosság előfordul ezekben a büntetőperekben. Tehát olyan ellentmondások feszülnek itt, amit általában a levéltárak vagy a Történeti Hivatal munkatársai, tisztviselői át szoktak hidalni különböző erőfeszítésekkel, de valójában nem szolgálja egyik sem a történeti megismerést.
Letelt az időm, köszönöm szépen. Még egy egészen apró dolgot szeretnék megemlíteni. Szó volt a Történeti Hivatal magasabb salláriumáról, ugyanakkor én nem tartom azt igazságosnak, hogy azok a kárvallottak, akiket megfigyeltek, a kapott másolatokért fizessenek. (Közbeszólásra:) Én is fizettem. Jó lenne, ha - fönntartva ezt a salláriumot - a kutatóknak és a kárvallottaknak nem kellene fizetniük a másolatokért.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
