LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen. Tisztelt Alelnök Asszony! Tisztelt Ház! Nagyon kedvesnek és bölcsnek találtam Varga Mihály képviselő úr, bizottsági elnök úr kínai mondását, ami - bizonyára emlékeznek rá - az ő szavai szerint úgy szólt: jósolni nehéz, különösen, ha az a jövőre vonatkozik. De ez a nehézség semmi ahhoz a másik nehézséghez képest, hogy milyen nehéz emlékezni, különösen, ha az a múltra vonatkozik, a Fidesz saját kormányzati múltjára. (Taps a kormánypártok soraiban.) Mert igen, igaz, nem is örülünk neki, a hiány nagyobb lett, nagyobb lesz 2004-ben, mint bárki szerette volna, mint ahogy sajnos a kamatok, a költségvetést terhelő kamatok is magasabbak lettek, mint ahogy talán az egy Járai Zsigmondon kívül bárki szerette volna.
De nem akarom a felelősséget elhárítani, ez rossz becslés volt, valósággal példátlan a magyar költségvetés-készítés történetében. Hiszen az inflációt a Fidesz az első években oly minuciózus pontossággal becsülte meg, hogy sírva fakadtunk a gyönyörtől. És nem is beszélünk a 7 százalékosra ígért gazdasági növekedésről, amelyhez képest majdnem 3-at sikerült teljesíteni. (Moraj és közbeszólások a Fidesz soraiból: A 2005. évi költségvetésről van szó! - A költségvetésről beszélj! - Dr. Simicskó István: Nem kellene visszamutogatni. Három éve vagytok kormányon. Magatokról kell beszélni.) Mint ahogy nyilván az emlékezet hibázik, az emlékezet téved az érvényes nyugdíjtörvényeket illetően is. No, ez nem csoda, mert a Fidesznek nem volt erős oldala a nyugdíjtörvények betartása. De ha mégis, kivételesen tetszenének emlékezni, akkor tudják, hogy törvény kötelez a nyugdíj reálértékét megőrző év végi pótlásra, amely az idén körülbelül egyszerre fog megérkezni az 54. heti nyugdíjjal és az özvegyi nyugdíjemeléssel, amelyek természetesen a vállalt reálérték-növekedést biztosítják.
Annak meg különösen megvolt a maga diszkrét bája, hogy a metróépítést tetszettek rajtunk számon kérni. Mintha valaki előbb betörné az ablakot, aztán szemrehányást tenne a többieknek, hogy miért nem tesznek már valamit a bambák a huzat ellen. Én már azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a kétéves költségvetést meg a háromhetenkénti parlamentet is mi forszíroztuk. Ahhoz meg direkt ragaszkodtunk, hogy közbeszerzési pályázat nélkül épüljenek az autópályák. Szerintem képesek lettünk volna az Erzsébet hidat is elfoglalni, amilyen rabiátus kedvünkben voltunk. (Közbeszólások a Fidesz soraiból: Inkább eladják. - Épül metró vagy nem? - Mi lesz 2005-ben?)
De mindegy; nem érdemes nagyon a politikai amnéziával törődni. Nem számít ez. Annak tudom be, hogy ilyenkor, a költségvetés tájékán ellenzék és kormányoldal is talán idegesebb és feszültebb a szokásosnál. Egy nem magyar, de különösen ideges európai pénzügyminiszter mondta egyszer, hogy a költségvetés csak arra jó, hogy a pénzek elköltése előtt is idegeskedjen az ember, meg majd azután is. Nem volt egészen igaza persze, de egy kicsit mégiscsak igaza volt abban a tekintetben, hogy ilyenkor természetes némi idegesség, és természetes, hogy gondok és viták is akadnak. Végül is van is ok a feszültségre. Nem a saját pénzünket költjük, nem a kormány saját pénzét, a kormány az emberek pénzét kezeli, ahogy elhangzott a pénzügyminiszteri expozéban, mindenki 84 400 forintját. Ha a szomszéd ennyi pénzt bízna rám, hogy költsem el helyette, akkor is felelősséget éreznék. Ez pedig 10 milliószor 84 400 forint. Másképp számolva: minden magyar ember, a csecsemőktől az idősekig ránk bízta évi 1 millió forintját, azok is, akik 1 millió forintot egyben még sosem láttak. Így jött ki az államháztartás összesen 10 ezer milliárdos főösszege.
