LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Többen megkérdezik tőlünk, hogy ugyan miért ellenezzük a jegybank feletti kormányzati ellenőrzés fokozódását, hiszen egy ellenzéki választási győzelem esetén a mai ellenzék befolyása megerősödne a Magyar Nemzeti Bankban. Erre a hatalompolitikai kérdésre maguk a tényszámok válaszolnak, mégpedig az, hogy a polgári oldal mindig is az infláció letörésén és az erős forint megteremtésén fáradozott, és ebben a törekvésben mindig találkozott a jegybank céljaival. Ezért korábban sem volt szüksége a jegybank monetáris politikája feletti ellenőrzés megszerzésére, egyrészt, másrészt pedig nyilván alkotmányellenes törvényt nem terjesztett a Ház elé.
Elég, ha felidézzük a tényszámokat. Az első szabadon választott parlament mandátumának a megszűnte után a 14,4 százalékos infláció egy év múlva már a duplájára, 29 százalékra növekedett meg a Horn-kormány idején. A polgári kormány, az Orbán-kormány leköszönése idején, 2002 tavaszán volt 4,6 százalékos infláció, ez pedig ebben az évben már 7 százalék feletti pénzromlássá növekedett. Mi nem akartuk infláció révén visszavenni azt, amit egyszer már odaadtunk a lakosságnak. A mai kormánypártok viszont csendben, úgy tűnik, pénzrontás révén kívánják visszavenni azt az emberektől, amit hangos propaganda mellett már odaadtak nekik. Erről többször volt szó a vitában korábban is. Ezt a céljukat maradéktalanul nem tudják elérni a monetáris politika kézbevétele nélkül.
(20.20)
Tisztelt Ház! A valutaszerzési kényszertől mentes országunkban nincs érdemleges különbség a nemzeti valuta vásárlóértéke és árfolyama között. Az általános vitát követően a Központi Statisztikai Hivatalból kapott adatok alapján olvashattam, hogy nálunk a forint a valutapiacokon a tényleges vásárlóértéknél lényegesen olcsóbb. Megint a tényszámokat mondom: ma a dollár nem ér többet 125-130 forintnál, az euró sem 135-140 forintnál, ha összevetjük ezeknek a fizetési eszközöknek és a forintnak kenyérben, tejben, húsban, háztartási energiában, tömegközlekedési szolgáltatásokban és műszaki cikkekben megnyilvánuló vásárlóerejét.
És mielőtt még Göndör képviselő úr a jegyzetét befejezné (Göndör István: Megteszem!), én szeretném őt emlékeztetni arra, hogy amit elmondok, ez a Központi Statisztikai Hivatal kiadványaiban megtalálható. Ugyanis az ország eladósodott pozíciója - és ez a véleményünk - és az ebből adódó valutaéhség arra kényszerít minket, hogy 50 százalékos felár formájában nemzeti ajándékot adjunk bárkinek, aki a dollárját, fontját, euróját felkínálja nekünk. Ennek az “ajándéknak” a költségeit - idézőjelbe tettem, hogy ajándéknak -, amit jellemez a dollár mintegy 190 forintos valutapiaci árfolyamának, illetve a dollár 125-130 forintban mért, ennél lényegesen csekélyebb vásárlóértékének a különbözete, szóval ennek az - idézőjelben - “nemzeti ajándéknak” a költségeit az egész lakosság fizeti az importjavak felértékelt árain keresztül.
Amikor a miniszterelnök úr gyengíteni kívánja a forintot, akkor arra kíván mindnyájunkat rábeszélni, hogy adjunk akár 220-230 forintot valamennyiünk kontójára a 125-130 forintnál nem nagyobb vásárlóerejű dollárért. Amikor tehát a kormány befolyást akar szerezni a monetáris tanácsban, akkor nem is titkolt célja az, hogy a jegybank kamatpolitikáját meghatározza, vagyis olcsóbbá akarja tenni a költségvetési hiányt finanszírozó hiteleket, gyengíteni akarja a forintot, ennek következtében emelni akarja az inflációt.
Vagyis a bérből és fizetésből élőket, a nyugdíjasokat akarja megadóztatni a forint vásárlóerejének gyengítésével, a korábban odaadott béremeléseket akarja visszacsempészni a büdzsébe. A jegybanki kamat csökkentésének következménye a forint árfolyamának csökkentése, ez pedig nem érdeke a bérből élő dolgozóknak, nem érdeke az importalapanyagot feldolgozó cégeknek sem.
Mindezt a gondolatot a Nemzeti Fórum szakértőinek feljegyzései alapján hoztam a tisztelt Ház tudomására, és nagyon kérem, hogy gondolják meg újra és újra ennek a következményeit.
Köszönöm szépen.
