KUNCZE GÁBOR
KUNCZE GÁBOR
KUNCZE GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Én javaslom Kiss Péternek, hogy fogadja el ezt a narancsot; végül is így akar megszabadulni a Fidesz azoktól a felesleges narancskészletektől, amelyek még a kilencvenes évek elejéről maradtak neki, és persze mindattól, amit ezek szimbolizáltak. (Szórványos derültség a kormánypárti padsorokban. - Dr. Fónagy János: Nagy derű!)
Tisztelt Képviselőtársaim! Először is én is szeretném megköszönni az Állami Számvevőszéknek az értékelést, amelyet a költségvetés kapcsán biztosított számunkra, és amelynek valóban számos megfontolandó eleme van. Szeretném megjegyezni, hogy én azok közé tartozom a tisztelt Házban, akik immáron a tizenötödik költségvetési vitát hallgatják meg, illetve vesznek részt benne, ezért tudom, hogy minden évben mindig mindenki megköszönte az Állami Számvevőszéknek az értékes szakvéleményt, valamint soha senki semmit nem fogadott meg belőle - így volt ez az előző kormányzati ciklusokban is.
Én még emlékszem, amikor az Állami Számvevőszék leírta például, hogy azok a technikák, amelyek az ÁPV Rt.-től az MFB-hez viszik át az állami vagyon egy részét, például a tizenkét állami gazdaságot, azt a problémát vetik fel, hogy úgy lehet őket értékesíteni, hogy az teljesen kikerül minden kontroll alól. Vagy azt is leírta annak idején az Állami Számvevőszék, hogy azok a technikák, amelyek a költségvetés megkerülésével költik el a fejlesztési forrásokat, több száz milliárd forintot vonnak ki a parlament ellenőrzése alól, és nem láttam a törekvést az előző kormányzati ciklusban ezen problémák vagy hibák kiküszöbölésére.
Ami pedig a most tárgyalt törvényjavaslatot illeti, tisztelt képviselőtársaim, azért érdemelne a vita több megfontoltságot, több komolyságot is, mert ez valóban a legfontosabb törvény, amelyet minden évben a Magyar Országgyűlés tárgyal. A legfontosabb, hiszen meghatározza azokat a kereteket, amelyek mentén a jövő évben éljük az életünket, amelyek meghatározzák az életviszonyainkat, amelyek meghatározzák, hogy mennyiből, milyen módon működhetnek az intézményeink, azok az intézmények, amelyek mindannyiunk számára nyújtanak közszolgáltatásokat. És meghatározza azt is a költségvetés, hogy a rendelkezésre álló kereteken belül a fejlesztési forrásokat milyen célokra fordítjuk és mire használjuk, melyek azok a fontos elemek, amelyeket fejleszteni akarunk, melyek azok, amelyek átmeneti fejlesztéséről esetleg lemondunk, melyek azok az irányok, amelyeket elsősorban támogatni szándékozunk a következő évben.
Éppen ezért van az, hogy nagy várakozás előzi meg rendre a költségvetés benyújtását, a költségvetési vitát, hiszen mindenki tudja, vagy a nagy többség tudja, hogy valóban alapkérdésekről vitatkozunk. És természetesen nagyon nagyok a várakozások, amelyeket ezek a viták felkorbácsolnak a költségvetéssel szemben. Nagyon nagyok a várakozások már csak azért is, mert a szereposztásnak megfelelően az ellenzék újabb és újabb követelésekkel áll elő, még erre is kellene többet költeni, még arra is, még arra is. És persze azért is nagyon a várakozások - beszéljünk erről őszintén -, mert a választási kampányok során a pártok egy része jelentős ígéretversenybe kezd mindig egymással, aztán szegény polgárok várják ezeknek az ígéreteknek a megvalósítását. (Dr. Répássy Róbert: Adócsökkentés!) Majd még erre is visszatérek, kedves Répássy képviselőtársam.
Mindenesetre ha ezeket a teljesített vagy nem teljesített ígéreteket nézzük, akkor azt kell mondanom, hogy ez a kormány lényegesen jobban áll, mint az önök kormánya. A probléma persze az (Dr. Áder János: Ez nem igaz!), hogyha a nagyon nagy ígéreteket is teljesíti, akkor abból aztán további problémák származhatnak. Éppen ezért lehet feltenni a kérdést, hogy vajon meg lehet-e felelni ezeknek a felkorbácsolt várakozásoknak, a költségvetés vajon képes-e minden létező igényt kielégíteni. És erre az a válasz, kedves Áder frakcióvezető úr, hogy természetesen nem képes, mert annak, hogy képes legyen, persze mindenféle korlátai vannak.
