BECSÓ ZSOLT
BECSÓ ZSOLT
BECSÓ ZSOLT (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! 1956. december 8-a Salgótarján város leggyászosabb napja. Ezen a napon a tragikus következményekkel járó sortűz áldozataira emlékezünk. Az 1956. október 23. és 29. közötti sortüzek nem voltak mások, mint a régi rendszer ragaszkodása a hatalomhoz. Vérrel és vassal, a hatalom megtartása érdekében dördültek el ezek a sortüzek.
A november 4-e utáni, így a salgótarjáni sortűz esetében azonban más a helyzet. A fegyverekkel támogatott régi-új hatalom igyekszik fegyverek és vér által kézbe venni azt a hatalmat, amire legitimációt nem kapott a társadalomtól. A november 4-i szovjet támadással nem zárul le a forradalom, egy új szakasza kezdődik, noha a szovjet fegyveresek az országot birtokolják, ám ezt a hatalomátvételt a magyar nép nem támogatja. A nép, a munkásság a munkástanácsokba helyezi a bizalmat, és felruházza őket a szuverenitás gyakorlásával.
Valójában két hatalom él párhuzamosan Magyarországon: a Kádár-kormányé, amelyet a szovjetek támogatnak, és a munkástanácsok hatalma, amelyet az ország lakosságának többsége támogat. A Kádár-kormány nagyon hamar belátja, hogy miután nem fogadja el az ország, valamilyen módon meg kell ragadni a hatalmat. És ez a mód a fegyverek ereje. Így kerül sor arra, hogy először december 7-én a Nyugati pályaudvarnál, az úgynevezett vörös zászlós tüntetéssel kezdődik a sortűz. Itt nem lehet nem látni a provokációt. De a december 8-ai salgótarjáni tüntetés is előre kiprovokált, megszervezett volt.
Csákvári László egykori internált így emlékezik a történésekre. “Szombat volt, dolgoztunk munkahelyünkön, a nagyállomás melletti telepünkön. 11 óra után hagytuk abba a munkát, és indultunk haza. A vasúti pálya mellett jöttem, amikor a tűzhelygyárral egy vonalba értem, sorozatlövéseket hallottam. Nem tudtam, hogy tüntetés van. Meggyorsítottam lépteimet, majd futni kezdtem, mert a lövések a lakásom felől jöttek. A Kilczer-ház a rendőrség mellett volt. Ahogy futottam, már jöttek szembe az akkori bányai kisvasút mellett a menekülők. Eltorzult arccal rohantak, többen véresek voltak. Ahogy kiértem a Rákóczi útra, az utca már üres volt. Egy-két halott, néhány nemzeti színű zászló és egy vekni kenyér volt az úttesten.
Az utca sarkán, az üveggyárnál volt vállalatunk egyik művezetői irodája, oda mentem be. A szoba tele volt egymásra rakott, vérző emberekkel, akik úgy vonaglottak, mint a szárazra vetett hal. Hazarohantam. Feleségem zokogva fogadott. Hat- és hétéves gyermekeim is sírtak. A konyha padlója véres volt. Feleségem elmondta, hogy egy tűzhelygyári 14 éves inasgyerek menekült be, itt halt meg, pár perce vitték el.”
A december 8-ai események hatalom általi megszervezését alátámasztja Ponyi József, az acélgyári nemzetőrség volt tagjának visszaemlékezése is. “Mándoki Andor főmérnök, aki akkor már a gyár igazgatója volt, még a délelőtt kapott egy telefonüzenetet. Ismeretlen helyről, ismeretlen hang hívta, hogy tartsák vissza a gyáriakat, mert valami lesz a városban. Ő szólt Trezsnyik Ferencnek, a munkástanács elnökének, aki tartott egy eligazítást. Kért mindenkit, hogy fegyelmezetten viselkedjen, ne fenyegetőzzön, ne piszkolódjon. Megfogadtuk kérését, nemzeti zászlóval indultunk útnak, ezt Szlovacsek Gyula vitte. Énekeltünk, és ahogy a főtérre értünk, már hallottuk a lövéseket. Volt, aki továbbment, volt, aki kilépett a sorból. A sortűz ekkorra már eldördült. 131 áldozat. Igazi tragédia!”
Az események láncolatába illik az is, ami aznap Budapesten történt. Steigerwald Ottó és Jecsmenik Andor a Parlamentbe igyekezett Marosán Györgyhöz, aki ekkor a forradalmárokkal tartotta a kapcsolatot. Marosán az asztalnál ült. Lekezelően végigmérte a delegációt, majd hirtelen rájuk förmedt: “Vegyétek tudomásul, hogy ti nem forradalmárok vagytok, hanem piszkos, rohadt ellenforradalmárok. Mától kezdve nem tárgyalunk, mától kezdve lövünk. És takarodjatok innen addig, amíg takarodhattok!” És a karhatalmisták a szovjetekkel együtt lőttek. Döbbenet!
Az igazság az, hogy a salgótarjáni sortűz egy láncszeme volt egy tömeges megtorló sorozatnak. Vannak arra utaló adatok is, hogy Salgótarjánban előre elhatározták a tömeggyilkosságot.
Az áldozatok emlékét örökre megőrizzük. Mint ahogy nem felejtkezünk el azokról a kivégzett nagyszerű emberekről sem, mint Hadady Rudolf, Hargitay Lajos, Alapi László és Geczkó István.
Salgótarján nem felejt! (Szórványos taps az ellenzéki padsorokban.)
