PÁLFI ISTVÁN
PÁLFI ISTVÁN
PÁLFI ISTVÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Egy ötletroham tartja lázban lassan már egy évtizede vagy több mint egy évtizede igen makacsul a magyar közgazdászok úgynevezett neoliberális szárnyát. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ők azok, akik sohasem látják az alagút végét, de hosszabbnál hosszabb tanulmányokat tudnak erről írni. Olthatatlan vágy él bennük arra, hogy kísérleti nyulakként furábbnál furább próbák elé állítsanak bennünket, magyar polgárokat.
(20.10)
Ha pedig a hatalom közelébe kerülnek, akkor rögvest nekilátnak kezdetben hihetetlennek tűnő terveik megvalósításának.
Minisztereik is jól beazonosíthatóak, tevékenységük eredményeképpen nevük puszta emlegetése is elborzasztja, akár évtizedeken keresztül is, a békés magyar honpolgárt. Így volt ez Bokros Lajossal, akit a róla elnevezett csomag tett hírhedtté kis hazánkban és lassan most már Közép-Európában is. És nem fog ez másként történni Csillag Istvánnal sem, akinek nevéhez a magán-nyugdíjpénztári ötlet kidolgozása köthető.
De nincs egyedül ezzel a kétes hírnévre törekvéssel a mostani szociálliberális kormányban. Engedjék meg, hogy a minisztertípusok jellemzésére egy történelmi személyiséget idézzek. Danton, a francia forradalom egyik kimagasló személyisége mondotta az alábbi szavakat az ő korában: "Egy jó rendőrminiszter legalább három összeesküvést és két államcsínyt tart állandó készenlétben." Ezeket a szavakat mint igazságügy-miniszter mondta egyébként, s ezáltal meg is adta korának jellemző minisztertípusát.
Változnak az idők, úgy tűnik, hogy egy MSZP-SZDSZ vezette kormányban akkor alkalmas valaki - ennek mintájára - pénzügyi, gazdasági területen dolgozó vagy népjóléti, egészségügyi, szociális területen dolgozó miniszternek, ha legalább egy-két magán-nyugdíjpénztári ötletet és két-három, úgynevezett alternatív egészségbiztosítási kezdeményezést tart állandó készenlétben.
Minden jel szerint ez a kormány teljes gőzzel folytatja azt a munkáját, mondhatnám úgy is, hogy aknamunkáját, amivel további zűrzavart okoz az ellátórendszerben és egyúttal jelentős hiányt ezen ellátórendszer pénzügyi alapjaiban. A látszatra pénzügyi-költségvetési kérdésnek tűnő vita valójában rendkívül komoly szociális, jóléti vonzatokkal rendelkezik. Ráadásul a vita tárgyát képező átalakítások a törvényjavaslat többi területéhez képest más időtávba helyezendők, hiszen itt minimum 25-30 év közötti időtávra szóló döntéseket hozunk; olyan döntéseket, amelyek következményeit utódaink már rendkívül nehezen tudnák korrigálni.
A vita azáltal válik húsbavágóvá, hogy a mai húszas, harmincas, negyvenes éveit élő korosztály, más lehetőség nem lévén, csak akkor fog szembekerülni jó vagy rossz döntésünk következményeivel, amikor már készülődni fog első nyugdíja felvételére.
Visszatérve tehát, önök onnan folytatják, amikor 1996-97-ben kiszabadították a szellemet a palackból. Ahelyett, hogy átgondolt és a nemzet valódi jövőjét biztosító nyugdíj-ellátórendszer kialakítására törekedtek volna, elindítottak egy jól kiszámított cselekvéssort, amit szégyenszemre nyugdíjreformnak neveztek. Számításokon alapult az is, amit tettek, és a számítás, valljuk be őszintén, sajnos be is jött. A legaktívabb magyar keresőréteget csábították vagy terelték át a magánnyugdíjpénztárak felé, anélkül, hogy az a 2 millió ember tisztában lett volna azzal, hogy mit választ, és döntésének vannak-e veszélyei a későbbi szociális biztonsága szempontjából. Nos, úgy tűnik, hogy már megint egy bizonyos receptkönyvből akarnak kínálni számunkra valami olyasmit, amit maguk az ajánlók sem főztek sohasem, csak hallották, hogy máshol már ettek ilyet. Pedig kiforratlan, kidolgozatlan elképzelésekkel nem szabad veszélyeztetni a magyar társadalom jövőjét, a ma aktív korú magyar lakosság nyugodt jövőjét, és nem szabad bizonytalansággal lerombolni jövőképünket.
