DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! A felsőoktatásról szóló törvény módosítása kapcsán sok mindenről hallottunk itt, és valóban egy érdekes edukációs gyakorlat is, aminek részei lehettünk, örülök, hogy része lehettem.
Szó volt a felsőoktatás, egyetem céljáról, szó volt az intézményrendszerről, továbbá az eszközökről, a finanszírozásról. Engedtessék meg, hogy én egyikkel se úgy foglalkozzam, ahogy azt persze megérdemli, mert hiszen tettük ezt sokan. A munkamegosztás szellemében én egyetlen témát választok, ami megítélésem szerint központi lényege a felsőoktatásnak, az egyetemnek, a tudásteremtésnek, és én ezt úgy nevezem meg, hogy az egyetemi tanár, nemzetközi szóval, tudományos szóval a professzor, aki tudja azt az ismeretet, amit átad azoknak, akik majd átveszik: az egyetemi hallgatóknak. Én nem nevezem őket gyerekeknek; egyetemi hallgatók, egyetemi polgárok.
Amikor egyetemi hallgató lettem Budapesten, 1940-ben, akkor a dékán ünnepélyesen felöltözve sorba állt, és kezelt velem, és egyetemi polgárrá fogadott. Később más országban, negyven éven át, ott is tiszteltem ezt a hagyományt, és ahol nem volt, igyekeztem bevezetni. Visszatérek az előbbi mondatomhoz: az egyetemi tanár a közepe a folyamatnak. Nem kell talán utalni a száz-, meg ezeréves gyakorlatra, hogy voltak a bölcs emberek, és lábaiknál ültek vagy követték őket gyalogolva vagy másképpen azok, akik a bölcsességből vagy a tudásból valamennyit kívántak megszerezni. Persze, mi már ezt intézményesítjük, és erről is van szó. De egy nem változik, az, hogy a tudás forrása mennyi, és az hogyan kommunikálódik.
Tehát a tudás forrása, az a tanár, az a professzor; ki is ő, és hogyan gondoskodunk arról mi, Országgyűlés, hogyan segítünk be abba a folyamatba, és engedtessék meg, hogy szerényen azt mondjam, hogyan segítünk mi be abba a folyamatba, hogy az a tudás több tudás legyen, az egyetemi tanár többet tudjon, és azt átadja, és úgy adja át, hogy több átvevődik? Nos, e tekintetben vannak nekem fenntartásaim és aggályaim; talán inkább azt mondanám, hogy gondolataim és javaslataim, nem is aggályaim, mert hiszen alkotunk itt valamit, és tudjuk azt, hogy a felsőoktatási törvényt most tovább egyengetjük, és reméljük, hogy javítjuk ahhoz képest, ahogy korábban volt. Itt elhangzott jó néhányszor az, hogy ez egy lépcső a folyamatban, ami majd egy év múlva vagy kettő év múlva, vagy valamikor további lépéseket kíván.
Mindezekre számítva és számba véve, engedtessék meg, tisztelt Ház, hogy beszámoljak itt most röviden, hogy én a több módosítás mellett, amelyek megfogalmazódtak fejemben és szívemben, olvasmányaimban és beszélgetve képviselőtársaimmal, két módosítót le is írtam, és tisztelettel benyújtottam a házelnöknek. Remélem, hogy a folyamaton végigmegy, és megfontolást érdemel. Ez a két módosítóm arról szól, hogy ennek a tanárnak, ennek a tudás forrásának hogy lehet az optimális legmagasabb színvonalát - mit mondjak? - elvárni. Garantálni? - szeretném azt mondani. Megkövetelni? - szeretném azt mondani. De hadd mondjam: elvárni. Mit tudunk mi e tekintetben tenni?
Azt javasolom, hogy a 7. § (2) pontjában tervezett, javasolt (6) 2) bekezdése a következőképpen alakuljon, és itt a mondat kezdődik. Itt arról van szó, hogy az egyetemi tanár hivatala mikor szűnik meg. Azt mondja: akkor, ha az egyetemi tanár betöltötte hetvenedik életévét. Én ezt a mondatot tovább folytatnám a következőképpen, ez az én javasolt hozzáadásom: “…kivéve a személyt, akinek távozása nyomában olyan hiány keletkezne, amely mérhetően csökkentené az oktatás színvonalát.”
