DR. KELEMEN ANDRÁS
DR. KELEMEN ANDRÁS
DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Ha visszagondolunk az Európai Bizottság országjelentéseinek évenként kiújuló vitáira a parlamentben, olyan érzés keríthet hatalmába, mint amikor egy iskolai osztály tanulói azon vitatkoznak: vajon ki felel meg jobban a vizsgáztató kívánalmainak. Kivédendő azonban az ilyen érzékenységet, szokták ezt úgy is megfogalmazni, hogy az viszont természetes dolog, hogy ha be akarunk lépni egy klubba, akkor mindenekelőtt meg kell felelni a tagság feltételeinek.
A Házban is gyakran látjuk, hogy vitatkozni úgy a legkönnyebb, ha szélsőséges álláspontokat szembesítünk: esetünkben az önfeladó betagozódás igényét az elutasító ellenkezéssel. Míg egyik oldalról az európai és euroatlanti minták és hatások és persze a tőke olajozott befogadásával értékeink és érdekeink háttérbe szorítása párosul, addig a másik oldalról a világfolyamatok elutasítása, a sértett bezárkózásra való hajlam jelenik meg. Mert ugyan igaza van annak, aki olyat mond, hogy az a Nyugat állít elénk magas küszöböt, amely Jaltában átengedett minket a szovjet birodalomnak, de ha emiatt sértetten nemet mond az európai uniós csatlakozásra, akkor épp azokkal tesz rosszat, akiknek érdeksérelméről, szenvedéseiről beszél. Mert ugyan nem lehet a múltat eltörölni, de nem szabad abba beleragadni sem. Ne ámítsuk magunkat szép mesékkel! Uniós csatlakozásunk kihívás. Még válságnak is nevezhetném abban az értelemben, amit válság szavunk gyöke is mutat, vagyis hogy válaszút elé állít minket.
Minden választásnak vannak előnyei és hátrányai, és ezeket a vitákban túl szokták hangsúlyozni. Pedig ehelyett csupán két alapkérdésre kell válaszolnunk áprilisban. Az egyik, hogy mi lesz velünk, ha kimaradunk az európai népek szervezett közösségéből, s a másik, hogy össze tudjuk-e hangolni érdekeinket a többi európai országéval, az Unióéval. Akik a kétkedés utóbbi időben szaporodó hangját ütik meg, s hajlanak arra, hogy nemmel szavazzanak, sosem gondolják végig, hogyan lesz lehetséges érdekeink érvényesítése kívülről egy olyan nagyhatalom tőszomszédságában, melybe szomszédainknak legalábbis egy része maga is beletagozódik. Ha pedig nem kívánunk kimaradni a bővítésből, akkor a második kérdés még fontosabb. Azaz, hogy ha igent mondunk, akkor részestársakká válunk-e avagy kiszolgáltatottakká.
A kincstári optimizmus azt fújja, hogy nincs itt semmi gond, meg sem fogjuk érezni a belépéskor az átmenetet. Magyarország ma már ténylegesen az európai közösség tagjaként él, a magyar gazdaság EU-érett. De nem szoktuk feltenni a kérdést, hogy mit is értünk EU-érettségen. Nos, nem mindig számunkra is előnyös jelenségeket. Jelenti mindenekfelett azt, hogy a magyar belső piac ténylegesen nemzetközivé vált nemzetközi résztvevőkkel, amelyek között a magyarnak már ma sincs előnyösebb helyzete.
Összességében elmondhatjuk, hogy az, amit EU-érettségnek szoktak nevezni, inkább a globalizációba való bekapcsolódásunk eredménye, melyre a gyarmati sorból kikerülve egy gyenge állapotban, eladósodottan és összetartásában meggyengült ország formájában eleinte eléggé kiszolgáltatott helyzetben igyekeztünk jól válaszolni.
(16.30)
Mégis hibás lenne az a gondolat, hogy az EU olyan veszély, amellyel szembe kell szállni. A veszély, ha van, bennünk rejlik, mert eddig is megvolt a lehetőségünk arra, hogy jobban érvényesítsük érdekeinket, ha ugyan akarjuk. Mert lehet hibátlan a versenyképességünk a nemzeti össztermék és a kiviteli adatok fényében, ha emögött nem áll az európai jellegűvé fejlődő társadalmi szerkezet és egy ennek megfelelő nemzeti piacgazdaság.
Az elmúlt időben az ország mindenekelőtt a közvetlen termelési tényezők növeléséért küzdött, a társadalom és a gazdaság ezért nem kiegyensúlyozottan fejlődött. A vitákban rendre eltorzult az a tény, hogy az EU célrendszere sok területen megfelel nemzeti céljainknak, mégsem azonos azokkal. Például a Széchenyi-terv esetében a jelenlegi kormányzati oldalról hallható ellenérvek annak szóltak, hogy szemben a nemzeti fejlesztési tervvel, a Széchenyi-terv nem pusztán az európai gazdaság utolérését tűzte zászlajára, hanem beruházást akart biztosítani olyan területeken is, ahol a jövőbeli céljainkhoz jobban illeszkedő termelési-szolgáltatói szerkezet alakulhat ki. Vagyis eszközeivel részt akart vállalni a polgárság megteremtésében.
Az EU küszöbén tehát ismét óriási a kihívás, méghozzá kettős jellegű. Egyrészt meg kell kísérelni a gazdasági fejlődés kiegyensúlyozottabbá tételét az integrálódás nehezített körülményei között, másrészt pótolni kell az emberek életminőségében jelentkező rettentő lemaradást, mert csak ez lehet a hosszú távú fejlődés igazi motorja. Mindez pedig elsősorban a kormány felelőssége. Köszönöm a meghallgatást. (Taps az ellenzéki oldalon.)
