DR. SZENT-IVÁNYI ISTVÁN
DR. SZENT-IVÁNYI ISTVÁN
DR. SZENT-IVÁNYI ISTVÁN, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A csatlakozási folyamatot általában úgy szokták jellemezni, hogy az Koppenhágától Koppenhágáig tart, hiszen 1993-ban a koppenhágai tanácsülés állította fel a nevezetes koppenhágai kritériumokat, és mondta ki először egyértelműen az Unió részéről, hogy kész felvenni azokat az államokat, amelyek teljesítik a feltételeket. És 2002. december 13-án Koppenhágában zártuk le a csatlakozási tárgyalásokat, tehát ez az íve, egyfajta íve a csatlakozásnak.
Mi, magyarok nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy számunkra ez konkrétan sokkal inkább Athéntől Athénig terjed, hiszen Magyarország valamennyi csatlakozó ország közül, a most csatlakozó tíz ország közül elsőként, 1994. április 1-jén, korántsem áprilisi tréfaként nyújtotta be a csatlakozási kérelmét, és most 2003. április 16-án írhatja alá a csatlakozási szerződést.
Természetesen a szerződés aláírásának még vannak feltételei itthon is és külföldön is. Az itthoni feltétel egyszerűbb, először is egy sikeres és pozitív kimenetelű népszavazásra van szükség - reméljük, hasonló arányokkal, mint amit a legutóbbi, szlovéniai népszavazás mutatott -, utána pedig az előttünk fekvő határozati javaslatnak az elfogadására április 14-én vagy 15-én, hiszen mindannyian egyetértünk abban, hogy szerencsésebb akkor elfogadni, amikor már a népszavazás hivatalos végeredménye is rendelkezésre áll. De vannak külső feltételei is, és én nagyon merem remélni, hogy a külső feltételeket is tartani tudjuk vagy tartani tudják az Unió tagjai.
Az Európai Parlamentnek április 9-én döntést kell hoznia a csatlakozási szerződésről, jóvá kell hagynia, és az Európai Tanácsülésnek ezt követően április 14-én ugyancsak jóvá kell hagynia a csatlakozási szerződés végső változatát, amelyet április 16-án, történelmi körülmények között, történelmi helyszínen, az athéni Akropolisz lábánál láthatnak el kézjegyükkel a görög elnökség képviselői, illetve a csatlakozó országok képviselői.
Tehát én úgy ítélem meg, minden alapunk megvan azt feltételezni, hogy mindezek a feltételek teljesülni fognak, és április 16-án valóban sor kerül erre a történelmi aláírásra. Én most a csatlakozás történelmi jelentőségéről nem kívánok beszélni, beszéltünk erről már eleget, és még fogunk is, hiszen a szerződés elénk fog kerülni a megerősítési eljárás során, sőt majd még egyszer, a kihirdetési eljárás során.
Többen felvetették, hogy vajon szükség van-e erre a felhatalmazásra. Végül a négy párt közösen, konszenzussal arra az álláspontra helyezkedett, hogy szükség van erre a felhatalmazásra, és mindenképpen jó ez a felhatalmazás, mert jogilag támadhatatlanná teszi az aláírást. Nem is annyira attól tartunk, hogy valamelyik politikai párt kezdheti ki az aláírás jogszerűségét, de bármelyik magyar állampolgár is fordulhatna adott esetben akár az Alkotmánybírósághoz; talán emlékeznek képviselőtársaim, volt már ilyen, hogy egy jogászprofesszor a társulási megállapodás egészét nyújtotta be az Alkotmánybírósághoz, mondván, hogy az bizonyos formáljogi feltételeknek nem felelt meg. Ezért tehát elfogadtuk, egyetértettünk abban, hogy egy ilyen felhatalmazásra szükség van. Már csak azért is, mert 1994-ben is kért a kormány egy hasonló felhatalmazást. Igaz ugyan, hogy a felhatalmazás jogi alapjai egy 1982-es elnöki tanácsi rendeletben keresendők, és ez azért az egész helyzet fonákságára alaposan rámutat.
