BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Politikai vitanapról van szó, és azt gondolom, hogy az eddig elhangzottak is bizonyságul szolgálhatnak arra, hogy ilyenkor a politikai adok-kapok terepe a Ház, és eléggé háttérbe szorulnak az érdemi, illetve szakmai részletkérdések. Talán természetes ez így, de az az igazság, hogy az egészségügy némiképp fontosabb területe az életnek, semmint hogy ne próbálnák meg felhasználni ezt az alkalmat is arra, hogy érdemben és konszenzust keresve próbáljunk meg problémákat megfogalmazni.
Klasszikust idézve, aki úgy fogalmazott, hogy a nagy kérdésekben muszáj politikailag is konszenzust kötni, szeretnék visszautalni Mikola István szavaira, aki ezt követően azt is mondta, hogy nélkülözhetetlen a hatpárti konszenzus megszületése; mondta ezt miniszterré választásának időszakában a bizottsági meghallgatáson. Érdekes, hogy elvileg mind a két oldal vezető egészségpolitikusai egyet tudnak érteni abban, hogy az egészségügy egy olyan területe az életnek, ahol bizony négyéves kormányzati ciklusokat átívelő feladatokban és megoldásokban kell gondolkodni, amikor viszont valahogy leosztódnak a kártyák, az egyik oldal ezt mindig elfelejti, és úgy hívja tetemre az éppen aktuálisan kormányzó oldalt, mintha itt nem négy év alatt, hanem akár egy év alatt csodát lehetne vagy kellene művelni az egészségügyben.
Ha érdemi vitáról van szó, azt gondolom, hogy mindenképpen azzal az általános problémával kell kezdenünk a gondolkodást, hogy miért is olyan nehéz finanszírozni az egészségügyet, hogy milyen körülmények determinálják ezt a problémát, a probléma súlyosságát, és hangsúlyozva, hogy nemcsak Magyarországon, hanem a világ minden országában. Ez az ellentmondás pedig abból fakad, hogy lényegesen előbbre tart a tudomány, az orvostudomány, mint amennyi tömegek számára finanszírozható ellátást jelent, hogy itt van egy olló a technikailag lehetséges és a tömegméretekben biztosíthatók között, és azt kell megállapítanunk, hogy ez az olló ráadásul még nyílik is. A technika fejlődésével ez az olló egyre inkább nyílik.
Fantasztikus dolgokra vagyunk képesek, olyan vizsgálatok, olyan műtéti beavatkozások léteznek ma, amiről három éve, öt éve, tíz éve nem is hallottunk, és hogy ezek a beavatkozások rendkívül költségesek, ezeknek a költségeit csökkenteni nem egyszerű dolog, következésképp van az egész ellátási rendszert érintően egy alapvető ellentmondás, amin iszonyú nehéz úrrá lenni. Ez tehát az első megállapítás, amit szükséges leszögezni, és ez független politikai pártoktól, éppen aktuális kormányoktól, ez - hogy úgy mondjam - axióma, adottság számunkra, amit egyszerűen tudomásul kell venni, és ennek ismeretében némiképp reálisabban és mértéktartóbban megfogalmazni a kritikákat.
A második probléma, amiről itt közösen gondolkoznunk kell, a forráshiány lényegét érintő kérdés, hogy konkrétan, itt és most Magyarországon van-e és miből is fakad a forráshiány. És itt most engedjék meg, hogy megint csak Mikola Istvánt idézzem, azt a klasszikussá vált mondását, hogy lehet, hogy nem a takaró rövid, hanem keresztbe van az ágyon - mondta ezt röviddel miniszterré jelölése után, ezzel üzenve azt, hogy tulajdonképpen nem is biztos, hogy forráshiány van, elég lenne csak az egészségügyön belül egy kicsit jobban elosztani azt a pénzt, jobban fölhasználni a pénzt.
