DEMETER ERVIN
DEMETER ERVIN
DEMETER ERVIN, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A Fidesz képviselőcsoportja úgy döntött ezt követően, hogy egy vezérszónokot állít.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szokásainknak megfelelően én most a T/541. és a T/542. számú törvényjavaslatról kívánok beszélni, amit a kormány a Ház elé beterjesztett. Ezt azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mert szokásainktól kicsit eltérően az igazságügy-miniszter úr a javaslatban lévő törvénytől jelentős, fontos pontokon eltérő álláspontot terjesztett be, amit én a magam részéről tulajdonképpen üdvözlök. Bár az érveinek és mondanivalójának az fogja az igazi súlyát megadni, ha az ez irányú módosító javaslatok a kormány és a tisztelt Ház támogatását is remélik és bírják.
Kicsit gyengítette az érvrendszerét, hogy az Igazságügyi Minisztérium tétlenül szemléli azt az eljárást, amit az egyik ellenzéki képviselő (Sic!) nevével elhíresült bizottság végez: ez a bizottság a munkáját egy ugyanolyan tartalmú országgyűlési határozat alapján végzi, mint amilyen törvényjavaslatot a kormány ide elénk letett - ugyanez alapján. Az Igazságügyi Minisztérium ezt tétlenül szemléli, ezért a miniszter úr szavai és érvei akkor lesznek számunkra meggyőzőbbek, ha ez valamilyen politikai akaratban, erőben is megnyilvánul. Megjegyzem: a Magyar Szocialista Párt vezérszónoka sem értesült még erről a megítélésem szerint lényegi változásról, és a vezérszónoklatában még mindig erről a bizottságról beszélt.
Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor ezt a kérdéskört lajstromba vesszük és a szűk időkeretek között néhány szót beszélünk róla, érdemes néhány szót váltanunk ezekről a szolgálatokról, hogy mik is voltak annak idején ezek a szolgálatok; érdemes arról beszélnünk, hogy mi tette szükségessé a szabályozást; mindenféleképpen váltsunk szót a jelenlegi törvényről; váltsunk arról szót, hogy a kormány álláspontja és a javaslata miben tér el az eddigi törvénytől; és végül, de nem utoljára beszéljünk arról, hogy a Fidesznek milyen megoldási javaslatai vannak a probléma kezelésére.
A második világháborút követően kezdődött meg az állambiztonsági szervek működésének a kialakítása, kezdetben két vonalon: az államrendőrség politikai osztályából és a budapesti főkapitányság politikai rendészeti osztályából szerveződött az államrendőrség; Péter Gábor irányítása mellett 1946-ban gyakorlatilag egységes szervezetté vált. Még ennek az évnek az októberében formálisan belügyminisztériumi rendelet hozta létre az ÁVO-t, a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályát, amelynek központi székhelye az Andrássy út 60. volt. A Belügyminisztérium kötelékébe tartozó szervezet alosztályainak már ekkor a működési és hatáskörébe tartozott a politikai pártokkal és az egyházakkal szembeni hírszerzés, elhárítás. Az ÁVO-nak a területi illetékességű szerveit is létrehozták, és ezek a megyeszékhelyeken egységesen fejtették ki a tevékenységüket.
1948 márciusában Rajk Lászlót Kádár János váltotta fel a belügyminiszteri tisztségben, ez a személycsere az államrendőrség szervezeti struktúrájában is változásokat eredményezett. Az addig is magas hivatali rangon létrejött BM Államvédelmi Hatóság, tehát az ÁVH hatás- és feladatköre, ügyköre tovább bővült ekkor. 1950-re az Államvédelmi Hatóság országos hatáskörű szervezetté vált, feladatköre kiegészült az internálótáborok feletti ellenőrzéssel - hisz addigra ennek a szervezetnek a tevékenysége révén léteztek internálótáborok is -, a feladata kibővült a hozzákerült katonai politikai osztálynak az utódgondozásából, illetve annak a feladataiból, valamint a szervezeti keretei között létrejött a belső karhatalom. Erre azoknak a figyelmét kívánom felhívni, akik a törvényből kiveszik az ’56-57-es karhatalmi tevékenységet, hogy nem tartozott az államvédelemhez: igenis, szervesen oda tartozott.
Az ÁVH ekkor, 1953-ban, a totális diktatúra időszakában van gyakorlatilag a csúcspontján, a szervezet vezetője az MDP legfőbb politikai döntéshozó szervezetének, a Politikai Bizottságnak is tagja, ezzel biztosítva lehetőséget a kézi vezérlés gyakorlatának.