Sok-e ez az egymillió vagy kevés? Beszedni sok, költeni meg kevés. Ha azt számoljuk, hogy mindenki körülbelül egymilliót ad évente adók, vámok és másfajta bevételek formájában, akkor ezt így mindenki sokallja. De ha azt számoljuk, hogy mi mindenre kell, akkor iszonyatosan kevés ez a havi 84 400 forint, igaziból még bérnek is alacsony lenne. Valamelyik előző ciklusi költségvetési vitában Orbán Viktor úr mondott egy nekem nagyon tetsző mondatot. Úgy látszik, most csupa fideszestől kell tanulnom - na, nem mindent. (Dr. Simicskó István: Van mit!) A mondat így szólt a költségvetési vitában: nem a szándékokról vitatkozunk, hanem a lehetőségekről. Barátságos mondat volt, azt akarta jelezni, hogy mindenki jó szándékkal többet költene fontos dolgokra, de a lehetőségek behatárolják a szép szándékokat. Ennyiben igaza volt, de csak félig volt igaza, mert a költségvetés az adott kereteken belül mégis a szándékokról is, a politikai szándékokról is szól, legalább két szándékról. Arról a szándékról, hogy hogyan lehet jövőre vagy az azt követő években később növelni ezt az összeget, a havonta fejenként elkölthető 84 400 forintot, és arról a politikai szándékról, hogy ki mit tart a legfontosabbnak, amire mindenképpen költeni akar.
A lehetőségek határai között mindig van tehát valamekkora mozgástere a szándéknak is. Hiszen ha nem volnának különböző társadalmi és politikai értékrendek, akkor a költségvetés készítéséhez politikusok helyett elegendők volnának a könyvelők vagy egyszerű számtantanárok, akik mindig az előző évi bevételekhez és kiadásokhoz számolnák hozzá minden rovatban az inflációt és jó esetben a nemzeti jövedelem növekedését, és aztán annyi. De mindnyájan tudjuk, hogy nem annyi. Most, idén különösen nem, amikor másfajta módszerrel készült a költségvetés, nem tárca központú, hanem feladat központú módszerrel, amit még a nagyon szigorú Állami Számvevőszék is megdicsért.
De nemcsak ezért van arról szó, hogy a költségvetés több mint számok automatikus összegzése. Minden, az ettől eltérő tervezési módszernél is igaz, hogy van helye és tere a kötöttségek között is a politikai értékrendeket érvényesítő szándékoknak. Hiszen még aki valóban csak havonta azt a bizonyos 84 400 forintot keresi, aminek javát lekötik a muszáj kifizetések, még az is dönt abban, a gyerek sportcipőjét veszi-e meg mindenáron, leszokik-e a cigarettáról vagy tovább költ rá, vagy éppenséggel belevág egy új tévérészlet fizetésébe.
Van tehát döntési lehetőség és felelősség még a szűkre szabott költségvetés határain belül is. A költségvetésnek, ha jó vagy egyszerűen elfogadható, van tehát politikai karaktere.
(11.40)
Egy költségvetés karakterét két vonás határozza meg. Az egyik az erre a kérdésre adandó válasz: mit tervez annak érdekében, hogy a 84 400 forint keretei jövőre egy kicsit bővüljenek? A másik: mi az és kik azok, amely célra és akiknek mindenképpen többet akar adni, mint eddig?