Hadd említsek meg két korlátot, ami korlátként áll a különböző követelések és ígéretek teljesítése előtt. Az egyik természetesen, tisztelt képviselőtársaim, hogy a bevételek persze nem növelhetőek korlátlanul, hiszen a bevétel egyenlő a teherrel, amit akár a magánszemélyekre, akár a vállalkozásokra lehet rakni, és ezt nemhogy nem szabad korlátlanul növelni, de ráadásul a liberálisok felfogása szerint még csökkenteni kell. A másik probléma, ami miatt nem lehet megfelelni a felkorbácsolt várakozásoknak, az az, hogy a költségvetésnek különböző determinációkkal, kényszerekkel kell szembenéznie, amelyek lehetetlenné teszik bizonyos területeken a változtatást, évről évre ugyanarra a dologra ugyanannyit, sőt, esetleg egy kicsit többet kell költeni.
És annak, tisztelt képviselőtársaim, hogy ez a helyzet kialakult, én, azt kell hogy mondjam, biztos vagyok benne, egyértelműen a politika a felelős, merthogy soha nem voltunk képesek kormánypártok és ellenzéki pártok - és mindegy, melyik ciklusról beszélünk - eljutni odáig, hogy alapkérdésekben képesek legyünk leülni egymással, és megkeresni ezen nagyon fontos érdemi területek esetében azokat a közös pontokat, amelyeket aztán következetesen végrehajtva, hosszú távon el lehet indítani egy-egy terület átalakítását.
(13.00)
Ez nem történhetett meg, mert olyan volt mindig is a politikai légkör, és ennek aztán az lett a következménye, tisztelt képviselőtársaim, hogy most itt állunk a változatlan szerkezetű különböző területekkel, és ezeket a változatlan szerkezetű területeket vagy változatlanul kell finanszírozni, és akkor ez egy igen jelentős kényszer, vagy pedig, ha kevesebbet akarunk beszedni, kevesebbet kell költeni rájuk, az változatlan szerkezetben egy sokkal nehezebb működést jelent az esetükben. Itt van például a közigazgatás átalakítása, tisztelt képviselőtársaim: lényegében nem történt semmi ezen a területen, akár a központi közigazgatásra, akár az önkormányzati közigazgatásra gondolok, és ráadásul a kettő egymással még össze is függ.
Ezért aztán nagyon nehezen lehet a központi közigazgatás méretét csökkenteni, mert nem alakult ki az önkormányzati közigazgatás szintjén az a rendszer, ami képes lenne a feladatokat a központi közigazgatástól átvenni, pedig ha ilyen lenne, akkor magasabb színvonalon lenne képes ellátni. De ugyanez a helyzet az egészségügy területen, tisztelt képviselőtársaim, erre is majd még külön ki fogok térni. Csak annyit említenék meg, hogy minden évben vannak bizonyos nekibuzdulások, minden évben vannak ígéretek az egészségügy átalakításával kapcsolatban, aztán ciklusonként tulajdonképpen a lényeg változatlan marad, nem történik semmi, és ennek megint az a következménye - és erre is majd vissza fogok térni -, hogy miközben többet költünk az adott területre, az érintettek egyre jobban érzik magukat benne.
Ugyanilyen a szociális támogatási rendszerek átalakításának területe. Itt van persze egy jelentős vita a két oldal között, különösen, ami a Szabad Demokraták Szövetségét illeti. Mi hangsúlyozzuk a rászorultság elvét, mert azt gondoljuk, hogy ha egyszer a források korlátozottan állnak rendelkezésre, akkor ezeket a forrásokat azokhoz kell eljuttatni, akik arra valóban rászorulnak. Azokat, akik nem szorulnak rá, nem kell támogatni, igaz nem is kell elvenni tőlük pénzt arra, hogy aztán valamilyen technikával visszaosszuk számukra.
Ez a sok-sok változatlanság együtt azt jelenti, hogy teljesen rugalmatlanná válik a kiadási oldal, nagyon nehéz azon valamelyest is változtatni. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy rendkívül szűk lesz akár a kormányzat, akár a parlament mozgástere.
Éppen ezzel függ össze, hogy miután mindent egyszerre nem lehet fejleszteni, miután mindenütt egyszerre nem lehet növelni a kiadásokat, a költségvetésnek prioritásokat kell meghatároznia, el kell döntenie, hogy melyek azok a területek, amelyeket különböző okokból fejleszteni kíván, amelyeknek elsőbbséget ad, és melyek azok a területek, amelyeket ennek következtében - még egyszer mondom: azért, mert korlátozottan állnak rendelkezésre a források - háttérbe kell átmenetileg szorítani.
