DR. HARGITAI JÁNOS
DR. HARGITAI JÁNOS
DR. HARGITAI JÁNOS, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Tisztelt Biztos Urak! Feladatomból adódóan csak a kisebbségi biztos jelentéséről fogok szólni, hisz a Fidesz-frakción belül megosztottuk egymás között a biztosok jelentéseit.
Én Kósánéval értek egyet, aki sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy kevesen vagyunk a teremben. Évek óta kevesen vagyunk az ilyen témák tárgyalásánál a teremben, holott az a képviselő, aki veszi a fáradságot, és belenéz ezeknek a biztosoknak a jelentésébe - korábban is így volt -, az azt kell hogy megállapítsa, hogy az Országgyűlés elé kerülő legértékesebb anyagok egyike az, ami itt most előttünk lehet.
Nyilvánvalóan más jogintézmények jelentését is ide sorolhatom, tehát ha mondjuk a Közbeszerzések Tanácsának a jelentését nézzük vagy akár a Nemzeti Bankét, azokról hasonló szellemben szólnék. Egyszerűen a műfaji sajátosságokból adódik az, hogy ezeket a jelentéseket érdemes az embernek a kezébe vennie, főleg kezdő képviselőknek kellene ezt megtenniük, mert ebből sokat tanulhatnának. Én egy évvel ezelőtt is azt mondtam, hogy tankönyvként lehetne forgatni ezeket a jelentéseket vagy a kötelező egyetemi tankönyveknek egyfajta melléklete lehetne. Bár a biztos uraknak megvan az a szerencsés helyzete, hogy egyetemeken is elég sűrűn megfordulnak, úgyhogy akár kötelező irodalommá is tehetik ezt, legalább a joghallgatóknak; képviselőknél - mint ahogy ezt a példa mutatja - ezt már egy kicsit nehezebb elérni.
Ez a jelentés több szellemi muníciót ad nekünk, képviselőknek, ha belenézünk, mint mondjuk tegnap az a miniszteri expozé, ami abból a székből hangzott el, ahol az államtitkár úr ül most. Az is hasznos volt sok szempontból, de másként volt ösztönző, mint ezek a jelentések.
Hogyha Kaltenbach Jenő jelentését olvassuk, és összevetjük az egész problémakört az általános biztos anyagával vagy az adatvédelmi biztos anyagával, akkor azt mondhatjuk, hogy ez az a jogterület, ami a legbizonytalanabb, itt nincsenek nemzetközi jogi fogódzók. Addig, ameddig az általános biztos által vizsgált területek általában az alapjogok vagy az emberi jogok, azért többé-kevésbé kikristályosodott elveken nyugszanak ma már Európában vagy a világban - ezt gondolom az adatvédelmi biztos területéről is, bár az egy sokkal fiatalabb jogterület -, Kaltenbach úrnak van ilyen szempontból mindig a legnehezebb dolga, mert egyszerűen nincsenek fogódzók. Amilyen ellentmondásos a magyar kisebbségi joganyag és a szabályozás, olyan ellentmondásosnak gondolom mindazt, amihez nekünk valahol igazodnunk kellene. Nincsenek igazodási pontok.
Nincsenek igazodási pontok abban az Európai Unióban, azon a területen, ahova mi menni fogunk egy év múlva. Nevezhetjük ezt az Uniót - az Unió önmagát is így nevezi - értékközösségnek, ez így is van. De ha ezeket az értékeket az Unió tagállamainak a jogában vagy magának az Európai Közösségnek vagy az Európai Uniónak a jogában vizsgálom ezen a területen, ami a kisebbségi jogot illeti, hát, akkor ilyen fogódzókat csak nagyon áttételesen lehet találni - az európai uniós szerződésben gyakorlatilag nincsenek erre vonatkozó szabályok. Az Európa Tanács, mint egy másik jeles intézmény, általában csak olyan jogi normák alkotására képes, ami nem feltétlenül kötelezi a tagállamokat vagy az Európa Tanács államait.
