KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA
KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA
KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. A vezérszónoklatokból is kiderült, hogy néhány kérdésben a kormánypárti és ellenzéki képviselők között - talán a frakciók között, valószínűleg a programjaik között is - politikai-filozófiai különbség van. Ezeket a vitákat lehet folytatni, lezárni valószínűleg soha nem lehet, hiszen tudomásul kell vennünk, hogy bizonyos alapvető társadalmi kérdésekben különbözőképpen gondolkodunk.
Ott szeretném folytatni, ahol Korózs Lajos képviselőtársam a vezérszónoklatában abbahagyta, és ezzel kapcsolódom Sisák képviselő úrhoz is, az utolsó vezérszónokhoz, hiszen tény - és hogy a tény bizonyságot nyerjen, csak a statisztikai adatokat kell megnézni -, hogy az elmúlt négy esztendőben a gyermekszegénység növekedett. Tény, hogy minden ötödik gyermek szegény családban él. Korózs Lajos képviselőtársam a létminimumhoz viszonyította a szegénységben élő gyermekek számát. A létminimum tulajdonképpen egy elismert társadalmi igény, de ha az elismert társadalmi igény mögé nézünk, és azt nézzük meg, hogy az egy főre jutó tényleges kereset hogyan oszlik meg a különböző számú gyermeket nevelő családok között, akkor még sokkal szomorúbb számokat kapunk, hiszen minden ötödik szegénységben élő gyermek családjában az egy főre eső jövedelem nem éri el a 14 ezer forintot. Tessék a lelkükbe nézni, és eldönteni, hogy ez a szegénységnek milyen bugyra!
A másik póluson: százból mindössze hat gyermek él olyan családban, ahol az egy főre eső jövedelem meghaladja a 100 ezer forintot - ez persze már tisztességes polgári életmódra alkalmat adó jövedelem, de száz gyerekből mindössze hatnak jut ez a sors.
És ahogy ezt már megtanultuk: az igazi vesztesek a munkaerőpiacon kívüliek. Azt is megtanultuk, hogy ez is egy törésvonala a közöttünk lévő politikai-filozófiai különbségnek, hiszen a munkaerőpiacon kívülre szorultak sokak számára egyenlő fogalmat jelentenek a munkakerülővel, a dolgozni nem akaróval, a társadalmi segítségre, társadalmi jövedelemre pályázóval. Csak azt felejtjük el, hogy ebben a sajnos nem csökkenő társadalmi halmazban ott vannak a fiatal nyugdíjasok, akik kiskorú gyermekeket nevelnek; ott vannak a csökkent munkaképességűek, akik nem találnak a munkaerőpiacon maguknak helyet; ott vannak a rokkantak; ott vannak az 50 százalékos munkaképesség-csökkenéssel rendelkezők, akik rokkantnyugdíjra sem jogosultak; de ott vannak a rokkantnyugdíjasok is, akiknek a rokkantnyugdíja azt a nyomorszintet sem éri el, amiről az előbb beszéltem. És ott vannak a gyermeket nevelők, akik hogyha egyszülős családot képviselnek, akkor az egyetlen megélhetési forrásuk az a családi támogatás, amelyről most beszélünk.
Én azt gondolom, hogy mindannyiunk közös célja, és ebben kormánypártnak és ellenzéknek egyet kell értenie: a gyermeknevelési támogatások olyan emelése, amely a családok számára, és lehetőség szerint minden család számára, valódi társadalmi segítséget jelent majd. Ez akkor valósulhat meg, ha ezek a társadalmi támogatások hozzájárulnak a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez - ezt tartom fő célnak.
Természetesen nem vitatom azt, amit Sisák képviselőtársam mondott, hogy végső soron persze olyan gyermek- és családtámogatási rendszert kell felépítenünk, amelyik hozzájárul a születésszám emelkedéséhez, és hozzájárul a demográfiai mutatók javulásához. De nagyon kérem képviselőtársamat, értsünk egyet abban, hogy a demográfiai folyamatok alakulása sokkal bonyolultabb annál, semmint hogy azt higgyük, hogy 20 százalékkal megemeltük a családi pótlékot, és akkor majd 20 százalékkal meg fog emelkedni az élveszületések száma - bár így lenne!
