DR. MAGDA SÁNDOR
DR. MAGDA SÁNDOR
DR. MAGDA SÁNDOR (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Egy igen megtisztelő érzés a felsőoktatásról szólni ebben a Házban. Amikor ezt a lehetőséget megkaptam, akkor Németh László szavai jutottak eszembe, aki a hatvanas években azt mondta: “Reményeim szerint eljön az az idő, amikor az emberbőrbe kötött remekművek adják az ország értékét.” Azt hiszem, hosszú időt kellett rá várni, de a '90-es rendszerváltás elhozta ezt az időt. Megítélésem szerint, a rendszerváltás eredménye nagyban attól függött, hogy volt Magyarországnak egy olyan értelmisége - függetlenül attól, melyik oldalt sorolom -, amelyik ezt az országot előrevitte, és rövid tizennégy év után elértük azt, hogy az Európai Unió kapujába kerültünk.
Ez az időszak egy extenzív fejlődés időszakát hozta, az egyetemek, a főiskolák kinyitották a kapuikat, és úgymond ugyanazzal a tanári karral, ugyanazzal az infrastruktúrával megháromszorozták a hallgatói létszámot. Úgy érzem, ez lett volna a legkisebb baj. Ebben az időszakban az is elkövetkezett, hogy minden maradt változatlanul: ugyanaz a tanterv, ugyanaz a tanári kar. Vagyis amikor keressük, hogy a felsőoktatás miért nem tud jobban hozzájárulni ahhoz, hogy mi az Európai Unióban versenyképesebbek legyünk, akkor talán azt mondom, hogy nagyon sok a régi beidegződés, a régi, szlogenszerű, megszokott mozgás, ezért véleményem szerint az igazi reform akkor következik be, ha meg tudja minden térség - és itt képviselőtársamhoz kapcsolódom - fogalmazni azt az igényt, hogy mely kutatások segíthetik elő a térség problémájának megoldását, kik mennek oda hallgatóként abba a térségbe, kik dolgoznak azon, hogy felismerjék, annak a térségnek mi válik a javára. Azt gondolom, hogy ez európai, és a világ fejlődése valahogy így van kódolva.
Nagyon sok minden történt az elmúlt tíz-tizenkét évben, mégis az a véleményem, hogy egy tűzoltás időszaka következett be.
(14.30)
1996-ban egy törvénymódosításra került sor, ami reformként jelent meg. Én úgy hiszem, '96-ban megfogalmazódtak mindazok a tények, amelyek alapján eldöntésre került az, hogy egy átgondolt integrációnak lesz része Magyarország. Gyakorlatilag ez '98-ig, talán azt mondhatom, hogy túlzott demokráciával meg is történt - '98 és 2000 között az integráció már nem tartalmazta azokat a demokratikus jegyeket, amelyekben ténylegesen a régió érdekei fogalmazódtak meg.
Így fordulhat elő az, hogy nagyon sok - és még egyszer mondom, '98-ban is nagyon pozitív intézkedések születtek a hallgatói létszámnövekedésnél és más egyéb tényezőknél - olyan integráció jött létre, ahol egy-egy intézmény hallgatója a központi egyetemen egyszer sem fordul meg a diploma kiosztásáig; olyan integráció jött létre, ahol a tanárok nem ismerik egymást azért, mert olyan távolságban vannak egymástól, hogy miért is keresnék, hisz ez mind pénzbe kerül; olyan integráció jött létre, aminek nincs igazán értelme, hisz a 60-100 kilométerre lévő körzetekben épülő központi könyvtárak vagy sportlétesítmények sohasem lesznek közösségi célúak.
Vagyis én úgy érzem, létrejött egy nagyon nagyszerű integráció az egyes városokban, hisz elvitathatatlan ennek az előnye, és talán nem keresték annak a további részét, hogy miként lehetett volna valamilyen más kapcsolatrendszeren keresztül a tudást, az értéket összekapcsolni. Ezen túllépve gyakorlatilag 2002-ben egy olyan időszak következett, amikor a jelenlegi kormány egy bérben és más egyéb igényekben is lerobbant felsőoktatással találkozhatott, ezért nem közömbös az, hogy 2002-ben lehetőség nyílt egy 50 százalékos bérfejlesztésre.