Lássuk ennek a költségvetésnek a karakterét, ennek a költségvetésnek a két válaszát a két fontos kérdésre! Vegyük az elsőt! Hogyan lehet elérni azt, hogy a 84 400 forint szűk korlátai később táguljanak? Alapvetően két módon: vagy kevesebbet hagyunk az adózóknál, és jövedelmük nagyobb részét vonjuk be az újraelosztásba, vagy olyan beruházásokra is költünk a 84 ezerből, amelyek jövőre majd több jövedelmet hoznak az adózónak, és ebből többet tud majd a közösbe is beadni.
A 2005. évi költségvetés az utóbbira tesz kísérletet, csökkenti az újraelosztás mértékét. Míg az idén az országban megtermelt minden 100 forintból több mint 48 forintot vont magához a költségvetés - megjegyzem, így tette ezt vagy még nagyobb mértékben a Fidesz-kormány idején is -, addig jövőre az újraelosztás mértéke csökken, minden 100 forintból már csak valamivel több mint 46 forintot központosítunk.
Nem értettem tudniillik, és nem is tartom logikusnak Varga Mihály úr okfejtését: végigsorolta, hogy minden egyes kiadás tragikusan és halálos mértékben csökken, egyetlen dolog fog nőni: az adó, amit beszedünk. Most már csak azt nem tudom, hogy ha ugyanakkor hiány van és nem szufficit, akkor mi az ördögöt csinálunk mi, velejéig romlott kormánypártok a pénzzel (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Hova teszitek a pénzt? - Elköltitek!), ha többet szedünk be és kevesebbet költünk? Egyetlen lehetséges magyarázatot látok: féktelen gonoszságunkban megesszük és péppé rágjuk (A Fidesz soraiból: Söjtör!), csak azért, hogy az özvegyek és az árvák könnyei potyogjanak. Más logika nem elképzelhető Varga Mihály úr okfejtése alapján.
A valóság persze nem ez. Csökkent, adatszerűen és számszerűen igazolhatóan csökkent az újraelosztás aránya. Ettől még persze, és ezt már az elemista is tudja, a befizetett abszolút összeg nőhet, hiszen ha közben sok-sok milliárddal nő a megtermelt nemzeti jövedelem, akkor bizony - még ha kevesebb adót is kell fizetni -, könnyen kijöhet az, hogy a vállalkozók fillérre többet, jövedelmükhöz képest azonban kevesebbet fizetnek. Nem nagyon hiszem, hogy Varga Mihály úr ezt ne értené. Nem nagyon hiszem, hogy ő ne tudná, hogy a sokkal nagyobb tortából, ha több szeletre vágjuk, akkor is nagyobb lehet egy szelet; vagy ha nem tudja, akkor nagyon szomorú gyerekkora lehetett ebből a szempontból.
Nos, az újraelosztás arányának csökkenése látszik egyébként az adóterheken is, és itt megint érdemes a Fidesz-kormány által beszedett személyi jövedelemadóra utalni. A Fidesz-kormány utolsó évében az átlagjövedelem minden száz forintjából majdnem 26 forint adót szedtek, 2005-ben 21 forint 50 fillért. Most akkor nem tudom, melyik a több, különösen arra való tekintettel, hogy amikor kormányra tetszettek jutni, akkor a 100 forintot terhelő adóteher nem 26 forint volt, hanem alig 22. Meg tetszettek emelni; mi most újra csökkentjük, nagyjából hasonló szintre.
Ha ezt az átlagkereset szintjén számolom, akkor ez köztudomásúlag azt jelenti, hogy egy átlagjövedelemből élő jövőre 50 ezer forinttal kevesebbet adózik, mint tavaly tette. Persze, még ez is sok! Sok, annak ellenére, hogy az Európai Unió átlaga az adóterhek arányait illetően a nemzeti jövedelemhez viszonyítva még magasabb a miénknél, ott a nemzeti jövedelem 41 százalékát szedik be különböző adók formájában, míg nálunk 2005-ben 38 százalékot. Csak sajnos, mivel nálunk kevesebb a munkavállaló, a személyi jövedelemadót fizető, ezt a mennyiséget kevesebb adózónak kell kiizzadnia, így, ha az egyéneket nézzük, bizony, már nincs mit dicsekednünk az Unióhoz viszonyítva.
