DR. SZABÓ ZOLTÁN
DR. SZABÓ ZOLTÁN
DR. SZABÓ ZOLTÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Alig néhány napja annak, hogy megemlékeztünk arról a 48 évvel ezelőtti napról, amikor a szovjet páncélosok ismét begördülve Magyarországra lánctalpuk alá temették az akkor alig 12 napos magyar forradalmat. Akkor, november 4-én Nagy Imre, a magyar kormány törvényes feje körülbelül olyan kétségbeesett üzeneteket küldött az éteren keresztül a Nyugatnak, mint amilyeneket Mécs Imre képviselőtársunk az iraki miniszterelnök úr leveléből idézett, és itt, ebben a Házban, egy irodában Bibó István államminiszter gépelte beadványát az ENSZ-hez, amelyben az ENSZ közbenjárását kéri, hogy Magyarország megmaradhasson a forradalom által kivívott függetlenség állapotában. A nyugati segítség, mint mindannyian tudjuk, akkor elmaradt, és ezzel 33 évvel meghosszabbította azt a némileg persze bársonykesztyűsebb formájú, de lényegét tekintve azt a bolsevik uralmat, amelyet október 23-án megdöntöttnek hittünk.
Ma, immár a Nyugat részeként mi a következő helyzetben vagyunk: választhatunk. Választhatunk, hogy a mi magunk 48 évvel ezelőtti sorsára kárhoztatjuk az iraki népet, az iraki népre áthárítjuk azokat a mi 48 évvel ezelőtti csalódásainkat és megcsalattatásainkat, vagy segítünk. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Micsoda?) Választhatunk, hogy odalökjük-e az iraki népet azoknak a terroristáknak, akik meglehet, hogy az amerikai invázió megindulásakor még nem voltak ott, de ma ott vannak, és hogy milyen módszerekkel milyen rémuralmat gyakorolnának, arról mindenki fogalmat alkothat magának az afganisztáni tálibok többéves tombolása nyomán. Odalökjük őket, vagy hozzásegítjük az iraki népet ahhoz, hogy a saját maga által választott legitim kormánya alatt, a saját képviselője által megfogalmazott alkotmánya uralma alatt élje tovább maga választott életét.
Tisztelt Képviselőtársaim! Önök közvélemény-kutatási eredményekre hivatkoznak. A magyar nép döntő többsége - mondják önök - azt követeli, hogy hívjuk haza a katonáinkat, és önök nem tehetnek egyebet, mint hogy meghallgatják azt, amit a magyar nép mond. Tisztelt képviselőtársaim, mit mondott a magyar nép 500 nappal ezelőtt, amikor kiküldtük - az önök szavazatával együtt kiküldtük - a békefenntartó alakulatokat? Megkérdezték-e önök akkor a magyar népet, megnézték-e akkor a közvélemény-kutatásokat, és azt mondták-e, hogy a magyar nép többsége azt követeli, hogy Magyarország vegyen részt az iraki misszióban? Én úgy emlékszem, tisztelt képviselőtársaim, akkor az önök részéről ilyen érv nem hangzott el. (Egy hang a Fidesz soraiból: Rosszul emlékszel!)
Önök azt mondták, békefenntartónak mentünk. Lehet, hogy így van. És ha békefenntartónak mentünk, és a békét nem sikerült fenntartani, akkor az-e a feladat, hogy megfutamodjunk, az-e a feladat, hogy dolguk végezetlenül hazahívjuk a katonáinkat? Nem gondolom, tisztelt képviselőtársaim.
És hogy még egyszer visszatérjünk a közvélemény-kutatási eredményekre, önök megint csak azt mondják, a magyar nép csaknem 80 százaléka azt mondja, hívjuk haza a katonákat. De mit tetszettek kérdezni a magyar néptől, tisztelt képviselőtársaim? Azt kérdezzük-e, hogy hívjuk haza a katonákat, vagy azt kérdezzük-e, hogy hívjuk haza a katonákat, mielőtt elvégezték volna azt, amiért odaküldtük őket? Tisztelt képviselőtársaim, ez különbség, és más kérdésre könnyen lehet, hogy egészen más választ adna a magyar nép, amelynek közvéleményét meg tetszettek kutatni. Mert abban természetesen nincsen vita, tisztelt képviselőtársaim, hogy a magyar katonákat haza kell hozni. A kérdés csak az, hogy az előtt hozzuk-e haza őket, hogy azt, amiért odaküldtük őket, teljesítették.
Miért vannak most ott azok a katonák, mit mond ez az országgyűlési határozat? Ez az országgyűlési határozat az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntése alapján van ott, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa világos határidőhöz kötötte a szerepvállalást; ahhoz, hogy a szabadon választott iraki alkotmányozó nemzetgyűlés és az ennek felügyelete alatt működő legitim kormány átvegye a hatalmat. Ez, tisztelt képviselőtársaim, minden reményünk szerint január végén következik be.
Önök azt mondják, két dolog változtatta meg az önök elhatározását, természetesen a közvélemény-kutatási adatokon kívül. Egyrészt, hogy kiderült, nem voltak tömegpusztító fegyverek Irakban, másrészt az Abu Graib-i börtönben történtek.
Tisztelt Képviselőtársaim! Hogy Irakban nem voltak tömegpusztító fegyverek, azért ez így túlzás; mindannyian tudjuk, hogy voltak, hiszen még be is vetették őket, a kérdés csak az, hogy hova lettek. Kétségtelen tény, hogy ezt nem sikerült kideríteni.
Az Abu Graib-i börtönben történtek pedig kétséget kizáróan a nyugati demokrácia szégyenét jelentik. De kérdezem én önöket, kínoztak-e meg előtte irakiakat iraki börtönökben. Úgy gondolom, igen. Volt-e akkor Irakban valaki, aki ezeket nyilvánosságra hozta volna, volt-e valaki, aki ezekért a felelősöket bíróság elé állította volna és megbüntette volna? Nem, tisztelt képviselőtársaim, ilyen akkor nem volt. Ma pedig van. Ha tehát önök azt mondják, hogy ma rosszabb a helyzet, mint az amerikai megszállás előtt volt, akkor azt gondolom, hogy ez nem igaz.
Tisztelt Képviselőtársaim! Mécs Imre képviselő úr azt mondta, hogy ha hazahozzuk a katonákat, az kudarc lesz. Nem akarom kiábrándítani Mécs Imrét, de azt gondolom, hogy ez nem volt jó érv. A tisztelt ellenzéki képviselők ugyanis éppen ezt akarják. A kormány és a kormánytöbbség az utóbbi hetekben túl sok sikert aratott, kell már egy kudarc. Önök most ezt elő fogják idézni. Gratulálok hozzá! (Taps az MSZP soraiban.)