Az EBESZ - hogy egy másik jeles intézményről szóljak - akkor tud megszólalni ezen a területen, a kisebbségi kérdés tekintetében, hogyha biztonságpolitikai nézőpontjából adódóan valahol problémát lát. A '90-es években, a nagy átalakulások időszakában, amik itt Közép- és Kelet-Európában zajlottak, ezt az EBESZ meg is tette. Amikor az Európai Közösség fontosnak vélte, akkor az EBESZ-en keresztül még egy jogintézményt is létrehozott ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatára, ösztönzésére az EBESZ-en belül - a kisebbségi főbiztos intézményére gondolok. Nemrég az emberi jogi bizottság elnöke találkozott is vele itt, a Parlament épületében. Mindezeket együtt látva azt mondom, hogy mégis, ez egy olyan jogterület, ahol nincs sok fogódzó.
Hogy kellene nekünk eljárnunk? Számunkra, akik az Európai Uniónak tagjai leszünk egy év múlva, nem lehet közömbös az, hogy milyen joganyaggal, milyen magyar kisebbségi jogi szabályozással kerülünk be ebbe a rendszerbe, mert az Európai Unióban van egy Európai Bíróság, amelynek erőteljes a jogfejlesztő tevékenysége. Az Európai Bíróságnak lehetősége van arra - többször élt is ezzel, eseteket lehetne megfogalmazni -, hogy vizsgálja egyszerűen a tagállamok alkotmányos hagyományait. Nemsokára a mi alkotmányos berendezkedésünk, kisebbségi jogi szabályozásunk is része lesz az Európai Unió tagállamainak egyikeként ennek a szabályrendszernek, és vagy jó, vagy rossz muníciót ad ennek a rendszernek, ennek a rendszernek a továbbfejlesztéséhez.
Nekünk érdekünkben állna, hogy egy innen, Közép-Kelet-Európából nézve tökéletesnek látszó vagy jól működő intézményrendszerrel lépjünk be az Európai Unióba. Mégis azt látom, hogy elmúlt az öröm pillanata, az eufória, ami a rendszerváltás körül ezt a jogterületet is érintette: '93-ban meghoztunk egy jó szándékú törvényt, és azóta ezt a törvényt csak akkor és olyan mértékben változtatjuk meg, amilyen mértékben nagyon muszáj. Ha már diplomáciai bonyodalmak és botrányok adódnak belőle - lásd az előző parlamenti ciklust, amikor mondjuk a román országos önkormányzat a lehetetlen vagy ellentmondásos szabályozás miatt nem tudott megalakulni -, akkor az Országgyűlés azonnal konszenzusra jutott a tekintetben, hogy igazítson a szabályokon, hogy ezt a nagyon látványosnak tetsző malőrt ki tudjuk védeni, és el tudjuk kerülni.
Az előző kormány is követte azt a - felfogásom szerint hibás - gyakorlatot, hogy ez egy olyan jogterület, ahol csak az érintett közösségek egyetértésével lehet a jogszabályokon változtatni. Hiszem azt, hogy ezt fel fogja adni az Országgyűlés, mert ameddig ez így marad, addig ezen a jogszabályrendszeren sosem fogunk változtatni, mert ennek a tizenhárom kisebbségi közösségnek, amelyek részei a magyar kisebbségi jogrendnek, annyira eltérőek az érdekei, hogy lényeges kérdésekben sosem fognak megegyezésre jutni. Ha mi mint parlament ehhez kötjük magunkat, ezzel gyakorlatilag azt deklaráljuk, hogy nem akarunk változtatni ezen a rendszeren. Márpedig a rendszer most már annyi sebből vérzik három választás után, hogy a rendszerhez hozzá kell nyúlni.
Kaltenbach Jenő megszólalásait én általában mindig hallani szoktam vagy olvasni szoktam, mert elég sűrűn találkozunk - ha csak az emberi jogi bizottságra gondolok, és egyéb fórumokon is -, az a kijelentés, amit itt ma egyértelműen megfogalmazott, az minden továbbin túlment, amikor azt mondta, hogy ő itt megkockáztatja azt a kijelentést is, hogy a három kisebbségi választásra úgy kell tekintenünk, hogy egyiket sem lehetett alkotmányosnak tekinteni. Én ezzel a nézettel nem kívánok vitatkozni, mert akkor lennék csak könnyebb helyzetben, hogyha ezt a nézetet alátámasztani akarnám. Tehát én azt mondom, hogy legyen ez egy sokkoló mondat, ezen a rendszeren változtatni kell.