(10.40)
Azt gondolom, hogy ezzel a kijelentéssel alapvetően tudunk vitatkozni az axióma ismeretében vagy az axiómára visszautalva: van forráshiány. Mindegyik kormány küszködik a forráshiánnyal. Három lehetséges kézenfekvő válasz adódik mindegyik kormány számára, hogy hogyan is akarja megoldani ennek a kérdésnek a kezelését. Az egyik válasz az adóemelés: vonjunk el több pénzt, hogy tudjuk miből finanszírozni egészségügyet. A másik a járulékemelés, hiszen itt biztosítási, kötelező egészségbiztosítási rendszer van. A harmadik válasz pedig a térítési díj bevezetése, ami időről időre megfordul egynémely pénzügyi szakember fejében.
És mit lehet csinálni akkor, ha mind a három lehetséges megoldásra az a válasza a kormánynak, hogy nem? Hogy nem akar adót emelni, sőt éppen feltett szándéka adót csökkenteni; hogy semmiképpen nem akar járulékot emelni, jóllehet éppen ez a következő év az, amikor 1, azaz egy százalékpontnyi járulékemelést mégiscsak meg kellett lépnie; és a harmadik lehetséges megoldásra is, hogy térítési díjat vezessen be legalább az ellátórendszer néhány területén, az a válasza, hogy nem, szeretné ezt a megoldást elkerülni.
Ilyen körülmények között marad az a lehetőség, hogy jobban körülnéz a finanszírozási rendszerben, és örülök annak, hogy az utóbbi nyilatkozataiban Kökény miniszter úr egyre sűrűbben emlegeti, hogy szükségesnek tart reform értékű lépéseket a finanszírozás területén. Általában igaz kijelentés, ha úgy fogalmazunk, hogy az egészségügyben a hiány és a pazarlás a mai napig egyszerre van jelen. Azt, hogy hiány van, gondolom, nem kell hosszan ebben a körben bizonygatni, hogy pazarlás is van, azt beszédesen bizonyítja számunkra például Moldova György könyve, amiben sok ilyen eset van fölsorolva.
Most már rátérve a konkrét meglépni való feladatokra, fontossági sorrendben, én igazából nem is tudom eldönteni, hogy melyik a fontosabb a két feladat közül, amit említeni akarok. A fő problémáját az egészségügynek ma is abban látom, hogy rossz a szerkezet, hogy abban a három pillérre fölépített ellátórendszerben, szolgáltatórendszerben, amiben tehát alapellátás, járóbeteg-ellátás és fekvőbeteg-ellátás létezik, az arányok a mai napig nem tudtak racionalizálódni. Ma is azt gondolom, hogy a legkevesebb gond az alapellátással van, ennek egyfajta privatizációs folyamata már a kilencvenes évek elején megindult, akkor ez egy funkcionális privatizáció volt, azóta elmozdult a dolog egy tényleges privatizálás irányába, azt gondolom, hogy itt van a legkevesebb panasz is.
A másik széle ennek a hárompillérű rendszernek, a fekvőbeteg-ellátás ma is túlméretezett. Az előző kormányok számos különböző próbálkozással kísérleteztek arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne racionalizálni, egy kicsit szűkíteni ezt a túlméretezett, egyébként pedig a legdrágább ellátási formát, és ebben a vonatkozásban majdnem mindegyik kormány igazából kudarcos volt. Emlékezzünk vissza a Horn-kormányra, amely ágylábcsökkentéssel kísérletezett, milyen vehemens támadások érték, de az ezt követő próbálkozások is felemás módon sikerültek. Következésképp, azt gondolom, itt van egy terület, amit kellene és lehetne átalakítani, és ehhez a megoldást a szabad demokraták már korábban is abban a technikában vélték felfedezni, hogy próbáljuk meg a járóbeteg-ellátást fölfejleszteni, a játóbeteg-ellátást, a szakellátást privatizálni, mert ennek lehetne egy természetes szívó hatása a fekvőbeteg-ellátásból. Tudjuk jól, hogy egy sajátos piacról van szó, ahol a szükségletet, hogy tényleg szükség van-e például kórházi befekvésre, például műtétre, többek között a szolgáltató is generálja. Ebbe a folyamatba belenyúlni - azt gondolom, nincs kipróbálva erről az oldalról, amire utalok, hogy ha a járóbeteg-szakellátást, a szakorvosi privatizálást próbálná meg a kormány, az egészségügyi tárca ösztönözni, akkor annak lennének-e pozitív következményei.
