DR. KALTENBACH JENŐ
DR. KALTENBACH JENŐ
DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa, a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Félek, hogy az én mondanivalóm a kollégáimhoz képest egy kicsit talán prózaibbra fog sikeredni. Persze tudom, hogy a szűzbeszédekre mindig jellemző egyfajta emelkedettség, de azért azt remélem, hogy a rutin nem fogja elmosni a mondanivaló lényegét, és nem lesz a kontraszt túlságosan nagy az elhangzott korábbi beszédekhez képest. Éppen ezért hadd kezdjem én is egy idézettel, amit önök már olvashattak, hiszen ezzel kezdődik maga a beszámoló is, Sir Russel Johnston, az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének nemrég leköszönt, magas presztízzsel bíró elnöke mondta azt és írta valahol, hogy "a 2001. év emberi jogi szempontból rossz év volt".
A tavalyi beszámolóval kapcsolatban elhangzottakat a mostanira készülve újra elővéve azt kell mondanom - ezt a beszámoló is megállapítja -, hogy az akkor elmondottakhoz képest bizony én is egy kicsit túlságosan optimistának bizonyultam, így utólag, hiszen bár a problémákat akkor is jeleztem, mégis abban a reményben fejeztem be a mondanivalómat, hogy ezeket a problémákat meg fogjuk tudni oldani, legalább részben, vagy legalábbis jelentős lépéseket tudunk tenni a problémák megoldása érdekében. Most viszont sajnos azt kell megállapítanom, hogy azok a gondok, amelyek korábban jelentkeztek, minden erőfeszítés ellenére mit sem vesztettek aktualitásukból.
Természetesen nem azt akarom mondani, hogy az elmúlt időszakban nem történtek próbálkozások ezeknek a gondoknak az orvoslására, de a végkifejlet sajnos - azt kell mondanom: mint ezen a területen annyiszor - elmaradt, pedig tulajdonképpen pátoszra éppen nekem lenne okom, hiszen éppen tegnap, egy bensőséges ünnepség keretében került megünneplésre a kisebbségek napja, és ezen kitüntetéseket adott át a miniszterelnök úr, elhangzottak az ilyenkor szokásos ünnepi beszédek. Talán az sem érdektelen, hogy maga a kisebbségi törvény is csaknem 10 éves - jövőre lesz 10 éves, tehát közeledünk a 10. évfordulóhoz -, sőt, ezt az ombudsmantörvénnyel kapcsolatban is el lehet mondani; erre majd szeretnék néhány gondolat erejéig visszatérni.
De melyek azok a területek, amelyekre egy évvel ezelőtt is és most is utaltam, illetőleg utalni fogok? Kisebbségi területen van egy nagy, átfogó jogi szabályozás, ez a kisebbségi kódex, ha úgy tetszik, amely átfogó jelleggel szabályozza az egész joganyagot. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy csak ez a törvény az, amelyik hat erre a területre, hiszen számos más törvénynek és alacsonyabb szintű jogszabálynak is tárgya ez, ugyanakkor kétségkívül ez az, amelyik szerkezetet, fazont ad a kisebbségi joganyagnak Magyarországon.
Ezzel kapcsolatban már a tavalyi és az azt megelőző beszámolóban, sőt, már 1999-ben utaltunk azokra a veszélyekre, amelyek akkor még csak fenyegető veszélyek voltak. Azóta sajnos jó jósnak bizonyultunk.
(12.50)
Arról van szó, hogy időközben néhány héttel ezelőtt lezajlottak a helyi önkormányzati, illetőleg kisebbségi önkormányzati választások, és azok a feszültségek, gondok, amelyeket évekkel korábban jeleztünk, nemcsak hogy beigazolódtak, hanem egészen - azt is mondhatnám, hogy látványos, ha ez a jelző nem lenne túlságosan pozitív kicsengésű -, ha úgy tetszik, demonstratív módon bizonyították a jogi szabályozás elégtelenségét. Éppen ezért talán nem túlzás azt mondani, hogy a reform tovább nem halasztható, a huszonnegyedik óra után vagyunk. Még egy hasonló választást nemcsak hogy nem célszerű megtartani, hanem kifejezetten káros lenne nemcsak az érintett közösségek, hanem az egész ország tekintélye szempontjából.
