DR. FÓNAGY JÁNOS
DR. FÓNAGY JÁNOS
DR. FÓNAGY JÁNOS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök asszony. Elnök Asszony! Tisztelt Államtitkár Úr! Kedves Képviselőtársaim! A magyar felsőoktatás ügye csak látszólag egy szakmai kérdés. A magyar felsőoktatás Magyarország helyzetét, társadalmi fejlettségét, a világban elfoglalt helyét tekintve egy elsőrendű fontosságú társadalompolitikai kérdés, ezért a magyar felsőoktatás helyzete mindnyájunknak, a magyar társadalom minden tagjának igen fontos kérdés. Éppen ezért engedjék meg, hogy kicsit általánosabb szempontok szerint közelítsem, elsősorban a finanszírozás szempontjából - a felsőoktatás-fejlesztés és a kutatás-technológiafejlesztés szempontjából -, illetve a magyar térségek, az ország egyes részeinek helyzete szempontjából.
Sajnálattal kellett megállapítanunk a tervezet kézhezvételekor, hogy az előterjesztők… - bár a korábbi kormány kidolgozta és gyakorlatilag készen átadta a felsőoktatás finanszírozására vonatkozó elképzeléseket, ezeket a programokat a jelenlegi tervezet gyakorlatilag szinte teljes egészében mellőzte. A felsőoktatás finanszírozásának változtatására a tervezet 4. §-a tartalmaz egy utalást, amikor az eredeti, tehát a '93. évi LXXX. törvény 9. §-át egészíti ki egy újabb c) szakasszal, ami lényegében átemelve egy korábbi passzusnak egy részét, gyakorlatilag a finanszírozott állami felsőoktatásban részesülők körét a költségvetés által megállapított kontingenshez köti - a korrektség kedvéért hozzáteszem, hogy ez korábban is így volt -, és ezáltal lényegében Magyarországon az a helyzet nem változik, hogy Magyarországon a felsőoktatásban részt vevők számát nem az egyéni szándékok vagy törekvések, nem a munkaerőpiac - amit előttem szóló képviselő úr is fontosnak tartott - értékítélete vagy nem az ország szakmai szükséglete szabályozza, hanem végső soron a Pénzügyminisztérium.
Tudom, hogy ez egy sok évtizedes dilemma, de meggyőződésünk, hogy ezen ideje lenne valamilyen formában változtatni; különösen akkor, amikor a tervezet – gondolom, más hozzászólók által majd jobban részletezett formában - igen erőteljesen belenyúlt a felvételi rendbe, és ezáltal az eddig meglévő - ismétlem, eddig is meglévő - korlátoknak azért a finanszírozással történő valamiféle koherenciáját felbontotta. Ez így nem jó, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a képzésben részt vevők lehetséges számát a kormány, azon belül is a pénzügyi kormány fogja megszabni, mondjuk, a kormány szakmai tárcája helyett.
Ezen az sem változtat, hogy a törvényjavaslat az új 127. §-ában egyébként lehetővé teszi és szorgalmazza az államháztartáson kívüli befektetők részvételét a felsőoktatás finanszírozásában, ez azonban a dolog jellegénél fogva azokon a területeken hathat csak, ahol profitot, bevételt, üzleti eredményt hoz a befektetés, hiszen a befektető ezt azért fogja szorgalmazni. Ilyen lehet - az elmúlt napok sajtója erről bőven cikkezett - például a kollégiumépítés, ilyen lehet a különböző laboratóriumi kontingensek létrehozása és üzleti céllal való felhasználása. Meggyőződésünk, hogy ez nem viszi előbbre a magyar felsőoktatás ügyét.
A törvénytervezet teljes mértékben adós marad a kutatás-fejlesztés finanszírozásának lehetőségeivel. Tudjuk, hogy erre új és más, önálló sui generis törvénytervezet készül, és azt is tudjuk, hiszen a sajtóból értesültünk róla, hogy a kormánynak szándékában van egy 40 milliárdos kutatás-fejlesztési alapot létrehozni, ez azonban egyelőre egy szándék, egy fikció.