Ezek közül a területek közül szeretnék én a felszólalásomban néhányat kiemelni. Az egyik, amit a Szabad Demokraták Szövetsége rendkívül fontosnak tart: a versenyképesség növekedése. Egész egyszerűen azért, mert ahhoz, hogy legyen egy erős gazdaságunk, ahhoz, hogy hosszú távon is fenntartható növekedési pályán mozogjon ez a gazdaság, fokoznunk kell a gazdaság és általában is az ország versenyképességét. Ugyanis ez az út az egyedüli, tisztelt képviselőtársaim, amelynek segítségével megtermelhetőek azok a többletek, amelyek felhasználásával aztán a különböző területeken jobb helyzetet lehet teremteni. Fordítva ez az út nem járható, az nem lehetséges, hogy most osztunk, akár azon az áron is, hogy elvonjuk a forrásokat a gazdaságtól vagy akár azon az áron is, hogy különböző többletadókkal még jobban megterheljük, mert ennek már középtávon is az lesz a következménye, hogy elveszítjük a versenyképességünket, a gazdaság megfullad a terhektől, és aztán annak mindenki megissza majd a levét. Ezért mondjuk, hogy továbbra is elsődlegesnek a gazdaságnak kell lennie, és elsődlegesnek ezen belül is a versenyképesség fokozásának.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a vita, ami most következik, vagy ami folyik jelenleg is, már nagyon sokszor lefolyt ebben a Házban. Áder frakcióvezető úr idézett egyet 1999-ből, egyet meg mostanról, és ahogy ezt ő már csak szokta, mindig elfelejti egy folyamatba beágyazni a mondanivalóját, mindig elfelejti elmondani, hogy 1999-ben az általa hivatkozott 5,1 százalékos növekedés azért volt, mert az azt megelőző négyéves kormányzati ciklusban stabilizáltuk a gazdaságot, elindítottuk a növekedési pályáján. (Dr. Áder János ingatja a fejét.) Áder képviselő úr most csóválja a fejét, hacsak nem víz ment a fülébe, akkor lehet, hogy nem ért egyet velem. (Dr. Áder János: Így van, nem értek egyet.) Ezzel szemben el kell mondanom, tisztelt képviselőtársam, hogy amikor önök átvették a kormányrudat, abban a negyedévben 5,8 százalék volt Magyarországon a GDP növekedése. (Dr. Áder János: 2000-ben meg 6,8!) Amikor átadták a kormányrudat, akkor nem érte el a 3 százalékot a GDP növekedése, ezt nehezen lehet nevezni felfelé ívelő pályának. (Taps az MSZP soraiból.)
Ehhez képest most a gazdaság növekedése 4 százalék körüli, és egyes gazdaságkutatók azt mondják, hogy jövőre 4,3 százalékot is elérhet. Megjegyzem, a költségvetés mértéktartó módon 4 százalékkal számol. A helyzet ugyanis az, hogy ha valamit egy kormány jól csinált, akkor a következő kormány annak minden előnyét élvezi. Ez történt az önök kormányzati ciklusában, és ha valamit egy kormány elrontott, akkor azt a következőnek kell helyrehoznia. (Dr. Áder János: Mi is ettől tartunk. - Bársony András: Nem kell. Most még nem kell. - Dr. Áder János közbeszól.) Ez meg velünk történt ebben a kormányzati ciklusban. Mindenesetre az biztos, hogy most a gazdaság egészségesebben fejlődik, mint fejlődött két-három évvel ezelőtt, hiszen a gazdaság akkor van fenntartható növekedési és egyébként egyensúlyőrző pályán, ha a növekedés motorját az export növekedése és a beruházások növekedése jelenti.
Tisztelt Képviselőtársaim! A feldolgozó-ipari beruházások az idei évre 8-10 százalékos növekedést mutatnak majd, az export 12-14 százalékos növekedést, és ez a tendencia folytatható alacsonyabb mértékben azért, mert erősebb az idei bázis; a jövő évben is a beruházások 6-8 százalékos, az export 9-11 százalékos növekedésére lehet számítani, miközben az infláció feltehetően jobban alakul a vártnál, év végére 4,5 százalékra megy majd le. Természetesen ahhoz, hogy a versenyképesség fokozódjon és a tendencia erősödhessen, különböző egyéb intézkedések is szükségesek, ezeket megvitattuk már az adótörvényekkel kapcsolatos vitában.
