DR. KÓRÓDI MÁRIA
DR. KÓRÓDI MÁRIA
DR. KÓRÓDI MÁRIA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár úr! Először is államtitkár úr megértését szeretném kérni, ha nem fogok feltétlenül egy kormánypárti és támogató beszédet mondani ebben a kérdésben. És szeretném azért is kérni a megértését, magam is kínálok egyfajta megértést ezért cserébe, mert azt pontosan tudom, hogy az a téma, amit tárgyalunk, az üvegházhatással kapcsolatos emissziókereskedelem, tulajdonképpen két ellentétes irányú dolgot akar úgy egységbe fonni, mint ha ez valóban lehetséges lenne.
Az egyik ilyen dolog a fenntartható fejlődés biztosítása, a másik pedig a gazdasági növekedés fenntartása. Ez az a két folyamat, amiben elég régóta tudjuk, hogy milyen ellentmondások feszülnek, és azért biztosítom megértésemről államtitkár urat, mert tudom azt is pontosan, hogy a környezetvédelmi miniszterek és minisztériumok vannak a gazdasági növekedés és a fenntartható fejlődés ütközésének középpontjában. Mert biztos, hogy mind a két folyamatot egyszerre nem lehet szolgálni. A magyar kormány ugyanúgy, mint az összes európai kormány, sőt mondhatjuk, hogy a világon ma tulajdonképpen érvényben lévő társadalmi rendeket vezető kormányok mind-mind-mind sajnos a gazdasági növekedésben érdekeltek, és valójában a társadalmi életünknek szinte célja a gazdasági növekedés. Ez a cél felülmúlja a környezeti értékeket, a környezeti feltételeket, és nemegyszer ez a gazdasági növekedés mint cél az emberi értékeket is maga alá rendeli.
Valójában, amikor az emissziókereskedelemről beszélünk, akkor én még ezen a fogalmon belül is, őszintén meg kell hogy mondjam, nem szeretem az emissziókereskedelmet; nem szeretem, mert őszintén szólva kufárkodásnak tartom. Olyanfajta kufárkodásnak, amely talán valamit enyhít a problémákon, de semmiképpen nem vezet a megoldás felé.
(13.50)
Azt gondolom, azt azért nyugodtan elmondhatjuk, nem meglepetés - s ha körbenézünk ebben a témakörben, rávilágíthatunk arra -, hogy csak akkor tudnánk megállítani azt a folyamatot, amit a károsanyag-kibocsátás jelent, az üvegházhatás kiváltása terén csak akkor tudnánk eredményt elérni a fosszilis energiák felhasználásával, ha a világon minden ország együtt, egyszerre vezetné be ennek a csökkentését. Az a fajta megoldás, amiben ma vagyunk, hogy egy kicsit adunk is meg egy kicsit nem is, valójában nem jó, s nemcsak azért, mert a kiotói jegyzőkönyvet nem írta alá az Egyesült Államok. Kínának nem kellett aláírni, ebben a vonatkozásban Kína mennyiségileg mégis feleannyi anyagot bocsát ki, mint az Egyesült Államok, még akkor is, ha ez az egy főre eső számítások szerint más adatot eredményez. Azt szeretném mondani, hogy addig, amíg ebben a dologban a globális szintű - nemcsak gondolkodásra, hanem - cselekvésre rá nem tudunk állni, addig bizony egy kicsit reménytelen ennek az ügynek a valódi kezelése.
Azért sem szeretem az emissziókereskedelmet, mert őszintén szólva tartok attól, hogy ebben a dologban a tőkeerős országok nyernek majd, miközben a környezet veszít, mert a tőkeerős országok tulajdonképpen folytathatják a fenntarthatatlan energiahasználati szokásaikat, sőt a technológiatranszfer révén átültethetik azokat a gazdaságilag gyengébb országokba is. Ez nemcsak az éghajlatvédelem hosszú távú érdekeit sérti, hanem sérti az egyes országcsoportok közötti viszonyt is, mert így az erősek az első körben, azaz abban a távban, amiről most rendelkezünk, viszonylag olcsón hozzá tudnak jutni a gyengék kibocsátási lehetőségeihez, és nem tudjuk, mi lesz később, amikor már a strukturális átalakításokra kell sort keríteni, ami lényegesen drágább lesz, hiszen tudjuk, hogy ma azért tudunk eladni, mert összeomlott a szocialista nagyipar, ezért van feleslegünk a kvótákból. De ez el fog múlni, egy idő múlva nem lesz feleslegünk a kvótákból, s akkor már be kell ruházni a strukturális átalakításhoz, és nem tudjuk, hogy a mostani feltételek között ez rendben lesz-e vagy sem. Hosszasan tudnék még erről a problémáról beszélni, szívesen is beszélnék, de be vagyok szorítva a tízperces időkeretbe.