A másik kulcskérdés a finanszírozás kérdése, hogy hogyan is finanszírozunk, és most nem arra gondolok, hogy mennyiből, hogy milyen bruttó számok meg milyen részletezett számok szerepelnek a költségvetésben, hanem arra, hogy tényleg hogyan jut el a pénz a szolgáltatóhoz; arra, hogy ez abban az értelemben is speciális piac, hogy itt a szolgáltató nem közvetlenül találkozik a fogyasztóval vagy a vevővel, hanem a két fontos szereplő között, tehát az egészségügyi ellátó és a beteg között ott van egy harmadik szereplő, és ez a biztosító. A mai magyar gyakorlat szerint ez a közös mamut országos egészségbiztosítás.
Az a kérdés, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár meg tud-e felelni annak a feladatnak, hogy minden egyes részletre vonatkozóan odafigyeljen és ellenőrizze a pénz felhasználását, amit kifizet. Mert erre a szabad demokraták válasza az, hogy nem, hogy egy ilyen mamut szervezet nem tud elégségesen az ellenőrzési funkciónak is megfelelni, jutottunk el arra a gondolatra, hogy próbáljuk meg - ha ez egy ilyen sajátos, három szereplőre épített szolgáltatási rendszer - a versenyszemléletet, a versenyelemet itt közbül, a biztosítók piacánál bekapcsolni a dologba. Merthogy ha önálló magánbiztosítók szereplői lehetnének ennek a piacnak, akkor vélhetőleg sokkal inkább érdekeltek lennének a pénz felhasználásában, az ellenőrzésben, mint amennyire érintett meg érdekelt az országos egészségbiztosítási piac. Hiszen neki elég a kormány felé mutatni, hogy kérem szépen, elfogyott, nincs, több kell, hiány van, míg ugyanezt a magánbiztosító értelemszerűen nem tehetné meg.
(10.50)
Én ezúton is szeretném hangsúlyozni, hogy az a biztosítási reform, amit mi igényeltünk, amit mi ajánlottunk a programunkban, nem mondja föl a kötelező szolidaritás gondolatát, nem rúgja föl a kötelező egységes biztosítás rendszerét, hanem csak közbeékelődik. A bevételt továbbra is szedné egy központi rendszer, a bevételt viszont fejkvótásan és differenciáltan kapnák meg az egyéni biztosítók, hogy aztán ténylegesen tudjanak belőle gazdálkodni. Nem akarom azt mondani, hogy ez egy csodaszer és üdvözítő lenne, de azt igenis állítom, hogy a jelenlegi rendszer nem jó, hogy ez, amit kínálunk alternatívaként, nincs kipróbálva, következésképp érdemes lenne a gyakorlati megvalósítás érdekében gondolkodni a kivitelezésén.
Néhány szóban magam is terveztem, hogy kitérek, ha már politikai vitanap, Selmeczi Gabriella állításaira, amelyek öt pontban üzeneteket hordoztak.
Elővettem Gabinak a tavaszi beszédét, abban is szám szerint öt pont volt emlegetve, amit látványosan át is nyújtott a miniszter asszonynak, de nem ugyanez az öt pont volt, úgyhogy tulajdonképpen, ha már vita, rá is kérdeznék, hogy miért a változás. Csak nem azért, mert az akkor felsorolt pontok egyikét-másikát már megvalósultnak érzik és ad acta tették? Ott ilyen pontok is szerepelnek, hogy csökkenteni kell a várakozási időt az egészségügyi ellátórendszerben a jobb kiszolgálás érdekében. Ott szerepelt az a követelés, hogy térítési díj ne legyen, hogy a kormány adjon erre garanciákat, és a minőség-ellenőrzés volt a harmadik pont, aminek a nyomát sem lehet fölismerni a mostani követelésekben. Igazából a gyógyszer az a folytatólagos követelés, ami azonos volt az előzővel.
Tisztelt Képviselőtársaim! Befejezésül, mert kormánypárti képviselő vagyok, én azt szeretném megfogalmazni, hogy a kormány, illetve az egészségügyi tárca a szabad demokratáktól minden támogatást megkap ahhoz, ha a tárca bátrabb reformlépésekre rászánja magát.
Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
