DR. SCHVARCZ TIBOR
DR. SCHVARCZ TIBOR
DR. SCHVARCZ TIBOR, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kétségtelen, hogy ennek a ciklusnak és az egészségügy átalakításának egyik legfontosabb törvényét tárgyaljuk most, illetve tárgyaljuk újra, mivel a 2001-ben született hasonló tárgyú törvényt mi felfüggesztettük. A választások során mindegyik parlamenti párt egy 600 milliárd forintos, olyan csomagot hirdetett meg, amit valóban megvalósíthatónak és kötelezően megvalósítandónak tartott egy négyéves kormányzati ciklus idejére.
Amikor összehasonlítjuk az átalakítás egyik eszközrendszerét, ezt az intézményi törvényt, akkor előre kell bocsátanunk, hogy a 2001. évi CVII. törvény megjelenése nagyon időszerű, nagyon aktuális volt, és olyan területeket szabályozott, az átalakulás lehetőségeit, amelyeket valóban szabályozni kell. Abban a szabályozási körben, azt hiszem, nem tér el a két törvény egymástól. Sokban hasonló elvek és problémák is jelentkeztek, hiszen ha az akkori vitára visszagondolunk, észleltük, hogy a bizottsági vita során is, illetve a törvény részletes vitája során nem véletlenül született meg az a 70 módosító indítvány, amely hozzányúlt az akkori törvényjavaslathoz és a végleges törvény megszületését eredményezte.
Ugyanakkor bizonyos dolgokról el kell gondolkodni. Az egészségügy magánosításának a folyamata már megindult. Jelen pillanatban az ellátórendszernek mintegy 16-17 százaléka már vállalkozói szférában működik, és annak jelentős része profitorientált. Az is biztos, hogy meg kell húzni azt a határt, amíg a vállalkozási formák lineáris növekedése nem befolyásolja a közszféra dominanciáját.
Mi felfüggesztettük a korábbi törvényt azért, mert a tárgyalása kapcsán, illetve az elfogadása után rengeteg kérdésünk fogalmazódott meg. Számos ponton nem tartottuk jónak, és nem tartottuk olyannak ezt a törvényt, amely mindenre megoldást talált volna az egészségügyi rendszer átalakításában. Pedig az akkori kommunikáció, a píár ezt a törvényt egy korszakalkotó, az egészségügy összes gondját megoldó törvénynek aposztrofálta. Akkor is tudtuk, és most is tudjuk, hogy ez a törvény nem lesz olyan, amely mindenre lehetőséget és mindenre megoldást ad. Viszont a felfüggesztés kapcsán számunkra megjelent három komoly dilemma: az egyik az idő szorítása; a másik az, hogy teszünk-e valamit, vagy nem teszünk semmit. A harmadik pedig - ezt mindenki tudja -, hogy ebben a rendszerben, ha valami változást akarunk elérni, akkor pénz kell. Honnan szerezzük ezt a pénzt? A kérdésre két lehetséges választ lehet adni: költségvetési forrásokból, illetve nem költségvetési forrásokból.
A kormányprogram és a pártprogram megfogalmazása kapcsán a korábbi kormányzat által kijelölt utat végül is járhatónak tartottuk, hiszen mondtuk, hogy az egészségügy átalakításában a gazdasági szervezeteknek teret kell adni, és mi is teret kívánunk adni. A kht. volt a közös pont a korábbi kormányzat és a mi kormányzatunk egészségügyi átalakítási politikájában.
A szakmai befektetők beengedése a rendszerbe eltérő. Az egészségügyben nagyobb költségvetési pénzek felhasználásának egyetlen akadálya van: a GDP-növekedés, az, hogy mennyire fejlődik a gazdaság, és mennyire tudjuk azt a több mint húszéves elmaradást bepótolni. Köztudott, hogy az elmúlt időszakban forráskivonás volt az egészségügyben. A magyar egészségügyben a GDP-ből az egészségügyre fordított arány nem éri el az európai átlagot. Tehát ezt az elmaradást gyorsan, azonnal és nagymértékben csak költségvetési pénzekkel nem tudjuk pótolni.