Hitem és meggyőződésem, hogy a demográfiai folyamatok pozitív változásához mindenekelőtt nyugodt, biztonságos társadalmi környezet kell; foglalkoztatási biztonság kell, ahol az emberek öt-tíz évre előre tervezni tudják az életüket, és tudják azt, hogy miből fognak megélni. Biztonságos szolgáltatások kellenek, ahol tudják azt, hogy a társadalom miben fog tudni segíteni nekik a gyermekeik neveléséhez. A családban végzett munka társadalmi elismerése kell. Egy kis keretesben olvastam a múltkor, hogy egy háztartási panelvizsgálatnál a vizsgálatot végző belépett egy családi lakásba, ahol az édesanya körül három gyermek ugrált, ő főzött, és közben a konyhaasztalon mikrochipeket szerelt, és arra a kérdésre, hogy dolgozik-e, azt válaszolta, hogy nem. Amíg a családban végzett női munkának vagy családi munkának az elismerésében nem tudunk előrelépni, ez természetesen negatívan hat a gyermekvállalási kedvre.
És utoljára soroltam, hogy előre kiszámítható, biztonságos családtámogatási rendszerre van szükség, amelyik természetesen hozzájárulhat a gyermekszegénység csökkentéséhez is.
(10.50)
Tehát társadalmi nyugalmat és biztonságot, és ha ez lesz, akkor a demográfiai folyamatok is pozitívan alakulhatnak.
Képviselőtársaim részletesen szóltak arról, hogy mi letettük a voksunkat abban a filozófiai, politikai vitában, hogy hova adunk és milyen formában adunk családi támogatást. A számháború, úgy látszik, elkerülhetetlen. Megint a statisztikára vagyok kénytelen hivatkozni: nem vitatható, hogy az alanyi jogon járó támogatásnak, a családi pótléknak a reálértéke az elmúlt négy évben csökkent. Ha ’98-at tekintem 100-nak, akkor a 100-hoz képest 2002-ben ez a reálérték 81-re csökken. A gyesnek, a szülőtámogatásnak az értéke 2000-2002 között 100-ról 85-re csökkent, ami természetesen indokolttá teszi az előrelátható, folyamatos fejlesztés megtervezését. Képviselőtársaim elmondták, és erről még a jövő héten is beszélni fogunk, hogy ezért tartjuk szükségesnek az indexálás garantálását, ami a választási programunknak is fontos része volt.
A másik oldalon viszont jelentős reálérték-emelkedés következett be két ellátásnál, mert a gyed a 2000-es 100-ról 2002-re 173-ra emelkedett fel. Csak tessék arra a költői kérdésre válaszolni, hogy ezt a gyermeket szülő vagy kisgyermeket nevelő édesanyák hány százaléka veheti igénybe, és kik azok, akik igénybe vehetik. Az én gyerekeim nem, mert ők is a kényszervállalkozók csoportjába tartoznak.
Az adókedvezmény pedig 100-ról 195-re emelkedett reálértékében, ami megint egy társadalmi csoport számára lehet rendkívül fontos támogatás. Nagyon sokszor vitatkoztunk arról, hogy ebből kik és milyen mértékben maradnak ki.
A GDP százalékában számolva pedig - és most ’90 és 2002 közötti összevetést mondok - a családi pótlék ’90-ben a GDP 3,1 százalékát tette ki, 2001-ben pedig mindössze 1 százalékát. Ne vitatkozzunk olyan dolgokon, amelyek tények, és nem vitathatók.
Befejezésül, nem tehetem meg, hogy ne szóljak az iskoláztatási támogatásról. Egy dologban nincs közöttünk filozófiai vita: abban, hogy társadalmi érdek, társadalmi érték és politikai felelősség az, hogy a gyermekek iskolába járjanak, és a szülők teljesítsék az ebből reájuk háruló kötelezettséget. Csak nagyon kérem, ne vezessük félre a közvéleményt!
Tőlem a múltkor baráti társaságban megkérdezte valaki, hogy miért akar a Szocialista Párt folyósítani családi pótlékot olyan családoknak, ahol a gyerek igazolatlanul mulaszt az iskolából. És csak azért hitte el nekem, hogy igazat mondok, mert 40 éve ismer. Tudniillik el kellett neki magyaráznom: igen, képviselő úr, szerelmi ügyekben régen hazudtam, de ez már olyan régen volt, politikai ügyekben soha nem szoktam; jogi ügyekben különösen nem, mert az papír, tudja, meg kell nézni. Szóval, mulasztás okán egyetlen gyermek családi pótlékát sem lehet megvonni.
Az önök szabálya ezt nem teszi lehetővé. Egyetlen dolgot lehet tenni: egy hosszú, bürokratikus eljárás végén a gyermeket állami gondozásba lehet venni. Miért nem tetszenek igazat mondani? Az eljárás a családi pótlékot nem vonja meg; önök egyszerűen átkereszteltek egy ellátást más névre, és úgy csinálnak, mintha ezzel a kereszteléssel megoldották volna a problémát. Mondjunk igazat, és legyünk toleránsak, egy év végén benyújtott programon ne kérjük számon egy kormány négyéves szociálpolitikáját! Adjuk meg neki a négy esztendőt! Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