Egyfelől értem és megértem tehát, ha az ellenzék számos - nyilván jó szándékú - javaslatot adott be adócsökkentésre, felezte volna egyes vállalkozók nyereségadóját, emelné, emelte volna a jövedelemadó sávhatárait, növelné az adókedvezményeket - ez most is elhangzott a képviselő úr előadásában -, csökkentené az áfát, az illetékeket. Én egyetértek. Az különösen tetszik, hogy ha összeadom az adócsökkentési javaslatokat, akkor ha jól számolok, összesen kétharmadára, más adók esetében háromnegyedére csökkentenék az adóbevételeket. Ki ne örülne ennek? Csak arra volna keserves elszánni magunkat, hogy ezek után kétharmadára vagy háromnegyedére csökkentsük a családi pótlékot, a nyugdíjat, a gyest és a táppénzt is.
És különben is, mintha ennek az ellenkezője hangzott volna el eddig az ellenzéki sajtótájékoztatókon, ilyenek: növeljük az agrártámogatásokat, az önkormányzatok pénzét, kapjanak pénzt az új házasok, nőjön a gyes, több pénzt a vállalkozásoknak. Én speciel ezzel is mind egyetértek, sőt, már tavaly is egyetértettem azzal a sok szép fideszes módosító indítvánnyal, amelyek összesen 1600 milliárd forinttal bővítették volna a kiadásokat, csupa nagyon szép célra. Csak azt nem értettem már akkor sem, ki szedte volna be az akkori adókon felül ezt a fejenként 160 ezer forint többletet a 10 millió magyartól, amelybe mindez került volna. Meg még azt sem értettem - most sem, tavaly sem -, hogyan követelhetnek adócsökkentést az egyik héten azok, akik a másik héten kiadásnövelést javasolnak. Ahogy a történelmi feketehumor mondja: hiába, szép dolog a monogámiáról prédikálni, kivéve, ha az embert Casanovának hívják.
És persze az is igaz, hogy szép dolog a személyi jövedelemadó csökkentését követelni, kivéve azoknak, akiknek kormányzása alatt - ahogy mondtam - az átlagbér adóterhe nőtt. És szép dolog családipótlék-emelést is kezdeményezni, kivéve talán azoknak, akik négy évig a családi pótlék összegét - ígéreteik ellenére - befagyasztották. És még szebb dolog gazdasági fejlődést igényelni, kivéve megint csak azoknak, akik 7 százalékot ígértek, 3 alatt teljesítettek. És nagyon szép dolog, szíven ütően szép az Egyesült Államokban sopánkodni, hogy nem elég magasak a katonai kiadások - végül is messzire ment ember azt mond, amit akar (Dr. Simicskó István: Japánban is!) -, kivéve azoknak, akik miatt annak idején majdnem kiutáltak minket a NATO-ból, talán csak az egy Szabó János honvédelmi miniszter imponáló nemzetközi tekintélye menthetett meg minket. (Derültség és taps az MSZP soraiban. - Dr. Fónagy János: A költségvetés melyik sorára tetszik utalni? - Dr. Simicskó István: Melyik fejezet?) És kivéve nem jó sopánkodni azoknak, akik ma is kényszersorozásra költenék a pénzt.
