DR. SZENTGYÖRGYVÖLGYI PÉTER
DR. SZENTGYÖRGYVÖLGYI PÉTER
DR. SZENTGYÖRGYVÖLGYI PÉTER (FKGP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Dél-Afrikában a közelmúltban apartheid múzeumot létesítettek abból a célból, hogy a felnövekvő nemzedék és a következő generációk is mindig emlékezzenek a terror szörnyűségeire.
Egy sajátos magyarországi terrorcselekmény-sorozatról már én is szóltam itt a parlamentben, a halottak napjával is kapcsolatban, amely ugyan fél évszázada történt itt, Magyarországon, de a túlélők nagy része azért még él. A kommunizmus üldözöttjeiről van szó, amely akkor itt, Magyarországon idegen szuronyok árnyékában valósulhatott meg. A magyar föld népének egy csoportjáról szóltam, akiknek elvették a földjét, házát, gépét, állatát, sokuk életét is elvették. A kulákságról szóltam, a kitelepítettekről szóltam, és már akkor jeleztem, nem lehet öt perc alatt befejezni ezt a témát, ezért folytatom most.
A 15/1950. számú BM-határozat alapján kezdődtek meg először a kitelepítések a jugoszláv határszélen, majd az ország más területein is, Budapesten is. Ezek a határozatok előre ki voltak töltve, csak a név és a foglalkozás hiányzott, ezeket töltötték ki utólag. A járási rendőrkapitányok voltak ezért felelősek, így nagy teret engedve a szubjektív megítélésnek. A levéltári anyagok szerint ilyenek szerepelnek a foglalkozások között: zsíros paraszt - mások munkájából él, vagy katonatiszt özvegye - kispolgári életmódot folytat, vagy felvidékről áttelepült - nem jegyzett békekölcsönt. És ilyen okokra való hivatkozással vált valaki osztályidegenné, ilyen okokra való hivatkozással 1950 forró nyarán megállt a lakása előtt a gépkocsi, kis motyójával felpakolták, vitték az állomásra, ahol marhavagonba zsúfolva vitték őket az ország különböző kijelölt helyeire, főleg munkatáborokba, ideiglenes lakásokba, csirkeólakba, nyári konyhákba, juhakolokba.
A kitelepítésnek az úgynevezett átnevelés ürügyén lényegében a fizikai megsemmisítés volt a célja, másodsorban pedig az ingyenes munkaerő, robotmunka a gyapotföldeken, rizsföldeken. Az ideiglenesen kijelölt lakásokban, helyeken semmiféle orvosi ellátás nem volt. A gyerekek iskoláztatása is megoldatlan volt. Csak a hortobágyi Borzas- és Kónya-tanyán 360 kiskorú gyerek volt összezsúfolva. Ezeknek még csak-csak megoldotta a debreceni klinika néhány jólelkű professzora az orvosi ellátását. Erről külön jelentés készült, úgy, hogy "a debreceni klinika igazi búvóhelye az ellenséges gyerekeknek" - így szólt a megfogalmazás. Ezért megrovásban részesítették Kulin, Löffel és Fornett professzorokat, Sántha professzort el is bocsátották az állásából.
(12.00)
Amikor 1953-ban feloldották a kitelepítést, ők akkor sem térhettek vissza eredeti otthonukba. Szétszóródtak az országban, szétestek a családok, igazán soha nem is tudtak új életet kezdeni, csak a második, harmadik generáció. És mint említettem, ezektől az emberektől még soha senki nem kért bocsánatot, különösen nem kértek bocsánatot az elkövetők, akik azért még itt élnek közöttünk. Ezekért a bűnökért valamiféle anyagi kárpótlás történt 1990-ben, a kárpótlási törvény folytán, de erkölcsileg a szétesett családokért, az elvett életekért, elrabolt ifjúságért, elvett gyermekkorért - és persze a gyermekkori álmokért sem - soha semmiféle kárpótlás nem történt.
Ezért legalább most, karácsony, a szeretet ünnepe előtt gondoljunk a túlélőkre, az egykori kitelepített gyerekekre, nem feladva annak az igényét, hogy egyszer még lesz bocsánatkérés, addig is, míg Magyarországon is el nem készül, vagy meg nem nyílik a kommunizmus bűntetteinek múzeuma, amely stílszerűen talán az Andrássy út 60. szám alatt lesz.
Addig is gondoljunk ezekre az emberekre! (Taps a kormánypárti padsorokban.)