Nem fogok belemenni részletekbe, hiszen az események jól ismertek, a sajtó elég sokat foglalkozott vele, csak talán egy gondolat erejéig szeretnék utalni a vezérelvre, ami alapján a változtatást én legalábbis szükségesnek, sőt lehetségesnek is tartom. Hiszen ezen a területen nem könnyű megtalálni a helyes utat, számos érdeket kell egyeztetni, és nem utolsósorban ennek a komplexitásnak a számlájára írható, hogy az elmúlt években ezt a modus vivendit nem sikerült megtalálni.
Ez a vezérelv, az én olvasatomban legalábbis - és támaszkodom mind az alkotmány, mind pedig a kisebbségi törvény megfelelő rendelkezéseire -, a kisebbségek korlátozott önrendelkezési joga, vagy ha úgy tetszik, az önazonossághoz való jog, amiről a törvény azt mondja, hogy ez egyszerre egyéni és kollektív jog is. Sajnos, a választójogi törvény egy téves értelmezés áldozatává vált, és egy parttalan, úgynevezett szabad identitásválasztási jogelv alapján határozta meg a választójogi szabályokat, amelyek nemcsak katasztrofális eredményhez vezettek, hanem meggyőződésem szerint nem is felelnek meg a jogrend, így az alkotmány előírásainak sem. A kijelentés súlyos, mégis megkockáztatom: az elmúlt három kisebbségi önkormányzati választás egyike sem volt alkotmányos. A reform tehát ezt a vezérelvet kell hogy szem előtt tartsa, és ebben az irányban kell megtalálnunk a megfelelő megoldást, amihez nem nyújt túl nagy segítséget, hogy az ügyben ugyan illetékes, mégis köztisztviselői megbízást maguknak mondhatók egyfajta prejudikatív megszólalásai bizony nem túlságosan hasznosak.
A másik megoldandó probléma ebben a körben megint csak nem újdonság: ez az úgynevezett kulturális autonómia tartalmának a kitöltése. Ezt is tologatjuk magunk előtt hosszabb ideje, és ennek a leglényegesebb vonása egyben megfelelő átmenetet biztosít számomra egy szintén sokat vizsgált, a jelentéseinkből szinte sohasem hiányzó nagy közszolgáltatás problémáinak kisebbségi szemüvegen keresztül való megvizsgálásához: ez pedig az oktatási rendszer. Nem mondok újat önöknek, akik azok közé a kevesek közé tartoznak, akik szorgalmasan végig szokták hallgatni az ombudsmani beszámolókat, hogy az oktatás a mi beszámolónkban mindig kitüntetett szerepet szokott kapni; nem ismétlem meg azokat az érveket, amelyek alapján ezt indokoltnak látom.
Most mindössze egy momentumot szeretnék kiemelni az 2001-es jelentésből, ez ugyanis a korábbihoz képest bizonyos mértékig nóvum, hiszen korábban az általános, illetőleg a középiskolát, az ott folyó oktatást vizsgáltuk, valamint kitértünk egy speciális problémára, az úgynevezett különleges tantervű vagy kisegítő iskolák ügyére. Most azonban - ha úgy tetszik, az oktatási vertikumot mintegy bezárva - arra voltunk kíváncsiak, hogy mi a helyzet a felsőoktatásban, amely nem kevésbé kulcskérdés, hiszen ott képződnek azok a pedagógusok, tanárok, akik fazont tudnak adni az iskolának; nyilvánvaló, hogy az iskolában uralkodó légkör, az ott közvetített tudás túlnyomó részben - az egyéb kondíciókon kívül - a pedagógusok szakmai, emberi minőségétől függ, éppen ezért a pedagógusképzés abszolút kulcskérdés ebből a szempontból.