Én azok közé tartozom, akik nem úgy akarnak változtatni a rendszeren, hogy a rendszert megölik, és - ne adj' isten! - negligálják a magyar jogrendszerből, hanem úgy akarok vagy úgy szeretnék változtatni rajta - remélem, sokan vagyunk ilyenek -, hogy tartalommal töltsük meg ezt a feladatot, hogy a kisebbségi önazonosság intézménye működni tudjon, ez megnyilvánuljon a választási szabályoknál is, és megnyilvánuljon akkor, amikor az egész kérdésnek a tartalmát vizsgáljuk, és ez a kulturális autonómia gyakorlásának a lehetősége. De azt gondolom, eljött az idő arra, hogy ezt a feladatot ne toljuk tovább magunk előtt, ezúttal a kormány programjában is benne van a változtatás szükségessége.
(16.20)
Az államtitkár úr pár órával ezelőtt a megszólalása során szintén hangot adott annak: a kormánynak eltökélt szándéka, hogy legkésőbb a jövő év őszén ez a joganyag előttünk lesz - ezt az emberi jogi bizottság is szorgalmazta.
Egy-két konkrét kérdésre kitérve: a választójogi rendszer ellentmondásosságát persze eddig is tudtuk, de a tavalyi évben, 2001-ben, amikor népszámlálást is tartottunk, még inkább felszínre került ennek a rendszernek az ellentmondásossága, és ezt a kisebbségi biztos jelentése tartalmazza is. Szóval el kell gondolkozni azon, hogy van az, amikor a kisebbségi törvény 8. §-a alapján, mint jog alapján, egy településen anonim módon egyszerűen nem találunk kisebbségi polgárokat, mert egyetlen ilyen polgár sincs, aki anonim módon, névtelenül bevallaná azt, hogy ő egy kisebbséghez tartozik. Amikor ennek az érdekesebb részét látja maga előtt ugyanez a polgár, a bizniszt, a választásokat és a választások, az önkormányzatiság adta lehetőségeket, akkor pedig gomba módra szaporodnak ezek az önkormányzatok.
Lassan odáig fogunk eljutni, hogy Magyarország minden egyes településén akár több kisebbségi önkormányzatot is választunk. Tudom, hogy Közép-Kelet-Európa térképe színes, ilyen szempontból színesebb, mint maga Európa, de azért ennyire nem színes, hogy most már ne lássuk a fától az erdőt. Tehát változtatni muszáj ezen. Én nem kívánom előhozni a visszaéléseket, ha egyáltalán lehet ezt visszaélésnek nevezni, a jog szellemének mindenesetre nem felel meg az, ami Magyarországon ez ügyben történik. A biztos úr jelentésében sok ilyen fogódzót találunk.
A kulturális autonómia, mint az önrendelkezési jog másik vetülete: örülök annak, hogy az idei költségvetésbe bekerül majd mintegy 400 millió forint, ami lehetőséget teremt arra, hogy ha a kisebbségi törvény csak deklarálja a kulturális autonómiát, de annak a jogi és pénzügyi feltételeit nem teremti meg, hogy az normatív módon gyakorolható is legyen az országban, most legalább némi pénz lesz a költségvetésben arra, hogy a kisebbségek intézményeket tudjanak működtetni, és ehhez forrásaik is legyenek. Itt nem szabad megállnunk, mert ezt normatív módon kell szabályozni; a dolog nem függhet attól, hogy egy kormány talál-e a költségvetésben erre pénzt, és ad-e erre mondjuk egy országos önkormányzatnak vagy egy települési kisebbségi önkormányzatnak pénzt, vagy egy következő költségvetési évben nem talál. Amikor módosítani fogjuk majd a törvényt, akkor azt gondolom, a törvénymódosításnak ez lesz a legizgalmasabb része, hogy ezt normatívan szabályozzuk.
A diszkrimináció kérdésköre, egy olyan terület, amivel Kaltenbach biztos úr részletesen foglalkozik. Én nem abból a megközelítésből szeretnék erről szólni, ahogy ez itt előkerült, hogy az Európai Unió bizonyos irányelvei előírják a számunkra, hogy az egész joganyagot áttekintsük ilyen szempontból. Ennek a kormánynak elhatározott szándéka, hogy egy átfogó diszkriminációellenes törvényt alkot - erről el fogunk vitázni, hogy a megoldás ez-e, vagy más módon kellene eljárni.