Én csak felsorolásszerűen említeném, hogy a beruházásösztönzés szerepel az adótörvényekben; szerepelnek különböző ösztönzők például a szoftverfejlesztőknek kifizetett bérköltség után; szerepel változtatás a helyi iparűzési adót illetően: most már 50 százaléka lesz leírható a nyereségadó-alappal szemben, az új gépberuházások esetén 50 százalékos leírási kulccsal lehet majd számolni; és a versenyképesség fokozását jelentik az infrastrukturális beruházások, amelyek esetében nemcsak arról van szó, hogy Magyarország infrastrukturális lemaradottságát segítenek behozni, legyen szó autópályáról vagy a csatornázásokról például, hanem ezek egyúttal a versenyképesség fokozásához is hozzájárulnak. Mert gondoljuk csak végig, eddigi ismereteink alapján is elmondható, hogy a befektetők az autópályák mentén szívesebben mozognak, mert könnyebben eljuthatnak arra a területre, ahol be akarnak fektetni, másrészt pedig minden számítás azt igazolja, hogy egy, autópályába fektetett forint az adott, érintett térségben a későbbiek során öt forintnyi további befektetést indukál és igényel.
Itt hadd álljak meg egy pillanatra, mert az adócsökkentés kapcsán, úgy látom, vitánk van Áder János képviselőtársammal, ami nem baj, mert a parlament arra való, hogy vitatkozzunk természetesen, még akár tényeket is említhetünk. Nos, tisztelt képviselőtársaim, ha most maradok egy pillanatra a személyi jövedelemadónál, akkor a helyzet a következő, részben Lendvai Ildikó frakcióvezető asszony is idézte már ezeket. A minimálbér esetében a minimálbér minden száz forintjából fizetett adó összege a Horn-kormány időszakában nulla forint volt; az Orbán-kormány időszakában 12 forint. Fölemelték a minimálbért - erről is már sokat vitatkoztunk, most ezt hagynám -, és mindjárt 100 forintonként 12 forint adót elvittek belőle. Ez egyébként azt eredményezte, megint csak mellesleg mondom, hogy az erőltetett minimálbér-emelés következtében a költségvetésnek 110 milliárd forintnyi többletbevétele keletkezett, vagyis a minimálbér-emelésnek biztos, hogy volt egy haszonélvezője, a költségvetés. (Dr. Áder János: Ugyan már! Ostobaság!) Aztán 2003-tól kezdődően pedig a minimálbér után nulla forint adót kell ismételten fizetni.
(13.10)
Azt gondolom, ha addig száz forintból tizenkettőt kellett, most meg nullát kell, akkor ez feltehetően egyfajta adócsökkentés. (Dr. Áder János: Csak két és félszeresére emelkedett a minimálbér!)
Ami az átlagkereset esetében a száz forint bérből fizetett adó összegét illeti: az átlagkereset 80 százalékán a Horn-kormány időszakában száz forintból 17 forint 50 fillért kellett fizetni, az Orbán-kormány időszakában száz forintból 19,8 forintot, most pedig, a jövő évben 12,6 forintot - 19,8-cal szemben 12,6 forintot. Ez az átlagkereset 80 százalékán vett érték. Ez azt jelenti, tisztelt képviselőtársaim, hogy jelentős adócsökkentés következett be. Ha még azt is hozzáveszem, hogy az átlagkereset 80 százaléka 2002-ben 80 ezer forint/hó volt, és így kellett száz forintból 19,80-at, most pedig 125 ezer forint, és így kell az említett 12 forint 60 fillért fizetni, akkor még szembetűnőbb a kettő közötti különbség.
Áder képviselőtársam az átlagos keresetű dolgozóval kapcsolatban is mondott valamit. Az egyik fele annak, amit mondott, úgy nem igaz, ahogy van. (Közbeszólás az MSZP soraiból: A másik fele se!) Ő azt mondta ugyanis, hogy az átlagos keresetűek az átlagkereset után 38 százalék adót fizetnek. Tisztelt Képviselőtársaim! Ez azért nem igaz – remélem, ezt mi, többiek tudjuk -, mert sávosan adózunk, vagyis az átlagkereset, ami jelenleg 143 ezer forint Magyarországon, vagyis összességében egymillió-hétszáztizen-valahányezer forint, az másfél millió forintig 18 százalékkal adózik, úgy egyébként, hogy akinek a jövedelme 1 millió 200 ezer forint alatt van, ráadásul még adójóváírást is igénybe vehet, és csak a másfél millió fölötti rész, az a bizonyos 210 ezer forint adózik a 38 százalékos kulccsal. Nem örülünk neki, tisztelt képviselőtársaim, mert jobb lenne, ha az átlagjövedelem teljes egészében, sőt még az azt valamelyest meghaladó jövedelem is 18 százalékos kulcs szerint adózna. Íme, itt a feladat a 2006-os évre, ezt kell elérni, ennek kell lennie 2006-ban az adócsökkentésnek.