Én azt hiszem, ezt hosszú ideig ki kell emelni, hiszen ha most megnézzük, egyetemeken, főiskolákon eltérően, de ha meg tetszenek figyelni, egyre több fiatal kerül be az oktatásba. Vagyis az egyetemek, főiskolák éppen ezzel a béremeléssel azt a lehetőséget kapják meg, hogy föl tudják építeni a jövőt azokból a fiatalokból, akik gondolkodásban talán már modernebbek, akár hozzám képest vagy akár a nálam idősebb kollégákat is ide veszem, és elnézést is kérek tőlük, amikor ilyet fogalmazok meg. Mindenesetre ez a bérfejlesztés nagyszerű lehetőséget tartalmazott.
További ilyen gond, hogy '98-ban is és talán még a mai napon is szlogenként kerül megfogalmazásra az, hogy az életen át való tanulást támogatni kell. Kérem szépen, itt kell elmondani azt, hogy vezető tanárként tíz éve fogalmazom meg azt, hogy a távoktatást csak hirdeti minden politikai párt, és egyáltalán nem támogatja. Az előző kormány még az utazási kedvezményt is elvette - a mi kormányunk sem tudta visszaadni. És akkor kérdezem én: ezek szerint mindenki a saját pénzén a nemzet értékét, a nemzet tudását gyarapítja?
Nagyon fontos problémaként tüntetem fel azt, hogy az előző kormány időszakában, jól felismerve a világban való jelenséget, előterjesztették a gyeses hallgatók támogatását. Igen, csak ennek a költségét ráhagyták arra az intézményre, ahol tanul. Ma például a Gyöngyösi Főiskolának évi 90 milliós veszteséget kell saját bevételből kigazdálkodnia azért, mert egy nagyon jó kormánydöntéssel, még egyszer mondom, megadtuk a lehetőséget arra, hogy a gyesesek tanuljanak, csak nem határoztuk meg azt, hogy kinek a pénzén. Mégpedig állami normatíván, 0,25-ös szorzóval, de igénybe vehetik a teljes költséget, így az intézmény dolgozói eltartják. Nem tudom, ez az ország nem olyan szegény, hogy azt a pár ezer gyeses hallgatót korlátozzuk.
Nagyon fontos annak a felismerése is, hogy az elmúlt időszakban gyakorlatilag azzal, hogy fölemeltük a dolgozók bérét, gyakorlatilag fölemeltük az oktatásban részt vevők támogatását, megnyílik annak a lehetősége is, hogy az a piramisrendszer, amit nem sikerült felállítani, talán föl fog állni, vagyis az alapképzésben meghatározó legyen a főiskolai képzés, meghatározott kimenettel, gyakorlatorientáltsággal, és mintegy 40 százaléka az egyetemi szinten, 8-10 százaléka pedig a doktori képzésben nyerje el az ismereteit.
Az idő rövidsége miatt a regionalitásról szólnék. Én úgy érzem, Magyarország jövője azon múlik, hogy a régiókban lévő egyetemek, főiskolák a régiók egyetemei, főiskolái akarnak-e lenni. Én azt hiszem, hogy ha egy régiós egyetem nem a régió érdekét szolgálja, egy régiós főiskola nem a régió érdekeit, akkor gyakorlatilag nem lesz, aki azt a régiót szakemberekkel kiszolgálja, nem lesz, aki annak a régiónak a fejlesztését elkészítse. Én úgy érzem, hogy ha egymásra talál a régió és a felsőoktatási intézmény, akkor a finanszírozásban is komoly előrelépésre nyílik lehetőség.
Egyetértek azzal, hogy ebben az esetben a kutatást ezek az intézmények kapják meg, egyetértek azzal, hogy a térségben élő emberek és a felsőoktatási intézmény egymáshoz való viszonya javulni fog, az egymásra szorultsága egyre erősödik. Én úgy érzem, nincs olyan időszaka Magyarországnak, amikor a felsőoktatásban azt lehet mondani, hogy elég a pénz - mindig kevés pénz van. De ma arról vitatkozhatunk, hogy utat építsünk-e, hidat építsünk-e, mezőgazdasági támogatást adjunk-e, kórháztámogatást vagy felsőoktatási támogatást.
Mondom ezt azért, mert a reformkorban Széchenyi és Eötvös a következőn vitatkozott: kellenek-e falusi iskolák és kell-e Akadémia; kellenek-e utak és kell-e a híd? Ma már tudjuk, több mint száz évvel később, hogy kellettek a falusi iskolák, és így az Akadémia az ország mögött áll; kellettek az utak, mert ezek az utak kapcsolódtak be a hídhálózatba. Én azt kérem, hogy bölcsességünk mindig abban legyen, hogy a tudásnál nagyobb érték nincs.
Köszönöm szépen a meghallgatást. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