(10.50)
A korábbi törvénnyel az volt a gondunk, hogy átlátható helyzetet szerettünk volna teremteni az egészségügyben a jelenleg már meglévő, helyenként elég kusza, nehezen átlátható privatizált viszonyok között. Ezért készült többek között az úgynevezett üvegzsebtörvény is, aminek az elfogadását bevártuk ezzel a törvénnyel. Ennek megfelelően született ennek a törvénynek számos olyan garanciája és eleme, amely lehetőséget ad arra, hogy tisztább, átláthatóbb viszonyok legyenek az egészségügyben.
A másik hatalmas feszítő igény az, hogy az orvosok azt mondják, ők kimaradtak a privatizációs folyamatból, és helyenként elementáris erővel, másutt kisebb mértékben jelenik meg az az igény, hogy valamilyen módon az orvosok, az egészségügyi dolgozók is szeretnének privatizálni, privatizált formában dolgozni, munkálkodni. Ez főleg a kórházi orvosokra vonatkozik. A dilemma változatlanul az, hogy pénz kell, lesz-e pénz, kellenek garanciák, lesznek-e garanciák, vagy nem teszünk semmit. Azt hiszem, felfüggesztve a korábbi törvényt és a végén nem téve semmit, bűn lett volna. Másrészt ha a felfüggesztett törvény hatályba lépett volna, akkor viszont a már működő bt.-k, részvénytársaságok és más gazdasági formák nem dolgozhattak volna tovább, ami ellátási gondot, ellátási űrt, ellátási hiányt okozott volna.
Az egyik komoly ellenvetés a mostani törvénnyel szemben az, hogy hiányzik belőle a szakmaiság. Ha a beteg tisztességes ellátást kap, az ő szempontjából irreleváns, teljesen mindegy, hogy azt milyen gazdasági formában kapja. Azt hiszem, ezzel nem lehet vitatkozni. Ez a törvény erre teremt lehetőséget.
A másik nagyon nagy gond, hogy nekünk, egészségügyieknek kell meghozni ezt a törvényt. Nem véletlenül szenvedett a korábbi kormányzat - és mi is - ezzel, hiszen ez a törvény 80 százalékban a gazdaságról, az átalakulás jogi szabályozásairól, a különféle befektetési formákról és azok garanciájáról szól, ami tulajdonképpen idegen az egészségügy, az egészségügyiek számára. Ebben a törvényben szó van vagyonértékelésről, amortizációról, üzleti tervről és számos olyan dologról, ami eddig idegen volt az egészségügy számára, és azt hiszem, ma még idegen a menedzsmentek jelentős részének számára is.
Nagyon nehéz, hiszen rendkívül zilált a helyzet a mai egészségügyben. Ha két-három dolgot sikerül megoldani az egészségügy átalakításában ezzel a törvénnyel, akkor érdemes ezen az úton továbbmenni. Az egyik az, hogy a jelenlegi kusza helyzetet tisztázzuk, és az egész átalakulás visszakerül abba a mederbe, hogy a szerződést nem külön-külön a vállalkozókkal, az alvállalkozókkal, hanem a kórházzal köti a biztosító. Ha ez megfelelő szakmai szempontok szerint történik, akkor már elértünk valamit.
E törvény előzetes vitája kapcsán az egyetemeknél szóba került a felsőoktatási törvény és a jelenlegi törvény közötti összhang. Korábban is volt erről vita, és mi valamilyen módon szeretnénk visszatérni ahhoz a gyakorlathoz, hogy az egészségügyi intézmények szakmai felügyeletét ne egy más tárca, hanem az egészségügyi tárca lássa el. Jelenleg az Oktatási Minisztérium egyetlenegy főosztálya foglalkozik az orvosegyetemekkel, és számukra abszolút idegen a financiális és szakmai kérdések megvitatása. Ha itt valamit el tudunk érni, és összhangba tudjuk hozni ezzel a törvénnyel, akkor már valami jót tettünk.
