HARRACH PÉTER
HARRACH PÉTER
HARRACH PÉTER szociális és családügyi miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A hátam mögött elhangzott megjegyzések is arra utalnak, hogy nem illik ez a téma a durva hangnemben megfogalmazott politikai viták sorába. (Közbeszólás az SZDSZ padsoraiból: Igaza van!) Köszönöm az együttérzést és az egyetértést. Azok a gondolatok, amelyeket a képviselő asszony megfogalmazott, merem remélni, mindnyájunk közös gondolatai. Nem szeretném a karácsony üzenetét tovább folytatni, hanem annak egy olyan kérdésével foglalkoznék, amely beleillik abba kormányzati felelősségbe, amit nekem kell vállalni, vagyis társadalmi kérdésekről és az emberért történő feladatvállalásról van szó.
Az ünnepek hozzátartoznak az egyén és a társadalom életéhez. Még emlékszünk arra - természetesen a jelen lévő képviselő asszonyok erre nem emlékezhetnek, de mi igen -, amikor még csak családban és legfeljebb egyházi közösségben ünnepelhettünk, amikor a közösség, a nemzet egésze a rákényszerített ünnepeket volt kénytelen megülni. A közösség és az ünnep összetartozik. Mi nem individuumban gondolkodunk, hanem személyben, amely közösségben formálódik: közösségben, családban, egyházban, civil közösségben, nemzetben. Ezeket a közösségeket építjük és támogatjuk, nem szeretnénk helyettük elvégezni a feladatokat, de lehetőséget szeretnénk számukra teremteni, mozgásterüket biztosítani. Családban gondolkodunk, mint a társadalom legkisebb természetes egységében, abban a közösségben, amely egészséges felnőtté formálja a gyermeket, és amely biztonságot jelent a felnőttnek is. Nemcsak azzal segítjük a családokat, hogy anyagi támogatást adunk a gyermekneveléshez, hanem a családi kohéziót erősítő civil és egyházi kezdeményezéseket támogatjuk.
Nem alkalmas ez a pillanat arra, hogy felsoroljak konkrét eredményeket, de egyet hadd mondjak el. Ezerhatszáz olyan civil és egyházi szervezetet tudtunk az elmúlt évben támogatni, akik éppen a családok érdekében tesznek, a családi közösséget erősítik. Beszéltem az egyházakról. Arra is emlékszünk, hogy a kollektivizmus idején az egyházakat beszorították a templomfalak közé, nem jelenhettek meg a társadalomban. Ma a társadalom egésze javára tudnak dolgozni közösségként. Hadd említsem meg azt a legutóbbi akciót, amellyel tudtuk támogatni kistelepülések lelkészeit, tevékenységüket, hiszen ők az ottani közösség egyszemélyes építői és animátorai.
(11.20)
De szólhatnék egy másik nagy közösségről, aminek persze megvannak a kis helyi csapatai, csoportjai, magáról a nemzetről, a nemzet egészéről, és itt nem kell mást mondani, csak azt az ünnepségsorozatot, ami a helyi közösség értékeit egyesítette a nagy közösségével, és bemutatta azt, hogy egy ezeréves magyar keresztény nemzeti állam polgárai vagyunk, és ezt mindenki átélhette.
Végül, befejezésképpen, engedjék meg, hogy egy gondolattal megemlékezzek azokról, akik kénytelenek egyedül ünnepelni, az idősekről, a magányos emberekről. Most kimondtam egy szót, amit nem lehet összekeverni az egyedülléttel: a magányt. Ne tévesszük össze, hiszen van, aki kénytelen egyedül ünnepelni, de aki képes túllépni önmagán, képes legalább egy jó szót szólni a másik emberhez, az már nem magányos, az már közösségben van, még ha nem is fizikai értelemben, hanem lelki értelemben tartozik valahová, mert, még egyszer mondom, ünnepelni csak közösségben lehet. Az a szándékunk, és ezt kívánom így karácsony közeledtével mindenkinek, hogy tudjon közösséget építeni ebben az országban, legyen az a legkisebb családi közösség, legyen az a helyi társadalom közössége, vagy szolgálja az egész nemzetnek a közösségét. (Az elnök jelzi az idő leteltét.)
Ezzel a gondolattal zárva a mondataimat. Mindenkinek boldog karácsonyt kívánok! (Taps.)