Az állambiztonsági szervek szervezetében 1953-ban, Nagy Imre miniszterelnöksége idején újabb változások következnek be: a létrejövő egységes Belügyminisztérium látta el ezután az államvédelmi, határőrizeti, karhatalmi, rendőri, büntetés-végrehajtási és egyéb rendészeti feladatokat. Ennek az ÁVH-nak a dicstelen működését az 1956-os forradalom és szabadságharc zárta le, amikor is október 28-án Nagy Imre akkori miniszterelnök rádióbeszédben jelentette be a gyűlölt ÁVH felszámolását. 1962-ig ezeket a tevékenységeket a rendőrség keretében végezték ideiglenesen.
1962-ben az állambiztonsági munkát új - idézőjelben, erősítetten mondom, idézőjelben -, úgynevezett “demokratikus” alapokra helyezték. A fő feladatait a következőkben határozták meg: a szocialista társadalmi rend védelmezése a külső és belső ellenség aknamunkájával szemben, az állam elleni politikai jellegű bűncselekmények megelőzése, felderítése, megszakítása, mindez természetesen a szocialista hazaszeretet és a proletár internacionalizmus, valamint a párthoz való feltétlen hűség jegyében - igyekeztem az akkori iratokból szó szerint idézni, nem pedig ironizálni. Az állam biztonsága tehát a továbbiakban is egyet jelentett az államhatalmat gyakorló társadalmi csoport politikai uralmának a biztosításával. Az állambiztonság érdeke ebből adódóan természetszerűleg egybeesett az állampárt politikai érdekeivel, amelyet az MSZMP Központi Bizottságának a Politikai Bizottsága közvetlen irányítással fejezett ki akkor.
Végleges formáját tekintve 1964-ben jött létre az a struktúra, amely lényegi változtatások nélkül egészen a rendszerváltozásig fennmaradt: a főcsoportfőnökség közvetlenül a belügyminiszter alá tartozott, irányítását a főcsoportfőnök, azaz az állambiztonsági miniszterhelyettes látta el, aki a belügyminiszter mellett a pártvezetés és a kormány tájékoztatásáért is felelt. A főcsoportfőnök vezetésével ülésezett a III-as főcsoportfőnökség véleményező és tanácsadó szerve, ezen jelen voltak a BM pártbizottságának a mindenkori titkárai.
Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Néhány szót akkor talán arról is beszéljünk, hogy mi tette szükségessé a szabályozást.
A miniszter úr véleménye szerint az átvilágítási rendszer nem jól működött, és nem sikerült civilizált keretek között tartani a vitát. Meggyőződésem szerint a jogalkotói inspirációt, a törvényt az tette szükségessé, hogy nem másról, mint Magyarország jelenlegi miniszterelnökéről derült ki, hogy D-209-es számon az egykori politikai rendőrség tisztje volt.
(13.30)
Ez többekben olyan álláspontot alakított ki, teljesen jogosan, hogy ez nem tartható, hiszen ha az eredeti törvényre visszatekintünk, amit ’94-ben fogadott el az Országgyűlés, pontosan az volt a szándéka, hogy az egykori állambiztonsági szervezetekkel együttműködőket valamilyen formában a politikai közéletből kiszorítsák.
Most beszéljünk a jelenleg hatályos szabályozásról, mert itt a vitában nagyon sok téves véleményt és álláspontot hallottam, illetve nagyon sok olyan kérdést mondtak az előadók szabályozandó kérdéskörnek, amelyre jelenleg hatályos törvények vannak - megvannak, léteznek, működnek. Például, csak hogy a legutóbbi felszólalóhoz csatlakozzam, a megfigyeltek korlátozás nélkül megismerhetik a rájuk vonatkozó információkat; a Történeti Hivatal közel tízezredik ilyen jellegű ügyfelét fogja fogadni. És még nagyon sok minden téves, tehát nézzük át, hogy mi volt az eredeti cél, hogyan jutottunk el addig, ahol a mostani hatályos szabályozás van.
A cél az volt, hogy a fontos tisztséget betöltők, illetve az ilyen tevékenységet ellátók tevékenységét, amelyet közbizalmat igénylő tevékenységnek minősítünk, összeegyeztethetetlennek nevezte a törvény az egykori állambiztonsági szervekkel való együttműködéssel. Ezért megpróbálta őket valamilyen formában törvényes keretek között ebből a közegből kiszorítani.
A másik szándék pedig - ami a második lépésben, 1996-ban valósult meg - az információs önrendelkezési jog biztosítása volt. 1994-ben született az első törvény. Megjegyzem, előtte ilyenért már részesültek szankcióban országgyűlési képviselő kormánytagok, hiszen amikor felmerült a gyanúja, hogy kapcsolatban álltak az egykori titkosszolgálatokkal, az akkori miniszterelnök - ez immáron tudható és ismerhető - ezért felmentette őket. De ’94-ben megszületett a törvény, amely több ponton nem állta ki az alkotmányosság próbáját - több ponton igen -, ezért az Alkotmánybíróság döntését követően, 1996-ban az akkori belügyminiszter, Kuncze Gábor terjesztette a módosított törvényjavaslatot az Országgyűlés elé.
