PÁLFI ISTVÁN
PÁLFI ISTVÁN
PÁLFI ISTVÁN (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy olyan aspektusból szeretném megvilágítani ezt a fajta törvénymódosítási javaslatcsomagot, amely az elmúlt alkalommal is, úgy érzem, háttérbe szorult, mindamellett elég széles körben hivatkozunk rá: ez az aspektus pedig az európai csatlakozással kapcsolatos kérdéskör.
Igen sokszor hivatkoztunk rá éppen ezen ülés alkalmával is, hogy miket kellene elérnünk és tennünk azért, hogy ennek a követelményrendszernek megfeleljünk. Ezzel kapcsolatban nagyon fontos azt is meghatározni, hogy a családok támogatásáról szóló eddigi törvényeink és szabályozásaink mennyiben segítik azt, hogy valóban európai országgá tudjunk válni.
Az EU támogatási rendszere, ellátási rendszere alapvetően két módot ismer: az egyik az úgynevezett szociális támogatás; ez azt jelenti, hogy segély jellegű ellátásban részesít konkrét személyeket. Egyértelmű, hogy ekkor a rászorultsági elv, a rászorultsági alapon nyújtott ellátás és ennek a kiemelése fontos. A másik a szociális biztonsági ellátás, amikor is objektív helyzetben kapcsolódnak ehhez az ellátási rendszerhez; ez általában előzetesen fizetett járulékok alapján történik vagy történhet.
Sajnálom azt, hogy a törvényjavaslatot benyújtók semmilyen formában nem hivatkoznak egyébként az EU elveire, valószínűleg nem is nagyon ismerik vagy nem is nagyon ismerték meg azt, hogy mennyire részletes most már az EU-n belüli támogatási rendszer is.
Mindemellett ezek a jogok az úgynevezett puha jogok közé tartoznak az uniós jogrendszeren belül, mégis megindult egy folyamat, amely a már uniós tagállamok közötti harmonizációként értelmezhető a szociális rendszerben, így többek között a családtámogatási rendszerben is. Ezek első lépéseit már megtették, de még messze nem járnak ott egyébként, mint a foglalkoztatási és munkavállalói jogok rendszerénél; ott jóval keményebb jogrendszert tudtak kialakítani.
Az 1998-ban meghozott, családok támogatásáról szóló törvény, ha a szociális támogatás és a szociális biztonsági ellátás rendszerét nézem, kiemelte a családtámogatási rendszerünket a segélyek közül, és tovább differenciált, mint ahogy a társadalmi igények és - tegyük hozzá, nagyon fontos - a társadalmi igazságérzet is megkövetelte ezt. A társadalmi igazságérzet az, amely azt diktálja, hogy világos elvek szerint és értékes célokra költsük az adófizetők pénzét. Előrelépés volt tehát ez a fajta új törvény, és azt gondolom, hogy minden módon előremutató is.
Annál is inkább fontos ez, hiszen az egyik legfontosabb és leginkább követésre méltó európai érték az iskolázottsági szint növelése, amely mint folyamat és mozgalom lassan 150-170 éves múltra tekint vissza Európában is, és mint ilyen, tegyük hozzá - és ez a dolognak a pikantériája -, az európai baloldal egyik legfontosabb követelései közé tartozott az elmúlt másfél évszázadban. Ehhez képest nem nagyon értjük, hogy miért kell visszalépni az önök állítólagos baloldali értékeinek hangoztatása mellett ettől az igencsak fontos európai szinttől.
Ennek a másik véglete, amikor is az iskoláztatási támogatást megszüntetjük, az analfabetizmus. Az analfabetizmus vagy akár csak a funkcionális analfabetizmus a mai korban is egyértelműen a szegénységgel egyenértékű. Az analfabetizmus sajnos - a Kádár-rendszerbeli lyukas szociális biztonsági háló eredményeképpen - a nyolcvanas évek eleje óta folyamatosan növekedett, mára pedig szinte időzített bombaként ketyeg az ugyancsak lyukas társadalmi biztonsági hálónk alatt. Nemcsak személyükben zárják ki magukat azok az emberek a társadalomból, akik ebben érintettek, akik ebben nőnek fel, hanem családjukat, utódaikat is erre a sorsra ítélik.
Összefoglalva ezt a gondolatsort, mind-mind olyan fogalommal találkozunk, amit az Unió az elveiben, saját belső gyakorlatában és velünk, kelet-közép-európai nemzetekkel, országokkal szemben is érvényesít és támogat. Ezek pedig még egyszer, emlékeztetőül: a társadalmi kirekesztettség elleni harc, a társadalomból kirekesztettek integrációja, illetve reintegrációja, a foglalkoztatottsági szint emelése az iskolázottsági szint emelésével és a szakképzés támogatásával.
Végezetül megint csak példaként kell elmondanom - úgy látom, ebben is nagy hiányosságok vannak a kormánypárti frakciókban -, hogy példaértékű programok indultak el hazánkban az elmúlt egy-másfél évben, éppen uniós támogatással. Ezeknek a programoknak - amelyek ugyan külön pénzzel finanszírozottak, forrásokkal ellátottak - az egyik legfontosabb célja éppen a kirekesztettség elleni harc, a reintegráció, az iskolai lemorzsolódás elleni küzdelem; és ha már a lemorzsolódásnál tartunk, éppen az iskoláztatási támogatás megváltoztatása miatt azt kell mondani, hogy ez csak az egyik formája ennek. A másik formája az, hogy törvényileg szabályozunk, és olyan fajta környezetet teremtünk, amivel valóban tudunk küzdeni - és nem visszalépünk - ez ellen a lemorzsolódás ellen.
Úgy tűnik - és ebben senki nem tudna mondani egyetlenegy számadatot sem, mármint megcáfolandó ezt az érvünket -, hogy igenis, eredményes volt 1998 szeptembere-októbere óta ez a fajta szabályozás, legalább 15-20 százalékos mutatókat tudunk felhozni arra, hogy ennyivel csökkent az iskolából kimaradottak száma. Azáltal, ha ezt megint és újra univerzális joggá tesszük, és nem teszünk mellé értéket, nem a családok támogatását és összetartását tartja fontosnak, ebben az esetben ezek a mutatók újra romolhatnak, és a már elkezdett folyamat újra csak visszafelé folyhat.
Köszönöm a lehetőséget. (Taps az ellenzéki padsorokban.)
