PÁLFI ISTVÁN
PÁLFI ISTVÁN
PÁLFI ISTVÁN, a szociális és családügyi bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! A szociális és családügyi bizottság június 5-ei ülésén ezen napirendi pont tárgyalásakor mind a tárgysorozatba-vétel, mind a vitára való alkalmasság tekintetében ellenzéki képviselőtársaimmal tartózkodtunk, majd nemet mondtunk a határozati javaslatra.
Ha össze akarnám foglalni azt, ami a kisebbségi véleményünk mellett mégis közös lehetett a kormánypárti oldallal, az csak és kizárólag a címre, a címben felvetett problémára és annak súlyára szorítkozik. Ugyanis azt közülünk mindenki elismerte - és ez a bizottság vitájában is világossá kellett hogy váljon -, hogy egy olyan kérdésről van szó, egy olyan társadalmi problémáról, amely feszítő és akut módon fennmaradt jelenség. Ilyenformán ennek a problémának a léte nem szabad, hogy meglepetésként érjen egyetlen magyar kormányt sem, ezzel minden kormánynak foglalkoznia kell. Sőt, úgy érezzük és éreztük, hogy ezt már egy kormányra készülő pártnak is ismernie kell.
Azt hittük, hogy a határozati javaslat valóban a címben jelzett témára fog koncentrálni, és arra valós választ próbál adni. Azt hittük, hogy a frissen hivatalba lépett kormány ismeri ezt a problémát, rendelkezik elképzeléssel a tekintetben, hogy milyen eszközöket lehet és kell bevetni a megelőzés érdekében. Ehelyett az a csalódás ért bennünket, hogy a határozati javaslat még csak most akarja felméretni a kormánnyal, most akar tájékozódni és tájékoztatást kapni afelől, hogy mi is a helyzet ezen a téren.
Ráadásul a határozati javaslat vitájában az derült ki, hogy az előterjesztők a problémakört leszűkítették, a javaslat több pontján pedig homályos következtetéseket vonnak le. Az előterjesztők azzal sem voltak tisztában, hogy mely jogszabályok módosítására gondoltak a cél elérése érdekében, mégis könnyen dobálóztak - a vitában meg még könnyebben - vélt alkotmányos sérelemmel, az önkormányzatok felelősségével, mármint amit az önkormányzatok ezen a téren viselnek. Sőt, a határozati javaslat utolsó pontjában az önkormányzatokat még fel is szólítanák arra, hogy a gyermekvédelmi törvényt tartsák be, és tanúsítsanak jogkövető magatartást ezzel kapcsolatban.
Azt az önkormányzati szférát szólítják fel az előterjesztők jogkövető magatartásra, amely nemhogy egyszerűen csak betartja ezeket a törvényeket, hanem erején felül a hozzárendelt ilyen irányú feladatokat ellátta és ellátja. Én pedig önkormányzati vezetőként azt tudom mondani, hogy ezenfelül a feladatellátáshoz szükséges eszközöket, tárgyi és személyi feltételeket is erején felül biztosította és biztosítja is.
Véleményünk szerint, ha valóban a címnél maradunk, akkor annak, mármint a címnek az értelmezése lett volna a feladata az előterjesztőknek abban az értelemben, hogy mit is jelent ez a probléma a mostani kormány számára. A címben ugyanis a családok hajléktalanná válásának a megelőzéséről tesznek említést, de a vita során a célcsoport hol bővült a már hajléktalanokkal, hol szűkült azokra, akiket ez még csak fenyeget. Ez utóbbi csoport sem homogén azonban aszerint, hogy milyen okból kifolyólag fenyegetettek. Úgy tűnik, hogy az előterjesztők átaludták az elmúlt néhány évet, hiszen az előző kormány komoly és eredményt felmutató lépéseket tett annak érdekében, hogy ezen társadalmi csoportoknak, a veszélyeztetett családok tömegeinek hosszabb távon is elfogadható megoldást kínáljon gondjaikra.
Ezt egy összefüggő cselekvéssorban lehet jól leírni, de ezek az összefüggések egészen nyilvánvalóak, széles körben ismertek és elfogadottak. Legalább három elemet érdemes kiemelni ezek közül. Ezek pedig a családtámogatási rendszer mellett a foglalkoztatás javítása és a szociális bérlakásépítés beindítása. Miután a családtámogatási rendszer jó néhány elemét az új kormány is meg kívánja őrizni, ezért bennünket igazából az érdekelt volna, hogy milyen konkrét elképzeléseik vannak a foglalkoztatás javítására, a munkahelyteremtésre, és hogy szándékoznak-e továbbvinni a bérlakás-építési programot.
Ha már adhatunk tanácsot a kormánynak, hiszen úgy tűnik, hogy rászorul ebben a kérdésben, akkor leginkább ez arra irányulna, hogy a lehető legsürgősebben fel kellene mérni azt, hogy milyen típusú foglalkoztatási vagy közmunkaprogramokat lehetne a segélyezés helyett biztosítani számukra ahhoz, mármint a fenyegetettek számára ahhoz, hogy a megélhetésükhöz szükséges anyagiakat legalább részben maguk teremthessék elő, és közüzemi számláikat fizetni tudják.
(20.50)
Ugyanis nincs semmilyen más út, csak az, ha ezeket a családokat, a családokon belül a munkaképes embereket visszavezetjük a munka világába, és rávesszük őket, hogy gyermekeiket taníttassák, mert csak így lehet elérni, hogy emberhez méltó életet tudjanak élni.
Köszönöm. (Taps az ellenzék soraiban.)