Mert bevételek és kiadások között mégiscsak kellene valami összefüggést feltételezni. Igaz, nem tudom, ismerik-e, Kolozsvári Grandpierre Emilnek van egy nagyon kedves novellája, egy változtatható testméretű csodanőről, egy bizonyos Rózsikáról Budán, aki esténként a férje kedvéért vagy egy köbméternyi levegőt gondosan belélegez, és így izgalmasan gömbölyűvé fújja fel magát, majd reggel - hasonlóan szívós munkával - leereszt, hogy divatosan karcsú dámaként léphessen ki az utcára. Nos, Rózsika valóban változtatható testméretű csodanő volt Kolozsvári Grandpierre Emilnél, de változtatható testméretű csodaköltségvetés nincsen. Nem fogyaszthatjuk úgy le a bevételi oldalt olyan karcsúra, hogy még koalíciós partnereink liberális közgazdászai is izgalomba jöjjenek tőle, miközben egyszerre a kiadási oldal szociálisan vonzó és gömbölyded maradna. Ilyen nincs.
De hát akkor mit lehet tenni mégis azzal a havi 84 400 forinttal, hogy jövőre egy kicsit felduzzadjon, hogy jövőre jusson belőle valamivel több? Ennek a költségvetésnek a válasza erre a kérdésre nem az adóemelés, hanem - örömmel hallom, hogy a Fidesz által is sürgetett - munkahelyteremtés. Hiszen, ha többen jutnak munkahelyhez, akkor több adózó majd könnyebben adhatja össze a közös dolgainkra szükséges pénzt (Dr. Fónagy János: Tessék már ezt a vasutasnak is elmondani vagy Ózdon!), akkor nagyobb lesz az egyén és az ország jövedelme is.
Ennek a költségvetésnek a karakterét szándékaink szerint éppen ezért elsősorban a munkahelyteremtés, az új munkahelyeket hozó fejlesztés célja határozza meg. Ezért kell csak a fele járulékot fizetni a pályakezdők vagy az ötvenen feletti munkanélküliek vagy a kismamák foglalkoztatása esetén, hogy a munkaerőpiac eddigi vesztesei is végre állást kaphassanak. Ezért csökkenek az alkalmazás közterhei, és ezért csökkentheti adóalapját már akkor is például egy mikrovállalkozó - mondjuk, egy falusi vendéglős vagy egy fodrász, vagy egy kisbolt tulajdonosa -, ha akár csak egyetlen embernek ad új munkahelyet. Ezért kaphatnak a kis- és középvállalkozók hátrányos helyzetű régiókban már 15 vagy 30 ember alkalmazása esetén komoly fejlesztési adókedvezményt, ami eddig nem volt.
(11.50)
Ezért növekszik a gyerekek napközbeni ellátását szolgáló önkormányzati normatíva, hogy az édesanya is - ha akar - elmehessen dolgozni. A gazdaság fejlődését persze nemcsak így, többféle módon lehet ösztönözni. De ha egyáltalán van és lehet politikai előjele a különböző gazdaságpolitikáknak, akkor baloldalinak azt a gazdaságpolitikát nevezném, ami elsősorban munkahelyteremtéssel bővítené a nemzeti jövedelmet.
Igen, van más modell is. A régió egyik gazdasági mintaországának tartott Szlovákiában az imponáló növekedés ára a csökkenő reálbér, a nálunk magasabb munkanélküliség és a csökkenő szociális kiadások voltak. Volt ez így máshol is. Nem véletlenül született az ilyen országokban a keserű mondás: ha a gazdaság rendbe jön, akkor minden más tönkremegy.
Nos, mi nem így akarjuk és akartuk rendbe hozni a gazdaságot, mi nem ilyen gazdaságpolitikát akarunk. Ez a költségvetés nemcsak gazdasági felzárkózást, hanem társadalmi felzárkózást, társadalmi integrációt is akar, ezért állítja középpontba a munkahelyteremtést úgy, hogy az új munkahelyek érdekében nem csak költségvetési forrásokat, nem csak adóforintokat használ.