De térjünk vissza a recepthez. A recept az önök tálalásában így hangzik: itt van egy növekvő magyar gazdaság, ahogy mondani szokás közgazdász berkekben, ez átment a sajtóba is: növekedésre ítélt gazdaság, hiszen felzárkózni csak úgy tudunk egy nálunk magasabb szinthez. Minden valószínűség szerint egy-két évtizeden belül a magyar jövedelmi szint megközelíti vagy talán el is éri az Európai Unió átlagát, ez pedig jelentős járulékbevétel-növekedéssel is jár vagy járhatna. Ugyanis ha a bérszint, a jövedelmi szint emelkedik, az magával húzza a járulékokat is. A magyar polgárok számára csatlakozásunk egyik legfontosabb mércéje a reáljövedelmek emelkedése, ami az egyik legkiszámíthatóbb mutatóként jelentkezik a különféle gazdasági elképzelésekben, ahogy a közgazdászok mondják, modellekben. Kiszámítható, kettős értelemben is kiszámítható, gazdasági matematikai szempontból, és a másik értelmezésben mint célkitűzés, amelyhez a többség ragaszkodik, amely vágyként és elvárásként mutatkozik a politika felé.
Mi kellett még ahhoz, hogy ilyen nagy számban csatlakozzanak az úgynevezett második pillérhez, a tisztán piaci alapon működő magánnyugdíjpénztárakhoz? Ehhez az kellett, hogy legyen egy nagy számú, középkorú, aktív, munkaképes lakosság, amelyet kellőképpen elbizonytalanítottak szülei, nagyszülei korábbi szocialista állami nyugdíjjal kapcsolatos tapasztalatai. Aggódva saját sorsuk, jövőjük kapcsán, a legelső felkínált lehetőséget kihasználva, kiugrottak az úgynevezett első pillérből, amely ezáltal még több sebből vérzik, és átugrottak valahova, amiről azt mondották nekik, egyszerűen, de sokat sejtetően, hogy ez majd jobb lesz. Ennyi volt az összes érv '96-97-ben. Igazából időt sem hagytak a döntés megfontolására; érveket pedig, mármint a magán-nyugdíjpénztári tagság melletti érveket csak a Pénzügyminisztérium beosztott apparátusi szakembereitől hallottak - a "szak"-ot idézőjelbe tettem.
Bármilyen más felvetést tettek jól felkészült, nemzetközi kitekintéssel is rendelkező magyar közgazdászok, tudósok vagy szakemberek azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen rendszer kialakítása nagy megfontoltságot igényel és korántsem veszélytelen, a válasz mindig csak egy volt: magánnyugdíjpénztár, tőkefedezeti alapú nyugdíjjárulékkal és járadékkal, 25-30-40 éven belül. Körülbelül úgy jártak el, mint Švejk kedves katonaorvosa: mindegy, hogy ki milyen tünettel kereste fel, akár reumával, akár influenzával, a válasza szigorú volt: beöntés.
Miután önök állandóan az élet minden területén európai megoldásokra hivatkoznak, nézzük meg, hogy hogyan is csinálják ezt európai módon. Engedjék meg, hogy a sokszor hivatkozott svéd példát hozzam fel, ma már egyébként elhangzott a svéd példa, Svédországra történt hivatkozás. Szó szerint idézek a Közgazdasági Szemlében Semjén Andrástól megjelent cikkből, 1999. Szó szerint kell idézni, és lesz is értelme, hogy miért.
"Svédországban 1984-ben létrehozták a rendszer működésének elemzésére és felülvizsgálatára az úgynevezett nyugdíjbizottságot, amely több évi munka után 1990-ben, hat évvel később tette közzé megállapításait és javaslatait a rendszer reformjáról. A javaslatokat 1991-ben széles körben megvitatták, és végül az a konklúzió alakult ki, hogy a bizottság által javasolt változásoknál radikálisabb lépések szükségesek. Az új koncepció alapelvei 1992 augusztusára készültek el, és '94 januárjára sikerült megegyeznie a kormányzó, akkor polgári pártoknak és a szociáldemokratáknak a reformjavaslatokról. Ezeket a szükséges módosítások elvégzése után terjesztették a parlament elé, amely elhatározta az új rendszer 1996-os bevezetését."