Nade azért, ha az átlagos keresetű dolgozó jövedelmét nézzük, akkor 1998-ban - akkor egyébként az átlagjövedelem 68 ezer forint volt - száz forintból 21 forint 20 fillért kellett fizetnie adóként ennek az átlagjövedelmet kereső dolgozónak. Az átlagjövedelem 2002-ben 122 ezer forint volt havonta, minden száz forint jövedelem után 25 forint 80 fillér adót kellett fizetni. Míg 2005-ben, vagyis jövőre majd 21 forint 50 fillért kell az átlagkereset száz forintjából adóként fizetni. Vagyis íme, itt is megjelenik az adócsökkentés: ha valaki pontosan az átlagkeresetet keresi, akkor az ő esetében egyébként az adótörvény változása következtében 56 ezer forinttal több marad a borítékban egy év alatt, ami azt jelenti, hogy majdnem ötezer forinttal több havonta, ha egyébként nem változik a bére, mert ha változik, akkor természetesen több is marad.
Az pedig, hogy a 800 ezer forint alattiak semmilyen kedvezményt nem kapnak, azért nem igaz, tisztelt képviselőtársaim, mert miután a minimálbér adómentes, ezért aztán a minimálbér összegéig, ami most már éves szinten meghaladja a 600 ezer forintot, nem kell adót fizetni, ott elég nehéz lenne további adókedvezményt biztosítani. A 600 ezret valamelyest meghaladó és az 1 millió 200 ezer közötti jövedelmek esetében pedig érvényesül a csökkenő mértékű adójóváírás, vagyis ez azt jelenti, hogy a 18 százalékos kulcsot egészen egyszerűen nem érik el, tehát kevesebbet fizetnek még a 18 százaléknál is. Ezért sem igaz, amit Áder képviselőtársam az imént a vita hevében - elgaloppírozva magát véletlenül - állított. (Dr. Áder János a fejét ingatja.) De hát, istenem, előfordul vele az ilyesmi, mint arra korábban is már számos alkalommal láttunk példát.
A munkahelyteremtés - mint a másik prioritása a költségvetésnek - kiemelendő azért, mert a munkahelyteremtés a legjobb szociálpolitika, hiszen az a legjobb szociálpolitika, ha az embereknek van állásuk, ha ott jövedelemre tesznek szert, amit aztán felhasználnak saját elképzeléseik szerint, mert akkor nem szorulnak rá - a persze nagyon szűkösen rendelkezésre álló - különböző méretű vagy mértékű támogatásokra.
A vitában már számos elem elhangzott ebből a rendszerből. Én itt egy szakmai vitát nem akarván persze felnyitni, de hadd hívjam fel arra a figyelmet, hogy amikor különböző adatokat összehasonlítunk, például a munkanélküliség esetében, akkor érdemes figyelembe venni, hogy alakul az aktívak, inaktívak száma, ezen belül hogy alakul a munkapiacra belépők és a kilépők száma, és ehhez képest hogy alakul a munkahellyel rendelkezők vagy persze a tényleg munkanélküliségben szenvedők aránya. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy tisztességesen vesszük-e számba a különböző esetekben az érintetteket, mert ha mindezt megcsináljuk tisztán, akkor arra a következtetésre jutunk, tisztelt képviselőtársaim, hogy a foglalkoztatottak száma pedig növekszik Magyarországon.
Ha meg aztán azt is figyelembe vesszük, hogy egyébként, sajnos tényleg szűnnek meg munkahelyek - a piacgazdaság már csak ilyen -, ugyanakkor viszont meg nem csökken a foglalkoztatottak száma, hanem növekszik, akkor mindenesetre ez azt jelenti, hogy a megszűnt munkahelyeknél több munkahely jött létre az elmúlt két évben. Ha önök azt mondják, hogy 40 ezer munkahely szűnt meg, akkor 40 ezernél több munkahely jött viszont létre, és így tovább, és így tovább. Hozzáteszem egyébként, hogy az állam nem teremt munkahelyeket - kivéve, ha nyakló nélkül növeli a köztisztviselők, közalkalmazottak számát -, hanem teremthet olyan feltételeket, aminek következtében a gazdaság szereplői úgy érzik, hogy érdemes befektetniük, érdemes munkahelyeket létrehozniuk. Ezért kell - hogy visszautaljak az elejére - a gazdaság versenyképességét fokozni.
A harmadik prioritás a területfejlesztések területén érintett. Itt azért érdemes külön beszélni róla, mert egyrészt ez az az eszközrendszer, amelynek segítségével az ország korábbinál egyenletesebb fejlődése biztosítható. Ennek az eszközrendszernek a segítségével lehet az elmaradott régiókat és kistérségeket felzárkóztatni, az ottani fejlődést felgyorsítani.
Az európai uniós idetartozó források elérését a központi források segítik, támogatják. Ez fontos dolog, már csak azért is, mert az a kassza, amiben támogatják, az felülről nyitott, ami azt jelenti, ha több sikeres pályázati lehetőség van, akkor több támogatást ad a költségvetés ahhoz, hogy az önkormányzatok e területen sikeresek lehessenek.