Tisztelt Országgyűlés! Még olvasom az indoklást, néhány soros indoklást is írtam hozzá: “A tudományos kiválóság olyan tanulás-tanítás-elemzés-tapasztalatcsere-publikálás-tanácsadás összegeződésének eredménye, amely alkotóan folytatódhat a hetvenedik életévig és azon túl, ami a társadalomnak olyan értéke - összegyűjtött értéke, akkumulált értéke a társadalomnak -, hogy annak nem hasznosítása a közvagyon tékozlásának és a közérdek sérelmének számítható.”
Szólok majd ehhez még, hiszen van ennek egy másik oldala is, de először legyen szabad említenem a második módosítómat, amely ugyanehhez a témához szól hozzá. Nevezetesen - ez az én javasolt szövegem -: “Az egyetemi tanár a tudományának ágazatában elavult, amely nemkívánatos jelenség megállapítására esetenként ad hoc bizottságot létesít az intézményi tanács.” Ismétlem: itt azt kívánom hangoztatni, hogy van olyan egyetemi tanár, aki elavult, aki jobb volna, ha nem volna ott. Az egyetem jobban végezné a misszióját, ha bizonyos egyetemi tanár nem volna ott. A nemzetközi nyelvben ezt úgy nevezik, hogy deadwood, az a fa, amely már elhalt. Biztos van erre egy különb vagy egy jó magyar szó is. És valóban, az a gyümölcsfa egészségesebb, amelyből azokat a részeket kivágták vagy eltávolították, vagy lenyesték, amelyek bizony nem teremnek, sőt a termőképességet is hátráltatják.
Az egyetemi életben, igen tisztelt Országgyűlés - én nyugodtan mondom, mert része vagyok ennek a craftnak, ennek a szakmának -, bizony nem ritkaság az, aki jobb volna, ha nem volna ott. Ennek az eltávolításáról fogalmazok itt óvatosan. Szeretném, ha úgy hallanák, ahogy mondom, udvariasan és óvatosan, és úgy hallanák az igen tisztelt kollégáim az egyetemeken, akik elegáns talárokat és mindenféle jelvényeket viselnek, jó is van ez úgy, de lesznek közöttük, akik ezt olyannak tekintik, ami nem illik.
(15.50)
Tessék úgy gondolni, tisztelt Országgyűlés, hogy ezt én tényleg tudományos alázattal és törvényhozói mérséklettel mondom, mégis a közérdek mondatja velem. Azt szeretném, ha a Magyar Országgyűlésben lennénk olyan mérsékeltek, mértéktartók, ugyanakkor bátrak és felelősségtudók, hogy ezt fontolóra vesszük, ki is mondjuk, és talán törvénybe is iktatjuk.
Most visszatérek az előző javaslatomra. Tetszenek érteni, ugye, hogy a kettő összefügg? Az előzőben amellett érveltem, hogy ne szükségképpen küldjük el azt, aki 70 éves, mert lehet olyan 70 éves, aki olyan fiatalos, olyan alkotó, mint a másik 60 vagy 40, vagy hány éves korában. Különben is, van nekem egy olyan elméletem - és tudom, nem vagyok egyedül -, hogy a tudás egy akkumulált, összegyűjtött érték, ami azért, mert a kalendárium vagy a napok haladnak, egyszerre nem megy füstbe, és nem szűnik meg a 70. születésnappal. Lehet, hogy ez olyan érték, hogy ez kidobást, eltékozlást jelentene. Ezt az a Magyarország nem engedheti meg magának, amelynek az egyetlen, legnagyobb értéke a tudás, és ezt sokszor elismételhetnénk és különbözőképpen mérlegeljük. Tudjuk mi ezt, de most arról van szó, igen tisztelt Országgyűlés, hogy ebben az értelemben merjünk alkotni is, merjünk tenni is valamit.
Az a régi gondolat, hogy bizonyos munkahelyek vannak, és ennyi tanári pozíció van, és ennyi különböző rangú pozíció van, az elavult. Lehet, hogy valamikor időszerű volt - azt hiszem, sose volt, csak téves fogalom volt akkor is. De most különösen elavult, mert ha több jó orvos van, ha több jó fizikus van, és ha több jó mindenféle más tudás van, akkor egy tudósabb Magyarország előrébb halad a világban, és különösképpen segíti előrehaladni polgárainak jólétét, önbecsülését és hírét a világban.
Köszönöm. (Taps.)