Érdemes kiemelni az idézetből az évszámokat: 1984-ben kezdték el, és alapos előkészítés után, 1996-ban, 12 évvel később vezették be. Ki kell hangsúlyozni a módot is: széles körű társadalmi egyeztetés után, a kormány és az ellenzék megegyezése alapján került a svéd parlament elé a nyugdíjreformcsomag-törvény. Nemcsak a politikai egyeztetésre volt így lehetőség, ez viszonylag rövid idő alatt, két-három év alatt végül is lezajlott, hanem egy egész társadalom jövőjét meghatározó kérdést szakmailag is alaposan meg tudtak vitatni, majd a reform szükségességéről meggyőzték a svéd polgárokat is, és korrekt alternatívák elé állították őket.
(20.20)
Ehhez képest felháborító az, hogy az egy hete általunk kért hatástanulmány másfél A4-es oldalon keresztül foglalkozik a magán-nyugdíjpénztári módosításokkal. Idézni nem kívánok belőle, attól félek ugyanis, hogy igencsak összekuszálnám néhány érdeklődő közgazdászhallgató fejét (Dr. Vojnik Mária: Ennél jobban már nem, képviselő úr!), olyan nagy butaságokat tartalmaz.
Ehelyett mit kaptunk meg érvnek? Semmi olyasmit, ami a szociális biztonság növelésével kapcsolatos. László Csaba pénzügyminiszter úr a Budapesti Értéktőzsde elnökével közös sajtótájékoztatón jelentette be, milyen jó lesz ezután az értékpapírpiac számára, hogy a most már 2 százalékkal megemelendő, összesen tehát 8 százalékos magán-nyugdíjpénztári járulék milyen hasznos lesz majd a magyar tőzsde számára, hiszen odairányítják ezt a pénzt. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a magánnyugdíjra befizetett járulékok nagy részét állampapírokba fektetik, akkor is a magyar kisbefektetőknek már vannak rossz tapasztalatai a magyar tőzsdén vezetett részvények értékállóságáról. Ugyancsak keserű tapasztalatai lehetnek magának a Budapesti Értéktőzsde mai elnökének arról, hogy bizony, bizony, el lehet bukni állami pénzeket brókercégeken keresztül is, hiszen a Lupis Brókerház egyik vezetőjeként - egykori vezetőjeként, hozzá kell tenni - még emlékezhet arra, hogyan tűnt el a Honvédelmi Minisztérium több száz millió forintja. És most ezen a tőzsdén kellene forognia emberek millióinak a befizetett járuléka, akár évtizedeken keresztül!
Tisztelt Képviselőtársaim! Az a nyugdíjpénztári modell, amely Magyarországon bevezetésre került, különös módon egy országban, egy igen távoli országban működik hasonlóan, ez pedig Chile, amely köztudottan Latin-Amerikában található, és nem Európában. Ez még önmagában nem is kell, hogy negatívum legyen, az azonban már rendkívül veszélyes, hogy a Magyarországon működő magánnyugdíjpénztárak az elmúlt években elszomorító eredményeket produkáltak, negatív hozamokat hoztak, amelyekről most már a pénztári tagok milliói is értesülhettek. Magyarán: nem tudták szaporítani a befizetett járulékokat.
Mi lehet a konklúzió? Mit lehet javasolni? El kell kezdeni azt a folyamatot - és nem hirtelen intézkedésekkel, ilyen fajta salátatörvénybe becsempészett intézkedésekkel -, amit már a svéd modell kidolgozásánál is ismertettem, és azt szó szerint kell tudni venni. Meg kell regulázni azokat a vészmadarakat a közgazdász szakmában, akik soha, semmilyen módon nem látják az alagút végét, és sajnos igencsak káros irányba viszik a magyar társadalmat. És meg kell erősíteni az első pillért, valódi alternatívát kínálva a polgároknak, és valódi versenyt teremteni a forrásgyűjtők között.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a Fidesz padsoraiban.)