Engedjék meg, hogy az idővel való gazdálkodás miatt is kicsit takarékoskodjam. Megmondom őszintén, az eredeti szándékom az volt, hogy szó szerint idézem a megállapításokat, amelyeket összefoglalva ez a magammal hozott dokumentum tartalmaz, most mégis inkább eltekintek ettől, hiszen megtettem ezt már az összes illetékes bizottság ülésén, így például az oktatási és tudományos bizottság ülésén is, ott a jegyzőkönyvekből ez nyomon követhető. Talán csak egy dologra korlátozódna a mondanivalóm, ez pedig az, hogy kicsit itt a nyilvánosság csatornáit is megragadva és felhasználva eloszlassam azt a sajtó által közvetített pontatlanságot, mintha a vizsgálatunk kizárólag egy probléma körül mozgott volna, tudniillik a pedagógusi vagy leendő pedagógusi attitűdök tekintetében. Ez egy komplex, átfogó vizsgálat volt, amiből a sajtó nyilván a legblikfangosabb, kétségkívül meglehetősen súlyos mondanivalót rejtő, de mégiscsak a legblikfangosabb részét ragadta ki, azt tudniillik, hogy a leendő pedagógusok ismeretei a kisebbségek világáról általában és különös tekintettel a roma gyerekekkel kapcsolatos problémákra egyrészt rendkívül hiányosak, annak ellenére, hogy a felsőoktatási intézményekben ilyen tárgyú oktatási program több-kevesebb mértékben folyik. De ami ennél is rosszabb, ami talán a nem ismerés, a nem tudás számlájára is írható, legalábbis részben, azok a negatív attitűdök, amivel a leendő pedagógusok szemlélik leendő pályájukat és a leendő pályájukon őket körülvevő világot.
Ugyanakkor a vizsgálat nagyon sok megállapítást tett a roma gyerekeken kívül; a jogszabályi környezettel kapcsolatban például megállapította, hogy az ezen a területen megtalálható rendkívül sok és időnként egymásnak ellentmondó, felesleges, időnként redundáns módon fogalmazó jogszabályok között érdemes lenne nagyobb rendet teremteni, egyes jogszabályokat talán hatályon kívül helyezni, másokat egymáshoz illeszteni. Ezenkívül sokat foglalkoztunk a nemzeti kisebbségek anyanyelvi identitásának megőrzése szempontjából rendkívül fontos, úgynevezett vendégtanárrendszerrel és ennek esetleges anomáliáival. Foglalkoztunk a diplomák egyenjogúságának kérdésével, és megállapítottuk, hogy bizony ezen a területen a kisebbségi törvény előírásai úgyszólván egyáltalán nem érvényesülnek, hiszen ma tulajdonképpen közömbös nagyban-egészében, hogy egy diplomát a pozsonyi egyetemen szerzett-e meg egy hazai szlovák család gyermeke vagy Burkina Fasóban vagy Mongóliában, hiszen a honosítási eljárásban szinte semmi különbség nincs, ami nyilvánvalóan ellentmond a kisebbségi törvény szövegének is meg a szellemének is ezen a területen is.
Ajánlottunk megoldásokat az oktatási kormányzat számára. Meg kell hogy mondjam, a vizsgálataink megállapításait a minisztérium, az akkori minisztérium lényegében elfogadta, amit azért érdemes megemlíteni, sőt azt kell hogy mondjam, és ezt örömmel teszem, hogy egy szakmai érveket alapvetően figyelembe vevő, pozitív dialógus alakult ki a két intézmény között, amit mondom, azért tartok érdemesnek külön megjegyezni, mert a sajtóból nem ez tükröződött; itt egyfajta ambivalens kommunikáció történt, a sajtó az egész ügyet úgy tálalta, mintha a minisztérium ennek ellenkezőjét tette volna. Azt kell hogy mondjam, hogy nem a mi hibánkból, hiszen valóban voltak félreérthető megnyilvánulások az üggyel kapcsolatban.
(13.00)
Természetesen ez csak egy szelete volt az oktatással kapcsolatos ügyeinknek, hiszen a jól ismert problémák 2001-ben is jelentkeztek, így az úgynevezett oktatási fejkvóta megint csak örökzöld ügye. Én remélem, hogy ezen a téren legalább egy vonatkozásban - a hozzám eljutott információkból erre lehet következtetni - mintha a változás jelei kezdenének mutatkozni.