Az előttünk fekvő javaslatról is mondanék néhány kritikai észrevételt. Többek között az a kritikai észrevételem - ami egy picit több odafigyeléssel talán megoldható lett volna, és kérdezem is, hogy miért nem ebben a technikában oldották meg a törvényjavaslatot -, hogy az alapelveket mellékletbe tesszük. Az alapelvek helye megítélésem szerint benne van a törvényjavaslat szövegében, mert az alapelveknek kell olyan állandóknak lenni, amelyek meghatározzák azokat a technikai részleteket, amikről a törvényjavaslat rendelkezik. Ez a fordított dolog számomra nem érthető. Nagyon örülnék annak, ha az alapelvek valóban törvényi szinten jelennének meg. A melléklet is a törvény része, de mint mindannyian tudjuk, könnyebben változtatható, módosítható része, mint maga az alapmegfogalmazás.
A következő problémám - amit szintén érdemes lenne erőteljesebben kezelni -, hogy utalunk arra, hogy a kiosztott egységeknek összhangban kell lenniük a nemzeti éghajlat-változási programmal, ami pillanatnyilag nincs. Érdemes lenne a nemzeti éghajlat-változási programmal is komolyabb módon foglalkozni.
Az elvi kérdések közül néhányat - ami még belefér az időmbe - szeretnék összekötni gyakorlati kérdésekkel, például azzal, hogy Magyarország számára a kiotói egyezmény, amiről már több szó esett, az 1985-87-es bázisidőszakhoz képest határozta meg a csökkentést. Ha mindent összevetünk, akkor kiderül, hogy a mostani csökkentés gyakorlatilag 24 százalékos emelkedést jelent. Ez gazdasági vonatkozásban persze jó lehet, de az egészen biztos, hogy környezetvédelmi szempontból nem fogadható el, hiszen annak a folyamatnak az árát, amit ma a gazdasági növekedés érdekében betudhatunk, a másik oldalon a későbbiekben a versenyképesség elveszítésével fizethetjük meg. Úgy gondolom, jogos az az észrevétel, amit már képviselőtársam is felvetett a Szocialista Párt részéről, nevezetesen, hogy ez a javaslat valóban rövid távú érdekek mentén született meg, ezért érdemes lenne ebben a kérdésben is átgondolni, hogy mi legyen a következő lépésünk.
Azt gondolom, hogy az együttes végrehajtás intézménye is csak látszólagos előnyökkel szolgál - erre már az előbb is utaltam -, hiszen most átadjuk a kvótáinkat, olcsón eladjuk azokat, de majd akkor, amikor át kell alakítanunk a gazdaság szerkezetét, nem biztos, hogy ezeket az előnyöket vissza tudjuk kapni.
A mai vitában a tízperces időkeret további részletek kibontására sajnos nekem már nem ad lehetőséget, éppen ezért csak egy befejező gondolatot szeretnék mondani. Amikor az emissziókereskedelemről és az üvegházhatásról beszélünk, akkor két dolgot mindenképpen figyelembe kell vennünk. Egyrészt azt, hogy amikor az emberi élet kialakult, akkor a szén-monoxid lekötése tette lehetővé olyan légtér kialakulását, amiben az élet keletkezhetett. Mi pedig pontosan ezeket az anyagokat elkezdtük használni, kibányásztuk, elégettük, és visszavisszük a légkörbe a károsító anyagokat. Viszont a károsító anyagok felhasználásával növeltük azt a fajta gazdasági jólétet, amiben élünk.
De valóban jól élünk-e minőségileg? Olyan minőségben, amivel a környezethez való valódi alkalmazkodásban élünk? Ez az a kérdés, amit a kormányok ma még nemigen tudnak feltenni, hiszen mindannyian úgy ítélik meg, hogy ezt a kérdést a gazdasági növekedés fogja megoldani, a gazdasági növekedés ad választ ezekre a problémákra, és jobban, jobb környezetben fogunk élni, ha a gazdaságot növeljük. De azt hiszem, államtitkár úr, tudhatjuk, hogy ez két egymással ellentétes folyamat, és ezeknek az összehangolása ma még nagyon nehéz, de érdemes rá törekedni.
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