(14.20)
Ugyanakkor az egyetemeken meglévő és rendkívül komoly szellemi erőt jelentő kutatói bázis finanszírozása jelenleg nem megoldott. Nem megoldott azért, mert az oktatási és kutatási finanszírozás kérdéseit a tervezet nem tisztázta; nem megoldott azért, mert a '94 és '98 között látványosan csökkent kutatási pénzeszközök valamifajta, '98-tól 2002-ig történő néhány százalékpontos növelése is gyakorlatilag megállt, és jelenleg - ismerve a 2003-as költségvetést - nincs arra lehetőség, hogy az igen jelentős magyar kutatóbázisok megfelelő módon részt vegyenek a munkában. Ismerjük az erre adott szabvány válaszokat, hogy az uniós pályázatok mindenre alapot nyújtanak. Uniós pályázatokhoz - és itt ülő képviselőtársaim ezt jobban tudják, mint én - kell a saját erő, kell a saját hozzájárulás, és ma az a sajnálatos helyzet, hogy a valóban világszínvonalat biztosító magyar kutatói gárda a szakmák legszélesebb körében jelenleg ma számos esetben nincs abban a helyzetben, hogy megpályázza azokat az uniós lehetőségeket, amelyekre szakmai kvalitásaik és nemzetközi elismertségük alapján joggal igényt tarthatnának.
Nyilvánvaló és közismert, hogy a hozzánk hasonló helyzetben lévő országok a többszörösét költik kutatásra, mint mi, legyen ez alapkutatás vagy alkalmazott, legyen ez ipar, mezőgazdaság vagy bármi más. Amit oly gyakran és oly sok helyen elmondunk, hogy egy tudásalapú társadalmat szeretnénk magunknak kialakítani, hogy Magyarország hozománya az Európai Unióban a tudás lesz, hogy Magyarország legyen az Európai Unió kutatási térsége, ezek rendkívül szépen hangzanak, ezek nagyon derék célok, de ezt megfelelő finanszírozás nélkül, önmagában kutatói igyekezettel nem fogjuk tudni megvalósítani.
Éppen ennek törvényi szabályozását, törvényi garanciáit alapvetően hiányoljuk a felsőoktatás szempontjából a jelenlegi tervezetből, és csak bízni tudunk abban, hogy a kutatás-fejlesztésről szóló, a tudomásom szerint a jogalkotási programban szereplő törvénytervezetben ezek a tételek, ezek a fejezetek szerepelni fognak.
Végezetül, de nem utolsósorban szeretnék néhány szót szólni a felsőoktatás és egyes leszakadt, depressziós, elmaradott magyar térségek helyzetéről és viszonyáról. Sajnálattal kell mondanom - immáron több évtizedes tapasztalat alapján -, hogy egy-egy, önmagában igen nagy egyetem, önmagában igen jelentős szakmai eredményeket elért egyetem képtelen szűkebb-tágabb pátriájára olyan szellemi kisugárzást biztosítani, amit ezektől a szellemi alkotóműhelyektől sok száz éves tapasztalatok alapján a társadalom elvárhat.
Jómagam negyven évig éltem Észak-Magyarországon, jelesül Borsod gömöri részein, és bizony hiába volt és van Északkelet-Magyarországon az ország egyik legnagyobb egyeteme, hiába van annak számos intézetként és egyéb formációban működő kihelyezett tagozata, nem igazán tudott a felsőoktatás kilépni az elefántcsonttoronyból, nem tudta elérni, hogy az elmúlt tizenöt év alatt ez a depressziós térség megkapja azokat az értelmiségi vezetőit, akik a kivezető utat meg tudták volna mutatni, és biztosítani tudták volna a fejlődést.
Köszönöm a türelmüket. (Taps.)