Nagyon remélem, hogy ez egyben megszünteti azt a lehetetlen, áldatlan helyzetet, hogy egy központi állami költségvetést a céljával szögesen ellentétesen használtak föl számos iskolában ebben az országban, ugyanis az úgynevezett cigány kisebbségi fejkvótát tulajdonképpen a szegregáció legalizálására használták számos oktatási intézményben, ami - nem kell hogy mondjam - tökéletesen ellentétes volt azzal a központi szándékkal, amelyik ezt az intézményt egyáltalán létrehozta.
(Az elnöki széket Mandur László, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Viszonylag sok olyan információ érkezett hozzánk különböző ügyekből fakadóan - illetve az ezekből levonható következtetés mondatja velem azt, ami egyébként a 2002-es évben is elég látványosan nyilvánult meg, de erre majd jövőre fogok visszatérni -, hogy a közigazgatásunk, nyilván a korábbi évek, évtizedek szokásainak, attitűdjének megfelelően, túlságosan jogalkalmazó típusú, kissé bürokrata módon viselkedik és működik, és sokkal kevésbé képes egy modern közigazgatástól elvárható konfliktusmegelőző, konfliktuskezelő típusú magatartásra.
A köztisztviselők nem jelentéktelen része ezekre a konfliktusokra a bürokrata rutin eszközeivel és magatartásmódjával reagál - ahelyett, hogy egyébként, a saját helyzetét is megkönnyítendő, a konfliktuskezelés módszereit próbálná alkalmazni -, időnként saját maga is hozzájárulva a konfliktus elmérgesedéséhez, súlyosabbá válásához. Azt hiszem, hogy a nyáron vagy ősszel történt események ezt a 2002. évre vonatkozóan is elég jól igazolják. Éppen ezért fordultunk a Belügyminisztériumhoz, hogy tegyen komplex intézkedéseket az ilyen jellegű közigazgatási rutinszemlélet megváltoztatása céljából.
Tudjuk persze, hogy ez egy nagyon komplex feladat, de éppen ezért érdemes időben elkezdeni foglalkozni vele, hiszen a közigazgatásra váró feladatok komplexitása, szakmai mélységeket megkövetelő volta a későbbiekben csak fokozódni fog, tehát a helyzet nem fog egyszerűsödni. Hiszen ha csak arra gondolok, hogy az egyébként is viszonylag nagy számú belföldi jogi szabályozáson kívül az acquis communautaire-ből fakadó összes terhet is fel kell vállalni a közigazgatásunknak, akkor azt hiszem, ez elég jó érv arra, hogy ez egyébként is indokolt, a kisebbségi aspektuson kívül.
Engedjék meg, hogy még röviden gyorsan kitérjek két témakörre. Az egyik ezek közül megint csak nem lesz új, ez pedig az úgynevezett egyenlő bánásmód problematikája, ezzel az én hivatalom hosszabb ideje foglalkozik. Csak emlékeztetni szeretném önöket arra, hogy két évvel ezelőtt egy ilyen tárgyú javaslatot terjesztettünk az akkori emberi jogi bizottság elé, és az emberi jogi bizottság ezt nagyon támogatólag fogadta. Nem rajtunk múlott, és azt gondolom, a bizottságon sem, hogy ebből a javaslatból a mai napig nem lett törvény.
Azóta vagy azzal párhuzamosan az Európai Unió két irányelvet is elfogadott a 2000. év folyamán, ami kötelező erővel írja elő a tagállamok számára, hogy ilyen tárgyú belső jogi szabályokat fogadjanak el. Most, hogy abban az örvendetes helyzetben vagyunk, hogy az Európai Unió tagsága nemcsak távoli vágy, hanem nagyon is közeli és kézzelfogható, azt hiszem, el kellene mozdulnunk arról a korábban követett értékrendről, filozófiáról, hogy ráérünk, ebben a tekintetben nem érdemes túlságosan előreszaladni - azt hiszem, hogy ez egyáltalán nem így van, ennek az ellenkezője az igaz.
