GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy hivatalban lévő miniszterelnöknek kevés nyomorúságosabb kérdéssel lehet szembetalálkoznia, mint abban az ügyben előterjesztést készíteni és megpróbálni dönteni, hogy egy békés, nyugodt, a politikában talán veszekedős, de összességében az élet dolgaiban megfelelő környezetet nyújtó országból katonafiúkat és -lányokat vezényel külföldre egy olyan országba, ahol nincsen sem béke, nincsen sem nyugalom, nincsen biztonság. Mert az ember, akarva, nem akarva, emberi életekről és sorsokról dönt. Dönt akkor, amikor magyar életeket tesz kockára, de dönt akkor is, ha azt mondja, hogy ne menjetek, mert akkor pedig a célországban ott lévők életét befolyásolja döntésével.
Mi a jó döntés? Hogyan lehet eligazodni ebben a dologban? Ha nagyon bonyolult politikai eszmefuttatásokat próbálunk meg ebben tenni, akkor félő, hogy összekavarodunk. Ezért egyszerű kérdést próbálnék meg eligazítóként a magunk számára feltenni. Miért vagyunk ott? Miért mentünk oda? Miért döntöttünk úgy közösen - kormánypárti és ellenzéki politikusok - nagyon régen, hogy küldjük el Irakba fiainkat és lányainkat, és képviseljék ott Magyarországot?
Túl voltunk már a kezdeti amerikai csapáson, az országban háborús helyzet volt. Mit mondtunk akkor? Azt mondtuk, hogy azért megyünk, hogy helyreállítsuk a rendet, megteremtsük a demokratikus társadalmi működés feltételeit, biztonságot fogunk vinni abba a térségbe, és nyugalmat fogunk vinni abba a térségbe. Helyes törekvés-e ez? Van-e ilyen kötelessége egy demokráciában élő népnek? Van. Van-e ilyen kötelessége 1956 népének, amely legalább annyira várta a külföld segítségét, mint amennyire szükség van ma Irakban arra, hogy stabilizáció legyen?
Azt mondják a képviselő urak az ellenzéki oldalon, hogy na jó, de hát minden korábbinál nagyobb a bizonytalanság. Na de hát ez az a pillanat, amikor az ember nem eljön, hanem segít! Azt mondani, képviselő urak, hogy most, amikor még nagyobb a bizonytalanság, most kell aztán csapot-papot hagyni - mindegy, hogy mi ennek a következménye -, az megfutamodás. Az azoknak a céloknak a feladása, amelyekért odamentünk.
Lehet azt mondani, hogy a magyar emberek többsége persze ezt akarja. (Közbeszólások a Fidesz soraiból.) Nem kétlem, hogy ebben van igazság. Minden bizonnyal, ha ezt ma megmérnénk, valószínűleg így lenne. Azért, mert az emberek szeretnék megóvni a fiainkat, szeretnének távol lenni a háborútól. De attól vagyunk politikusok, hogy messzebb látunk, hogy mélyebb összefüggéseket keresünk a dolog mögött, hogy elvállalunk olyan felelősséget, amely felelősség bár nyomja a vállunkat - személy szerint egészen biztosan az enyémet nagyon -, de van bátorságunk messzebb nézni. Az, aki a közvélemény-kutatási adatok sorait vizsgálgatja, az kérdezőbiztosnak nagyon jó, politikusnak talán kevés. (Derültség a kormánypárti padsorokban.)
Biztosan nagyon sok alkotmányossági probléma felvethető a benyújtott határozati javaslattal szemben, én ezt nem tudom. Akár igaza is lehet a képviselő úrnak. Nem ez a fő kérdés. Az a kérdés - mert azt ki lehet javítani -, hogy akarunk-e maradni vagy nem akarunk. Végig akarjuk-e csinálni vagy nem akarjuk végigcsinálni? Elmegyünk-e legalább addig, amikor azt mondhatjuk, hogy látjuk, hogy olyan erős a politikai helyzet, úgy alakultak ki Irakban a békés élet feltételei, hogy azt lehet mondani, hogy Isten hírével csináljátok, megtettük, amit tudtunk segíteni? Igen, ebben a választás egy fontos kérdés.
Igazuk lehet abban, hogy lehet, hogy ez nem január vége, ha azt mondja például Solana; ha ezzel kapcsolatban vannak másnak kételyei, ez csak azt jelenti, hogy még rosszabb a helyzet, mint gondoljuk.
Azt gondolom, népszerű dolog hazajönni. Egyetértek önökkel. De azt gondolom, hogy bátor, tisztességes és igazságos dolog segíteni Irakot, hogy ott demokrácia legyen, rend, nyugalom, és az élet biztonságban legyen.
Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypártok padsoraiban.)