Az orvosok jogállásáról szóló törvénnyel kapcsolatban szeretném azt mondani, hogy az előző törvényt pontosan azért támadtuk, mert nem volt jó az a jogi helyzet, amelyben az egészségügyi dolgozók végezték a munkájukat, és számos vita volt arról, hogy milyen módon van a készenlét, milyen módon ügyelnek, egyáltalán milyen szabályok vonatkoznak az egészségügyi dolgozókra, amikor a szakmájukat végzik. Teljesen jogos, ha Európában mindenütt van külön törvény az orvosok tevékenységére, akkor nálunk is kell. Ez a korábbi törvényből hiányzott, illetve nem jól volt szabályozva. Az már politikai kérdés, hogy mennyire kiemelten kezeljük külön jogállásként az orvosokét, vagy külön törvény külön fejezeteként az orvosi és külön fejezetben a szakdolgozói jogállás kérdését. Ez abszolút politikai döntés kérdése. Teljes mértékben egyet lehet érteni a kamara képviselőivel abban, hogy külön ki lehet emelni az orvosokét és külön a szakdolgozókét. Nem foglalkozni a szakdolgozókkal hiba lenne, hiszen az egész tevékenység egy csapatmunka. Ha az egyiknek szabályozom a tevékenységi körét, akkor a másikét is mindenképpen szabályozni kell.
Nagyon nehéz megítélni, hogy ez a törvény a privatizációról szól-e vagy csak lehetőséget biztosít a privatizációra. Azt hiszem, hogy lehetőséget biztosít, s nem is mondanám, hogy a privatizációra, inkább a tőkebevonásra, arra, hogy az egészségügyben jobb anyagi feltételek között lehessen dolgozni.
Hadd mondjak néhány szót a szakmai befektetők kérdéséről! Ha belegondolunk abba, hogy mi volt eddig, és hány százalékban vannak már jelen privatizált szolgáltatók az egészségügyben, ha megnézzük, hogy a kórházak tartozásállományát, a 60-90 napos tartozásokat kik fizették, és kik finanszírozták ezáltal közvetetten az egészségügyet, akkor azt lehet mondani, hogy a szakmai befektetők. Hiszen meghitelezték a pénzt a gyógyszergyártók, a különféle beszállítók az egészségügyi intézményeknek akkor, amikor még kilencven napon túli tartozások milliárdjait igényelték a kórházak ahhoz, hogy működni tudjanak.
Ha ezeket a befektetőket irányított, szabályozott módon be lehet engedni, akkor nem félek attól, hogy “lenyúlják” a piacot, hiszen ők eddig is értünk és belőlünk éltek. Ha ezt most szabályozottan meg tudják tenni, ha részei lesznek valamilyen társként abban a kórházban, ahova eddig is szállítottak, nem kell félni attól, hogy piacot vesznek, hiszen egyikük sem fedi le az egész beszállítói piacot sem gyógyszer, sem segédeszköz, sem berendezések vonatkozásában. Egyetlenegy gyógyszergyártó sem uralkodik az összes termékével, egyetlenegy műszerszállító sem uralkodik teljes egészében a piacon. Ha valamilyen módon benne lehet a kórházban tőkéstársként, akkor az egyrészt mindenképpen befektetésbővülés, tőkebővülés és mindenképpen szabályozottabb, költséghatékonyabb gazdálkodást igényel, és végül is javítja az ellátás színvonalát, hiszen hiányt pótol, és pluszellátást jelent. Igen jó példa erre a művesekezelőké, akik 90 százalékban uralják a piacot, profitorientáltak, mégis, ha nem lettek volna, sok ember halt volna meg veseelégtelenségben.
Kétségtelen, hogy a törvény beterjesztése kapcsán vannak bennünk kételyek, hiszen ránk nem jellemző az a túlzott, megalapozatlan magabiztosság, amivel a korábbi törvényt beterjesztették. A korábbi törvény körüli sajtó- és politikai píár egyszerűen mindenhatónak kiáltotta ki a régi törvényt.
Tisztelt Ház! Számomra érthetetlen az, ami most a törvény körül folyik, amit azok művelnek, akik a korábbi rosszabb törvényt megszavazták. Ők most népszavazást, aláírásgyűjtést emlegetnek.
Az egyik: ha ezt a törvényjavaslatot nem tartják elégtelennek, akkor javaslom, hogy azok, akik az előző törvényt megszavazták, gondolják végig, hogy az általuk akkor a parlamenten átvitt törvény minőségileg jobb ellátást kínált volna-e, vagy a szolgáltatásokhoz való egyenlőbb hozzáférést tett volna-e lehetővé. Bár lehet méltatni a törvényt, ezt is, a jelenlegit is, én csak egy szükséges, de nem elégséges lépésnek tartom a betegellátás hozzáférhetőségének és minőségének javítása útján. Ebben talán közös is lehetne a véleményünk.