Áder képviselőtársam megint szembeállította az Európai Unióból nyerhető 300 milliárd forintos támogatást a 200 milliárd forintnyi befizetési lehetőséggel. Lehet ilyen szembeállítást tenni, csak nem érdemes, tisztelt képviselőtársaim, ugyanis a 300 milliárd forintnyi támogatás a területre érkezik, és ott jelent valamilyen fejlesztési lehetőséget, a 210 milliárd forint pedig - tény és való - befizetésre kerül a költségvetésből, ez valóban a költségvetést terheli. Ugyanakkor azonban nem a kettő különbözete az, amit szét lehet osztani, hanem a 300 milliárd az, ami a különböző területek fejlesztéséhez hozzájárul.
A területfejlesztés esetében hadd említsem meg, hogy 2005-ben a különböző helyi forrásokra 101,2 milliárd forintot tud fordítani a költségvetés. Ebből az európai uniós forrás - most csak a területfejlesztésnél maradva - a hazai forrásokkal kiegészítve 32,4 milliárd forint, és további hazai források állnak rendelkezésre 68,2 milliárd forint értékben, amelyből 57 milliárd forintot a régiók és a megyék használhatnak fel a költségvetési törvény előírásai szerint; ami azt jelenti, hogy végbemegy az egyébként mindenki által kívánatosnak tartott decentralizáció; ami azt jelenti, hogy a döntések közelebb kerülnek ahhoz a területhez, ahol a döntések érintettjei, a döntések következményeinek haszonélvezői vannak, és ahol éppen ezért az információk is sokkal inkább rendelkezésre állnak.
(13.20)
Ugyanakkor hadd jegyezzem meg - visszautalva megint arra, hogy nagyon nehezen változtatjuk meg a kialakult rendszereket -, hogy azok a régiók, amelyek aztán ezt a pénzt kapják, ahhoz képest korlátozott legitimitással rendelkeznek, mint ha közvetlenül választott régiók lennének, ezért aztán annak persze fennállhat a veszélye, hogy ezek a korporatív testületek, amelyek a különböző önkormányzati emberekből tevődnek össze, különböző lobbicsoportokká alakulnak át, ezért nem feltétlenül a terület egészének a fejlesztése áll a tevékenységük fókuszában, hanem a lobbik eredményeként a különböző parciális önkormányzati érdekek kerülhetnek előtérbe. Ezért lenne jó, ha eljutnánk végre a valódi választott régió és ilyen módon a regioanalizmus létrehozásához.
Azért is érdemes erről a kérdéskörről beszélni, tisztelt képviselőtársaim, mert az Európai Unió 2007-2013 közötti költségvetésének végrehajtása során Magyarország történelmének legnagyobb, legjelentősebb fejlesztési programjának végrehajtására kerülhet sor. Ebben az időszakban 8000 milliárd forintot fordíthatunk az ország fejlesztésére, amelyből 6000 milliárd forint európai uniós támogatás lesz. Ebben az időszakban 2000 milliárd forintot kell a saját forrásainkból erre a területre biztosítani.
Igaza van Áder Jánosnak, mindenki tudja - már nem azt, hogy igaza van, azt nekem mindig el kell mondanom, hanem igaza van annyiban -, hogy ezeket a forrásokat persze nem mannaként kapjuk, hanem pályázni kell értük, sikereseknek kell lennünk a pályázatainkban. Ezért kellett eddig is és ezért kell a jövőben is megtanulni pályázni, és mindent elkövetni annak érdekében, hogy megfelelő projektekkel lépjünk az Európai Unió elé, és megfelelően, jól elkészített pályázatokkal próbáljuk ennek a lehetőségnek minél nagyobb hányadát Magyarország számára megszerezni. Merthogy 2004 és 2006 között egyébként erre a célra 876 milliárd forint áll rendelkezésünkre, és ebből 582 milliárd forint az európai uniós támogatás.
Szeretnék mondani én is valamit a gyerektámogatásokról, mert ez a másik terület, ahol régóta nagyon nagy vita van a két oldal között. Nem akarom ennek minden elemét elmondani újra, csak szeretném leszögezni, hogy az a jó szociális támogatás, és ha gyerektámogatásokról beszélünk, akkor az a jó gyermektámogatási rendszer, amely azoknak adja a támogatásokat, akik arra valóban rászorulnak, azoknak meg nem ad, akik nem szorulnak rá, de még egyszer mondom: nem is vesz el tőlük adót ahhoz, hogy utána visszaoszthassa számukra.