Azzal még nyilván nincs is vitánk, hogy felhasználja erre a célra a költségvetés, az ország az uniós támogatásokat is, amelyek révén körülbelül 300 milliárd forintnyi fejlesztés, új munkahelyet hozó fejlesztés indulhat be. Ha ezt egy állampolgárra számítjuk ki, akkor ez azt jelenti, hogy máris mindnyájan fejenként 30 ezer forinthoz, 30 ezer forintnyi fejlesztéshez jutottunk az Unió jóvoltából.
De - és ez már vitatottabb - fölhasználja a költségvetés a munkahelyteremtő beruházások érdekében a magántőkét is, az állam és a privát tőke együttműködésén alakuló PPP-programokat. Így épülhetnek meg gyorsabban az új munkahelyeket, új infrastruktúrát jelentő autópályák, autóutak. Ezt a formát, a PPP-t az egész világon - különösen az Európai Unióban - használják és kihasználják. Igen, igaz: így egészében, összességében többe kerül az útépítés, mintha egyszerre készpénzben a költségvetés fizetné a cechet. Hát persze! Éppen úgy, mint ahogy összességében többe kerül a részletre vásárolt hűtőszekrény, tévé vagy a lízingelt autó is, mintha most rögtön készpénzben tudnám kifizetni.
Miért van akkor, hogy mégis a magyar családok többsége így vesz hűtőszekrényt - részletre -, és nem spórolja otthon a párnahuzatban három évig a vásárláshoz szükséges készpénzt? Mert pontosan tudja – amit, úgy látszik, a parlamentben nem mindnyájan tudunk -, hogy bőségesen megéri a részletfizetés és az ezzel járó kamatok többletköltsége azt (Közbeszólás a Fidesz soraiból: M1-es, M6-os!), hogy nem három év múlva használhatja csak az új szerzeményt, hanem már három évig fagyaszthatja benne az élelmiszert, jóval több pénzt és fáradságot takarítva meg ezzel, mint amibe a többletköltség kerül. Miért kell nekünk feltétlenül bugyutábbnak lenni, mint az átlagos magyar család?
De mást mondok: kérdezzük meg a debrecenieket, kérdezzük meg a nyíregyháziakat, a szegedieket, a balatoniakat, a dunaújvárosiakat, hogy akarnak-e már ezzel a konstrukcióval - és igen, a vele járó többletköltséggel - 2006-ban autópályát és autóutat és az ezzel járó fejlesztéseket, munkahelyeket. (Dr. Fónagy János: Ne felejtsük el két év múlva is megkérdezni!) Vagy inkább várjunk szép lassan, amíg az állam… (Dr. Fónagy János felé:) Képviselő úr, egészen biztos, hogy ön sokkal szebb és okosabb nálam, és bizonyára hamvasabb is (Dr. Simicskó István: Így van! Így van!), hadd legyek én most a hangosabb, és hadd mondjam végig a dolgot!
Nos tehát, a debreceniek, a nyíregyháziak velünk együtt úgy döntenének, hogy építsük meg 2006-ra ezt az autópályát. Ha igent mondanak erre a konstrukcióra, az új munkahelyekre, a 2006-os autópálya-átadásokra, akkor igent mondanak a költségvetés legfontosabb karakterjegyére: a munkahelyteremtő gazdaságpolitikára is.
Ők bizonyára ezt teszik, de újabban a magyar politikai élet jobbfelén mintha politikai mumussá változott volna a magántőke bevonása és a magángazdaság. Nemcsak ez előbb említett PPP-formájában nem szeretik, hanem úgy általában sem. Az érvelés nem különösebben mély, mintha azt mondják, hogy pfuj, pfuj, privatizáció, pfuj, pfuj, magántőke felhasználása a pénzszűkével küszködő egészségügyben. Már persze nem mindig pfuj, pfuj, csak akkor pfuj, pfuj, ha nem éppen az illető privatizálta a bányát, az állami gazdaságot, a kórházi osztályt, a patikát, a magánpraxist, mert akkor persze közérdekből történt a dolog, és főleg nagyon jó helyre ment a magántulajdon.
