MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Úgy gondolom, nem beszéltünk itt a Házban arról, hogy milyen nehéz soruk volt az '56-os árváknak, azoknak, akiknek az édesapja vagy édesanyja a harcokban halt meg, akiket a megtorlás alatt brutálisan megöltek vagy akiket kivégeztek. Amikor a rendszerváltás szimbóluma, a nagy temetés lezajlott, akkor valamennyi kivégzettre és a szabadságharc valamennyi áldozatára emlékeztünk. Az ő gyerekeiknek azonban hihetetlen nehéz sors adatott.
Nagyon sokan állami gondozásba kerültek, mert adott esetben édesapjuk meghalt, kivégezték, édesanyjuk is börtönbe került vagy egyszerűen nem volt képes ellátni őket. Az állami gondozásban sem részesülhettek általános elbírálásban. Igen sok panasz érkezett amiatt, hogy míg más állami gondozott gyermekeknek az árvaellátását összegyűjtötték és nagykorúságuk idején odaadták nekik, a kivégzettek árváinak nem vették fel hivatalosan az árvaellátását, mondván, hogy kivégezték őket. Igen sokan öngyilkosok lettek közülük, nagyon sokan frusztráltak, labilisak lettek, sok a hajléktalan, mindenképp mindenkit megviselt.
Ezért is alakult meg az elmúlt évben az '56-os árvák egyesülete, amely célul tűzte ki azt, hogy segítséget nyújt ennek a rétegnek, ezeknek a gyermekeknek, akik ma már bizony felnőttek, a legfiatalabb is 45 éves, az idősebbek pedig 60-70 év körül is vannak.
Hadd említsem meg, hogy nemrégiben rendezte az Országgyűlés a hadiárvák kérdését, tehát a második világháború után árván maradt gyermekeknek, ma 60-70-80 éves embereknek az egyszeri kárpótlását. Úgy gondolom, hogy méltó és igazságos lenne, ha valamilyen módon segítenők az '56-os árvákat, hiszen nagyon sokuknak nincs megoldva még most sem a lakáshelyzete, nem tanulhattak, nem tudtak megfelelő pályát futni, és segíteni kellene rajtuk. Az egyesület azt a célt tűzte ki, hogy összegyűjti a még élő árvákat, és megpróbálja az igényeiket megfogalmazni, a történetüket rögzíteni, ezért kapcsolatba léptek az ’56-os Intézettel is, hiszen a történelmünknek egy nagyon keserves szeletéből tudnánk meg nagyon sok mindent. Ezen kívül fontos lenne egy alapítvány létrehozása, amely segítené ezeket a tevékenységeket, és úgy gondolom, hogy az Országgyűlésnek és a kormánynak meg kell találni a módját annak, hogy támogassa ezt a nemes kezdeményezést. Az egyesületben olyanok is vannak, akik maguk nem árvák, hanem segítik ennek a nemes célnak a megvalósítását.
Hadd mondjam el, hogy ha ezeket a sorsokat megnézzük, nagyon sok szörnyűség bukkan elő a múltból. Meg szeretném említeni a budafoki Batonai testvéreket, Batonai Istvánt és Batonai Lászlót. Ők 25-27 év körüli segédmunkások voltak, akik fegyvert fogtak a nemzetőrség, tehát a rendfenntartás keretében; mind a ketten a helyi rendőrségre mentek, ott kaptak fegyvert. A későbbiek folyamán letartóztatták őket, és fegyverrejtegetés vádjával mind a kettejüket halálra ítélték. Az egyik Batonai fiúnak három gyermeke volt, a másiknak négy, a negyedik éppen az édesanyja szíve alatt volt. Az Elnöki Tanács elutasította a kegyelmi kérvényüket, és 1957. február 5-én a két testvért kivégezték. Hány ilyen történetet tudnék ebből a könyvből felolvasni?! (Felmutatja a Megtorlás és emlékezés című könyvet.)
Úgy gondolom, hogy itt az utolsó idő, amikor gesztusokat téve és valóságos segítséget nyújtva ki kell nyújtanunk feléjük a kezünket, és magunkhoz kell ölelni őket.
Köszönöm szépen. (Taps.)