Én örülök annak, hogy az Igazságügyi Minisztériumban megkezdődött egy ezzel kapcsolatos kodifikáció előkészítése, ugyanakkor szeretném fölhívni a figyelmet, megragadva ezt az alkalmat is, hogy számos buktatót rejt magában ez az út. Én most hadd ne menjek bele a szakmai részletkérdésekbe, de ha csak egyetlenegy dologra utalok: a hozzám eljuttatott koncepció általános antidiszkriminációs jogszabályról beszél. Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy az EU-nak két irányelve is van, de egyik sem általános, hanem kifejezetten etnikai - illetőleg, ahogy ezt az EU megfogalmazza: faji - direktíva, tehát a jogi szabályozás középpontjában ez áll. Attól tartok, hogy a koncepció mintha az ügyet kissé - idézőjelben szólva - deetnicizálná, ennek összes veszélyével együtt.
Végül, bár szakombudsmanként tőlem általában az előbb is taglalt szakkérdések tárgyalása várható el, de a négy egyenrangú parlamenti biztos egyikeként hadd nyilvánítsak röviden véleményt az ombudsmanügyről, úgy általában is. Nem véletlenül mondtam azt, hogy lassan tíz éve hatályos az ombudsmantörvény, illetőleg az országgyűlési biztosokról szóló törvény, és ez alatt a tíz év alatt számos tapasztalat gyülemlett föl.
Ez a törvény azóta egy - engedjék meg nekem ezt a kiszólást - hirtelen felindulásból elkövetett törvénymódosításon kívül nem került górcső alá. Ez a törvénymódosítás, legalábbis megítélésem szerint, nem volt igazán átgondolt, nem volt koncepciózus - hadd nevezzem így -, éppen ezért azt gondolom, hogy eljött az ideje annak, hogy az ombudsmanok jogállásával, funkciójával kapcsolatos alapkérdéseket újra áttekintsük.
Takács Albert kollégám már érintette ezt a kérdést az úgynevezett miniszteri biztosok vonatkozásában, valamint a tervezés alatt lévő esetleges újabb intézmény létrehozása vonatkozásában. Hadd mondjam azt, hogy nem lenne szerencsés, ha csak ezt a két pillért látnánk, hiszen az egész épület újragondolásra szorul. Tehát nem arról van szó, hogy egy épület áll úgy, ahogy van, és most hozzáragasztunk még két szárnyat, hanem az egész épületet meg kellene nézni. Ezek nyilván olyan szakmai részletkérdések, amelyek egy expozét szétfeszítenének, és úgy látom, hogy én ezt már meg is tettem, úgyhogy itt abba is hagyom az időm lejártával.
Mégis, egy utolsó mondatot engedjenek meg. Nagyon örülök annak, hogy ennek a kedves kötelezettségemnek újra eleget tehetek, és higgyék el, ezt nem a rutin mondatja velem. A zárómondatom mindig a köszönet mondata, és azt hiszem, hogy ez így van rendjén.
Én szeretném megköszönni először is azoknak az ügyfeleknek, akik megtiszteltek bennünket a bizalmukkal, számosan, hasonló mennyiségben, mint a korábbi években. Ez nem valamiféle értéktartalmú kifejezés akar lenni, mégis köszönöm azoknak, akik úgy gondolták, hogy tőlünk problémáiknak valamiféle orvoslását lehet elvárni, és remélem, hogy nem csalatkoztak túlságosan ebben a várakozásukban.
Szeretném megköszönni a partnerintézményeknek, a közigazgatás minden olyan köztisztviselőjének, aki átérzi ennek a munkának a súlyát, még akkor is, ha időnként - idézőjelben szólva - a rossz oldalon ül, egy kicsit a megvádolt vagy a kritizált szerepében. Tudom, hogy ez a szerep nagyon nehéz, hiszen azért az ombudsmanokat is éri időnként kritika.
És nem utolsósorban szeretném megköszönni a munkatársaimnak, hogy a segítségemre voltak ebben a munkában.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