Azért tartom fontosnak ezt a két mozzanatot, mert az akkori két politikai erő kormányon törvénykezett, törvényt hozott, ezért a kettő között lévő összefüggésekről, azonosságokról, úgy gondolom, joggal feltételezhetem, hogy úgynevezett politikai konszenzust tartalmaztak. Érdemes ezeket számba vennünk.
Politikai konszenzus volt abban a kérdésben, hogy nemkívánatos a közéletben azoknak a személyeknek a jelenléte, akik együttműködtek, ki kell szorítani őket. A törvény lemondásra szólítja fel ezeket a képviselőket, lemondásra szólítja fel! Zárójelben jegyzem meg, az tény és való, a törvény gyengéi közé tartozik, hogy amennyiben ennek a lemondásnak nem tesz eleget az érintett, nincs ereje ezt kikényszeríteni.
Egyetértés, ha úgy tetszik, politikai konszenzus volt abban a kérdésben is, hogy ennek a vizsgálatnak, hogy ki az, aki együttműködik, jogállami keretek között kell megtörténni; azaz erre az Alkotmánybíróság pontos támpontokat kapott, amelyek a törvényben benne foglaltatnak. Nevezetesen azt, hogy ezt az eljárást az államigazgatási eljárás általános szabályai szerint kell végezni. Az Országgyűlés létrehozott erre egy bírákból álló testületet, akik felkészültek, függetlenek. Ha megnézzük az átvilágítást végző két testületet, az átvilágító bírák működését, és mondjuk, az egyik ellenzéki képviselő (Sic!) nevével elhíresült bizottságot, a kép magáért beszél. És politikai egyetértés és konszenzus volt abban is, hogy jogorvoslat létezik ezzel szemben. Ez az államigazgatási eljárás szabályaiból következik.
Egyetértés mutatkozott abban a kérdésben is, hogy az elítélendő tevékenység a III/III. csoportfőnökség tevékenységére terjed ki. Voltak a parlamentben felszólalások, amelyek szélesebb körről szóltak, de mind a két törvényjavaslatban - tehát az 1994-ben az MDF által előterjesztettben és az 1996-ban az SZDSZ-es Kuncze Gábor által előterjesztettben - kizárólag a III/III-as szerepelt; sőt a Demszky-Hack-javaslatban is kizárólag ez szerepelt.
Kialakult valamilyen fajta egyetértés az átvilágítandók körében, vagy legalábbis annak jelentős részében - ez benne van a törvényben -, valamint hozzákerült 2000-ben a sajtó, az egyházak és az ügyvédek, immáron önkéntes alapon. Egyetértés mutatkozott az információs önrendelkezési jog biztosításában is; ennek érdekében került létrehozásra a Történeti Hivatal, ami ezt a célt szolgálja és végzi a mai napig is. Ezt ajánlom mindenkinek a figyelmébe.
Ide kapcsolódó törvény volt még az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvény, amely az iratminősítések felülvizsgálatáról rendelkezett. Aminek nem vizsgálták felül a minősítését, annak elveszett; majd a törvény erejénél fogva háromévenként ezeket az iratokat felül kell vizsgálni. Ez a törvény tartalmazta még, hogy ezeket az iratokat át kell adni a Történeti Hivatalnak, nemcsak a III/III. csoportfőnökség iratait, hanem mindazokat, amelyek nem kellenek a jelenlegi nemzetbiztonsági szolgálatok demokratikus működéséhez.
Két lépcsőben történt meg az iratok átadása. Az első lépésre még a Horn-kormány idején került sor; a második, nagy mennyiségű iratátadásra 2000. február 28-án, amikor abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy ezt magam tehettem meg a Történeti Hivatalban.
Ezen túlmenően két, megítélésem szerint nem nagy horderejű módosítás történt. Az egyik egy képviselői indítványra, 2000-ben: Csúcs László kezdeményezésére kiegészült az átvilágítandók köre a médiával, egyházakkal, önkéntes alapon, pártokkal, szakszervezetekkel. Majd 2001-ben történt még egy módosítás: ezt országgyűlési határozatra, az Országgyűlés felkérésére végezte el a kormány, amikor a Történeti Hivatalból gyakorlatilag szaklevéltár lett. Ez a kérdés azért lényeges, mert annak a hosszan tartó és nagy vihart kavaró polémiának a végére tett pontot, amelyik azt kifogásolta, hogy a szolgálatok maguk csemegéznek abban, milyen iratot adnak át és milyen iratot nem. A levéltári törvény általános szabályai szerint minden szolgálatnál keletkezett irat, amikor annak az ideje van, a Történeti Hivatalba kerül.