A Fidesz-kormány időszakában az egyébként mindenkihez eljutó családi pótlék négy éven keresztül egyetlen forinttal sem növekedett. Az adórendszeren keresztül igénybe vehető támogatásokkal viszont az a probléma, hogy minél magasabb valakinek a jövedelme, és ezért minél több adót fizet belőle, annál több támogatást tud igénybe venni. Vagyis azokhoz csoportosítottuk a támogatásokat, akiknél magasabb a jövedelem.
Nem mondom azt, hogy nincs minden forintnak jó helye - különösen a közepes és a közepesnél alacsonyabb jövedelműek esetében - , de az biztos, hogy akinek nincs munkahelye, nincs jövedelme és gyermekeket nevel, az jobban rászorul az előbbieknél. Ezért mondjuk mi azt, hogy az adórendszert meg kellene pucolni a szociális elemektől, a rendelkezésre álló forrásokat pedig a szociális rendszerbe kell csoportosítani és a rászorulók részére biztosítani, és ilyen módon adni teret az adócsökkentés lehetőségének.
A lakástámogatásokkal kapcsolatban itt megint vita keletkezett; ennek néhány más aspektusára hadd világítsak rá. A jövő évben meghaladja a 200 milliárd forintot a különböző lakástámogatásokra fordítható összeg, aminek a legnagyobb részét a korábban biztosított hitelek kamattámogatása teszi ki. Ez megint kényszerpályát jelent a kormányzat részére, és beszűkíti a mozgásterét. Ráadásul, ha arra is gondolunk, hogy aztán a kamatok hogyan alakultak az elmúlt két évben - és itt nekem vitám van a Magyar Nemzeti Bankkal, nem tagadom -, de vegyük figyelembe, hogy a magas kamat többek között a lakástámogatásra fizetendő összegeket is növeli a kamattámogatások növekedése miatt. Meg azt is vegyük figyelembe akkor, amikor szűkülő mozgástérről beszélünk a költségvetésben, hogy az eredetileg tervezetthez képest 160 milliárd forinttal többet költünk kizárólag csak a kamatkiadások növekedése miatt, ami azért növekedett ilyen mértékben, mert a magas kamatok az adósság után a Magyar Nemzeti Bank részére a költségvetésből fizetendő összeget ilyen módon megnövelik, de erről is nagyon sokat vitatkoztunk már.
Ehhez képest a lakástámogatási rendszer jövőre valóban elmozdul abba az irányba, hogy akiknek van már jövedelmük, de nincs még megtakarításuk, eltérő mértékű, értékű lakásokat vásárolhatnak, anélkül, hogy lenne önerejük, részben a szocpoltámogatások felhasználásával, részben pedig azért, mert az általuk felvett hitelre a költségvetés garanciát vállal, és ilyen módon próbálja kiváltani az önerőt. Akárhogy is nézzük, ez egy szociálisan lényegesen érzékenyebb javaslat, és ilyen értelemben a rászorulók irányába történő elmozdulás. Aki erre sem képes, mert nincs ilyen mértékű jövedelme, hogy hitellel lehetne megterhelni, az ő esetükben pedig egyrészt a szociális bérlakás, az önkormányzati bérlakás lehet a megoldás, meg persze a lakbértámogatás, amivel kapcsolatban jelentős összegnövekedés található a költségvetésben.
Vita volt a nyugdíjasokról. Azért tartom ezt, tisztelt képviselőtársaim, egy rossz ízű vitának, mert azon kívül, hogy verseny van abban, hogy ki tett többet a nyugdíjasokért, a nyugdíjasok minden egyes évben és minden egyes kormányzati ciklusban nem érzik úgy, hogy annyira jól élnének. Nem érezték úgy például - ha már képviselőtársam annyira igényli, hogy foglalkozzam az ő ciklusukkal - akkor sem, amikor 1999. január 1-jétől önök nem hajtották végre a nyugdíjtörvény akkori előírásait, hanem módosították a törvényt, s ennek következtében 7 százalék nyugdíjemelkedéstől fosztották meg az akkor nyugdíjban lévőket. Ha Áder János ki tudja számolni, hogy akkor hogyan alakult a dolog, ha beépítették volna a heti nyugdíjat, és az erre tett emelések hogyan növekedtek volna, akkor azt is biztosan ki tudja számolni, hogy ha '99-ben 7 százalékkal magasabb nyugdíjemelést hajtottak volna végre, akkor most mennyi lenne azok nyugdíja, akik akkor nyugdíjban voltak vagy azóta nyugdíjba léptek volna. (Dr. Áder János: Nem ez a kérdés, Gábor!)