(18.50)
Tisztelt Képviselőtársaim! Én már az integrációs nagybizottság ülésén is, a bizottságunk ülésén is jeleztem, és itt is szeretném ezt szóba hozni - teljes mértékben egyetértve azzal, amit Hörcsik Richárd alelnök úr mondott, és amit a bizottság többsége, vagy mondhatnám, egyetemesen osztott -, hogy bizony megérett az idő arra, hogy a nemzetközi szerződések elfogadásának rendjére vonatkozó átfogó, új európai szabályozást megalkossuk. Nem méltó a Magyar Köztársasághoz a köztársaság 14. esztendejében, hogy egy '82-es elnöki tanácsi rendeletre kell hivatkoznunk akkor, amikor nemzetközi szerződések elfogadásáról van szó. Valóban, a politikai pártok tudatában vannak ennek. Az 1994-es kormányprogram egy mondat erejéig tartalmazta is egy új törvény megalkotásának szükségességét, utóbb Martonyi János külügyminiszter úr '98-tól kezdődően többször jelezte, hogy egy ilyen törvénnyel fognak a parlamenthez fordulni - nem történt meg sem az azt megelőző kormány, sem az Orbán-kormány idején. Nem vádaskodni akarunk, hanem ez az egész helyzet világosan rámutatott arra, hogy egy ilyen új, európai szabályozásra szükség van, amely egyértelmű, áttekinthető, jogilag támadhatatlan, mindenki által elfogadható, és az európai előírásokkal is összhangban van.
Ez azt is jelentené - ismételten egyetértve alelnök úr szavaival -, hogy a parlament nem háromszor foglalkozna egy nemzetközi szerződéssel, hanem csak egyszer, méghozzá akkor, amikor igazán érdemben foglalkozik vele a megerősítési eljárás keretében. A szerződés megkötésének ez az igazi, érdemi része, ez a parlamenté, és mind az előzetes felhatalmazást, mind pedig az utólagos törvényi kihirdetést el lehetne hagyni, amennyiben egy új szabályozásunk van, és amennyiben ebben egyetértés van. Ez egyszerűsítené az eljárást, áttekinthetőbbé tenné. Én úgy érzékeltem, hogy a négy párt képviselői az integrációs bizottságban ezzel maradéktalanul egyetértettek, és fölhatalmaztak arra, hogy levélben forduljak Kovács László külügyminiszter úrhoz - amit meg is tettem a mai nap folyamán -, hogy egy ilyen új törvény beterjesztését kezdeményezzük.
Egy másik fontos, az előbbiekhez kapcsolódó kérdéskör – esett már róla szó, de személyesen is szeretném megerősíteni -: a parlament szerepének a kidomborítása az aláírás ünnepélyes szertartásán is. A magyar parlamentnek – ahogyan azt Vastagh Pál elnök úr mondta, Hörcsik Richárd alelnök úr mondta - nagyon komoly, érdemi, meghatározó szerepe volt az egész csatlakozási folyamatban. Ezt olyan kimerítően és pontosan idézték képviselőtársaim, hogy én a részletekbe nem megyek bele. Minden szavukkal egyetértek, ezt valamilyen formában kifejezésre kell juttatni, méghozzá úgy - megítélésem és az egész bizottságunk megítélése szerint -, hogy az aláírási szertartás vagy az ünnepélyes aláírás idején jelen van az Országgyűlés elnök asszonya, aki kifejezi az Országgyűlés egységét és az Országgyűlés szerepének jelentőségét, valamint a mi bizottságunk vezetői, akik ebben az ügyben '92 óta, a bizottság megalakulása óta fontos, mondhatnám, lényegi szerepet játszottak. Ugyancsak tartalmazza az a levelem, amit külügyminiszter úrhoz küldtem, ezt a kérést is, amit egyhangúlag fogadott el a bizottság, mind a négy párt jelen lévő képviselőinek támogatásával.
Tisztelt Ház! Úgy gondolom, hogy további érvekre már csak azért sincs szükség, mert valamennyi bizottságban egyhangúlag támogatták, így a mi bizottságunkban is. Nagyon örülök annak, hogy végre egy konszenzus alakult ki. A konszenzusba beletartozott az, hogy a kormánypártok is elfogadták mindazokat a javaslatokat, amelyek segítettek ennek a szövegnek a javításán. Én határozottan ilyennek tekintem az ünnepélyes, emelkedett hangvételű preambulumra vonatkozó, egyébként a Fidesztől származó javaslatot. Helyes, ez most bekerült ide. Amikor majd évtizedek múlva tanulmányozzák ezt a felhatalmazást, akkor látják, hogy ez nem egyszerű technikai kérdés, hanem számunkra egy sorskérdés megfogalmazása volt. Ugyanígy fontosnak tartom azt is, hogy a kormány kapta meg a felhatalmazást. Ez áll összhangban az eddigi gyakorlattal, és a kormány valóban kellő rugalmassággal dönthet úgy, hogy kiket ruház fel a tényleges aláírás feladatával.
Tisztelt Ház! Ennek szellemében magam is javaslom, és a szabad demokraták is javasolják ezen országgyűlési határozati javaslat elfogadását.
Köszönöm. (Taps.)