Én egy másik területét szeretném ennek a kérdésnek felhozni, és ez szintén szerepel a jelentésben. Tehát ha belsőleg is elkötelezettek vagyunk, hogy a magyar jogrendben az ilyen visszás helyzeteket felszámoljuk, hogy az egyenlő mércével való bánás érvényesüljön a magyar jogrendszerben, akkor nemcsak ezt a törvényt, vagy a magyar jogrendszert kell egy ilyen irányelv szellemében átalakítani, hanem mondjuk azokat a kormányrendeleteket is meg kell vizsgálni, amelyek most még működnek. És akkor felhozom példaként a 267/2000-es kormányrendeletet. Ezt az alaprendeletet valamikor a Horn-kormány alkotta meg, megfelelő céllal, az Orbán-kormány pedig kétszer is módosította. Kaltenbach úr úgy fogalmazott, biztos, hogy alkotmányellenesek voltak az eddigi kisebbségi választások - én erre a kormányrendeletre mondom azt, volt kormánypárti képviselőként is, hogy ez a kormányrendelet alkotmányellenes. Jó irányba változott, mert egyre nagyobb volt az a személyi kör, akik a rendelet hatálya alá kerülhettek, egyre többen kaptak és kapnak nyugdíjkiegészítést, akik valamikor a szabadságukban korlátozva voltak - ahogy a kormányrendelet címe fogalmaz -, de ahogy tágítjuk ezt a személyi kört, egyre többen kellene hogy bekerüljenek, és ha ennek nem engedünk teret, akkor diszkriminatív módon járunk el, és ilyen szempontból alkotmánysértést is elkövetünk.
Én azt is felvetem az államtitkár úrnak, hogy szabad-e ezt a kérdést kormányrendeletben szabályozni, mert nekem meggyőződésem, hogy nem szabadna - ez törvényalkotási tárgykör kellene hogy legyen. Az előző kormány is megtartotta a kormányrendeleti formát, önök, a miniszter úr kijelentésére hivatkozva, továbbra is a kormányrendelet módosításában gondolkodnak. Ha ezt őszintén gondolják, és mondjuk ki akarják terjeszteni ezt a nyugdíjkiegészítést azokra is, akik például a málenkij robot kapcsán szenvedtek jelentős sérelmeket a szabadságukban, én üdvözölném, ha ez megtörténne. Nem tudok különbséget tenni aszerint, hogy Recsken, Kistarcsán, vagy az egykori Szovjetunióban szenvedett-e valaki sérelmet, sőt ha különbséget teszek, akkor azt mondom, hogy ők szenvedték a legtöbbet, mert sokszor öt-hat évet voltak ott, és ezek az emberek egyelőre semmiféle nyugdíjkiegészítést nem kapnak. Ez a rendszer nem maradhat így, ez alkotmányellenes.
Elindultunk egy úton, a Horn-kormányt követte az Orbán-kormány: bizonyos köröknek nyugdíjkiegészítést adott. Nem kellett volna megtennie, de megtette. Akkor mindent tehetünk, csak azt nem, hogy alkotmányellenesen diszkriminálva, csoportok között válogatva adjuk ezt a kiegészítést, vagy sem. Tehát én megfontolás tárgyává tenném ennek a kérdésnek az átfogó szabályozását.
Amikor a költségvetési vita során egy módosító indítványt terjesztettem be a költségvetéshez, ami legalább a pénzügyi fedezetét megteremtette volna annak, hogy mondjuk a málenkij robotosok is hozzájuthassanak ehhez a nyugdíjkiegészítéshez, akkor ezt a kormánytöbbség nem támogatta. Akik egy kicsit is ismerik ezt a területet, tudják jól, hogy itt nem néhány száz millióról van szó, itt néhány milliárdot kell előteremteni, mert ismerjük azokat a számítási anyagokat, amelyek már elkészültek erre vonatkozóan. Én egyelőre csak a kérdés halogatását látom.
Zárszóként, mivel az időm letelt, a kisebbségi biztos úr beszámolóját is elfogadásra javaslom a Fidesz nevében. Ugyanezt gondolom egyébként a többi biztos jelentéséről, mert nagyszerű anyagok vannak előttünk. Köszönöm. (Szórványos taps.)