Körülbelül itt állt a törvény, amikor úgy döntöttek, vagy úgy alakult, hogy újraszabályozás szükséges, aminek - hangsúlyozni kívánom - nem más az oka, mint az, hogy Medgyessy Péterről kiderült, hogy a politikai rendőrség szigorúan titkos tisztje volt. Tekintettel arra, hogy érdemi érveket nem kaptunk arra, hogy mi a szabályozás oka - és ettől eltérőt -, én a jelenleg hatályos szabályozást és a kormány előterjesztését venném górcső alá és mondanám el arról a véleményünket.
Változtatni kíván a kormány azokon a tevékenységi körökön, amelyeket eddig elmarasztalás illetett, illetve amelyeket összeegyeztethetetlennek ítélt a törvénnyel, azokat módosítani kívánja. Az egyik irány, hogy kiterjeszti a teljes III-as főcsoportfőnökségre. Ezzel a magunk részéről egyetértünk. A részletes vitában erről a kérdéskörről lesz még alkalmunk bővebben is beszélni.
De beszéljünk arról, amivel csökkenteni kívánja a kormány az átvilágítandók körét: kikerülnek ebből a körből az ’56-57-ben karhatalmi tevékenységet végzettek. Vajon miért? Érdemi választ nem kaptunk rá, ezért csak találgatni tudok: bizonyára érint valakit ez a része, és azért vették ki, hogy ne érintse. Horn Gyuláról van természetesen szó, ha valaki nem tudná.
Módosítja, illetve csökkenti az átvilágítandók körét a kormányjavaslat azokkal, akik ezt a rendszert működtették, jelentéseit olvasták, akiknek a megrendelésére készültek ezek a jelentések. Érdemi választ és indokot nem kaptunk, hogy miért csökkentették ezzel a kört. Feltételezem, hogy a Szocialista Párt képviselőinek sorában nagyon sok embert vagy több embert érinthet ez, mint ahogy eddig már az átvilágító bírók törvényben megállapították, és nem egy személyt köztük lemondásra szólítottak fel.
(13.40)
Változtatni kíván a kormány a megállapítás eljárási rendjén. Ez egy sarkalatos kérdés. Bár örömmel hallottam az igazságügy-minisztertől, hogy felülvizsgálat alatt van ez az álláspontjuk, de azért mégis elmondanám, mi szerepel abban a javaslatban, amelyet önök előterjesztettek, és ha módosító javaslatot nem fogadnak el, akkor ez így marad.
Az átvilágító bírák helyett egy tényfeltáró bizottsági - amely kísértetiesen hasonlít a népbíróságra - testületet hoznak létre; a tevékenységét már nem minden esetben kell az államigazgatási eljárás szabályai szerint lefolytatni, és az érintettség megállapításához elég, ha a nyilvántartásokban szerepel valaki. Ez a Szocialista Párttól egy megszokott, tipikus módszer, amikor igyekszik összekeverni és összemaszatolni mindent - ’56-ban a gyilkosokat az áldozatokkal, jelen esetben a megfigyelőket a megfigyeltekkel. Tehát ha valaki a nyilvántartásokban szerepel, azt már érintettként kell megállapítani - ezen az elven működik. Zárójelben jegyzem meg, az ellenzéki képviselő (Sic!) nevével fémjelzett bizottság pontosan előrevetíti, hogy ha a törvényt ebben a formájában fogadják el, akkor mire számíthatunk.
Teljes mértékben egyetértek az igazságügy-miniszter úr azon véleményével, hogy nem sikerült civilizált keretek között tartani ezt a vitát. De akkor nézzünk a mélyére, hogy mikor nem sikerült a vitát civilizált keretek között tartani, és hol lépett ki a vita a civilizált keretek közül! Akkor lépett ki, tisztelt képviselőtársaim, amikor a törvénnyel egyező eljárási rendet léptettek életbe egy országgyűlési határozattal egy vizsgálóbizottságnál, amely a szerint működik, amelynek az eljárása törvénytelen, tisztességtelen. Erre az országgyűlési határozatra az Igazságügyi Minisztérium jelen lévő képviselője a vitában rábólintott, és a kormány támogatásáról biztosította.
Elnök Úr! Tisztelettel szeretném az elnézését kérni, hogy minimálisan túl kell lépnem az ajánlott időkeretet, de igyekszem maximálisan visszafogni magam.