Ezzel együtt sem igaz az, amit állítottak az idei évre vonatkozóan, nevezetesen, hogy a nyugdíjak reálértéke nem növekedett a KSH adatai szerint (Dr. Áder János: Nem ezt mondtam! - Pokorni Zoltán: Nem ez volt az állítás, frakcióvezető úr!), mert ez abban az időpillanatban lehet, hogy igaz, az az adat nem tartalmazza azonban a visszamenőleges 1 százalékos növekedést, és nem tartalmazza az 54. heti nyugdíj kifizetését, amelyre - mindkettőre - az idén sor kerül. (Dr. Áder János: Egy szót nem szóltam erről. - Dr. Áder János felé fordulva:) Lehet, hogy Áder János képviselőtársam nem szólt erről, Varga Mihály viszont hosszan színezte, csak akkor ön még nem volt bent, ezért nem tudja, hogy miket mondott; ezért vagyok kénytelen én odafigyelni rá, hogy tájékoztathassam önt, hogy milyen tévedésekkel traktálta a nagyérdeműt. (Pokorni Zoltán: Miért is kell az 1 százalékos korrekció, ha nem azért, mert nagy volt az infláció?) Hozzáteszem rögtön, hogy ráadásul két éve a nyugdíjas fogyasztói kosár alapján mérjük a nyugdíjemelkedést, ami reálisabb szám a korábbinál, és még mindig nem jelenti azt természetesen, hogy ha a nyugdíjasokról van szó, akkor elégedetten hátradőlhetünk a székünkben.
Szeretnék néhány szót szólni az egészségügyről. Itt már elhangzott, hogy több mint 84 ezer forintot költünk havonta minden állampolgárra vetítve, de az még nem, hogy ebből az összegből viszont 2005-ben 8170 forintot költünk havonta - vagyis az összes kiadásnak közel a 10 százalékát - egészségügyre.
Hadd mondjam el - számomra is meglepő -, hogy a gyógyító-megelőző kiadásokra fordított összeg három év alatt 62 százalékos növekedést mutat: 697 milliárdot költünk erre jövőre; míg a gyógyszertámogatás 86 százalékos növekedést mutat három év alatt: 284 milliárdot költünk rá.
(13.30)
Ehhez még hozzá lehet tenni, hogy mégiscsak volt 50 százalékos béremelés az egészségügyi szférában. Miért van az, hogy ennek ellenére elégedetlen a szféra, elégedetlenek a benne dolgozók, és elégedetlenek a betegek is? Azért, tisztelt képviselőtársaim - s megint utalnék a felszólalásom elején elmondottakra -, mert nem vagyunk képesek hozzányúlni az egészségügy finanszírozási rendszerének átalakításához. Amíg erre nem leszünk képesek, addig bármennyi pénzt teszünk bele a magyar egészségügybe, a benne dolgozók mindig azt fogják érezni, hogy rosszabbul élnek, az egészségügy szolgáltatásaival találkozók meg mindig azt fogják mondani, hogy rosszabb színvonalú szolgáltatást kapnak, mint korábban.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az önkormányzatokról, az oktatásról, általában a különböző területekről majd képviselőtársaim fognak beszélni.
Azzal szeretném zárni a felszólalásom, hogy természetesen mi is látjuk azt, amire felhívta az Állami Számvevőszék a figyelmet, és látjuk azt is, amiről a pénzügyminiszter úr is beszélt, hogy vannak kockázatok a költségvetésben. A leggondosabb tervezés mellett is bizonytalanság van az áfát illetően, mert az idei év azt mutatja, hogy ez egyelőre nehezen tervezhető, bizonytalanság van a társadalombiztosítást, a gyógyszerkasszát illetően, s persze van bizonytalanság a privatizációs bevételeket illetően is, pláne, ha egyesek még le is akarják állítani, hogy még nagyobb legyen a hiány, és még nagyobb megszorításokat kelljen bevezetni.
Persze, van bizonytalanság a tekintetben is, hogy az autópálya-építés hogy váltható át koncesszióssá, merthogy ez a feltétele annak, hogy most tudjunk beruházni, hogy minél rövidebb időn belül akár a gazdaság, akár a közlekedők élvezzék annak előnyeit. Igaz, ez megterheli a következő éveket, csak attól tartok, hogy miután önök eltörölték az Útalapot, soha nem fogjuk összegyűjteni azt a pénzt, amit aztán majd infrastruktúra-fejlesztésre lehet fordítani. És persze van bizonytalanság a kamatkiadásokban is, hiszen sokszor elég nehéz követni a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikáját.
Ezzel együtt is érdekeltek vagyunk a költségvetés pontos és jó végrehajtásában, ezért érdekeltek vagyunk abban is, hogy az Országgyűlés ezt a költségvetést elfogadja, és biztosak vagyunk benne, hogy az összes nehézséggel és feszültséggel együtt ez a költségvetés hozzájárul Magyarország fejlődéséhez.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)
(A jegyzői székben Béki Gabriellát Nagy Nóra váltja fel.)