A viták során és itt is többször elhangzott, hogy ez kórháztörvény, illetve privatizációs törvény. Ez a törvényjavaslat erről a két dologról nem szól. Nem a kórházakról szól, hanem az egészségügyi szolgáltatókról, a szolgáltatásokról általánosságban, és nem privatizációról, hanem a közszolgáltatások szervezéséről általánosságban. Ugyanakkor viszont nyilvánvaló, hogy nem érint egy csomó kérdést. Nem érinti a finanszírozás, adott esetben valóban nem érinti az amortizáció kérdését, és még sok más nem került bele ebbe a törvénybe, amivel általánosságban az egészségügyi átalakítás reformkoncepciója jár; bár a “reform” szót idézőjelbe kell tenni, mert azt ma már senki sem szereti.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nem szabad a lakosságban azt a hiú ábrándot kelteni, hogy egy nem megfelelő színvonalú vagy nem hatékony egészségügyi szolgáltatás az ő javát szolgálja, hiszen abban, hogy legyen olyan intézmény, ahol egy-két műtétet csinálnak nem megfelelő személyzettel, sem a szakma, sem a politikusok, sem az egészségügyi kormányzat nem lehet partner.
(11.00)
Meggyőződésem ugyanis, hogy a magyar egészségügyben csak akkor lesz igazi előrelépés, ha az ágazatot a gazdaságpolitikai súlyának megfelelően kezeljük, és a megbontott rend helyett, magasabb szinten, egy új rendet hozunk létre.
Széchenyi tervei történelmi távlatból nézve inkább fontolva haladónak tűntek, mégis fenekedtek ellene a régi rend hívei. Kínosan hasonlít erre a jelenlegi helyzet, amikor egy kiegyensúlyozott törvényjavaslattal szemben egységfrontba tömörülnek a minden változástól rettegők, a régi, megszokott rend hívei és a jelenlegi rendetlenség haszonélvezői - ez az idézet Mikola miniszter úr korábbi beterjesztéséből származik.
Ez a törvényjavaslat megválaszolja az egészségügy mai problémáinak legfontosabb kérdéseit. Ezek a kérdések a következők: garantálja az egészségügyi ellátás biztonságát és színvonalát, a benne szereplő számos garanciális elemmel. Ez a javaslat az egészségügybe tőkebevonást jelent. Az ellenzék ugyan tőkekivonást említ, de kérdezem: ha valaki tőkét fektet az egészségügybe, és ott tulajdonostárs is lehet, minimum a költségeinél szeretne lenni. Ha nem botor befektető, akkor nem szünteti be a tevékenységét 2-3 év múlva - ezt a törvény sem teszi lehetővé, hiszen hosszú távra kell szerződést kötni -, és természetesen szeretné megtérülve látni a befektetését. Ez ma is így van, csak a mazsolázók külön szerződések alapján működnek, mostantól pedig az intézmény egészét is figyelembe kell venniük, vele szerződnek, nem külön, valamint ők is benne lesznek valamilyen tulajdonosi hányadban az intézményben.
Hogyan garantálható az egészségügyi célvagyon egészségügyi célú hasznosítása? Azt hiszem, ezt a korábbi törvény is garantálta; a mostaniban több a garancia. Voltak-e hatékonysági számítások, próbaszámítások, gazdaságossági számítások? Nincs példa eddig ilyen átalakulásra, ezért nem lehet próbaszámításokat végezni, csak becsléseket. Felmérte-e valaki, hogy az átalakulási terv, az adósságrendezés, a vagyonértékelés mennyi időt, pénzt és emberi tudást igényel? Én azt hiszem, a sikeres dombóvári kórház kht. e kérdések mindegyikére pozitív választ adott és ad.
Az itt elmondottak alapján több szól a törvény mellett, mint ellene. Ezért kérem, támogassák a javaslataikkal, tegyék jobbá, ha valóban tenni akarnak az egészségügyért, és nem csak zavart akarnak kelteni és félrevezetni a lakosságot.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)