És láss csodát! Nem kellett népszavazást tartani sem az Orbán-bányák, sem bizonyos nyomdák és szőlők megszerzése előtt. Nem kellett népszavazást tartani a Mahir privatizálása előtt. Nem kellett népszavazás a 12 állami gazdaság privatizálása előtt sem. Akkor valamiért nem kellett megkérdezni a népet; valószínűleg azért, mert a Fidesz már a nép szeméből is ért (Derültség a kormánypárti padsorokban.), és már a nép szeméből is megértette, hogy direkt sérelmesnek tartaná, ha ezek a javak nem az érintett családok, papák, fivérek barátok, focitársak kezébe kerülnének. (Taps a kormánypártok padsoraiban. - Közbeszólások.)
Akkor még persze rendszerváltásról volt szó, piacgazdaságról, és nem rendszer-visszaváltásról. Akkor még Thürmer Gyula ellenfél volt, és nem szövetséges. Persze, értem én: ki az ördög ért volna rá akkor, az akkori privatizációk előtt aláírást gyűjteni a privatizációellenes népszavazásra, amikor éppen annyi teendő volt a frissen megszerzett javakkal! Senki sem bolond ilyenkor aláírásért menni az utcára, ha egy kicsit gazdálkodhat.
A Fidesz elnöke, Orbán Viktor úr, nemrégiben azt mondta: “Mivel puccs történt, és még privatizálni is akarnak ezek, a Fidesz készen áll, ha az ország hívja.” Persze, most készen áll. De akkor, a korábbi privatizációk idején hiába hívta volna az ország, folyton foglalt volt a telefonvonal, hiszen akkor tárgyalni kellett az állami gazdaságokkal, a Mahirral, a kőbányák állami megrendelőivel. Most már lehet telefonálgatni.
Komolyra fordítva a szót: lehet persze a piacgazdaságot nem szeretni, nem olyan nagyon szeretni való minden vonása. Lehet, sőt kell is a privatizáció visszásságaira, a magántulajdon igazságtalanságaira felhívni a figyelmet. Ezt értem, és sokszor át is érzem, de nem lehet kettős mércével mérni.
A rendszerválás után volt egy elég otromba mondás, és csak azért idézem, mert emlékem szerint elhangzott a magyar parlamentben is. Így szólt, akkor azt mondogatták: “Mindenkinek a másik kommunistája büdös.” Most úgy tűnik, a Fidesznek csak a másik privatizációja büdös, az övé illatos, mint a rózsaszál. Pedig a piac, a magántőke, a magángazdaság nem az ördögtől való, de nem is az istentől, természetesen. (Közbeszólások.) Gazdasági adottság, egy eszköz, amelynek lehetőségeit fontos célok érdekében - például a működő egészségügyért, a fejlődő gazdaságért, a gyorsabban épülő autópályákért, az új munkahelyekért - nem kihasználni vétek volna. Ezért ösztönzi a 2005-ös költségvetés a munkahelyteremtő gazdaságpolitikát, a magánvállalkozásokat, és ezért vonja be programjaiba a magántőkét is.
Azzal kezdtem, hogy a költségvetés-készítés jóval több, mint számoszlopok összeadása. A költségvetés-készítés maga a politika, egy adott értékrend követése.
A költségvetés karakterét meghatározó egyik vonásról, a munkahelyteremtésről már szóltam. Most szeretnék arról is beszélni, ami a költségvetés politikájának karakterét meghatározó másik kérdés: arról, hogy hogyan osztjuk be ezt a fejenként havonta összeszedett 84 400 forintot, hogyan osztjuk be az ország pénzét, az emberek pénzét - nem a kormány pénzét -, mire és kinek jut majd belőle több, mint eddig. Ennek a 84 400 forintnak nyilván rengeteg helye van: jó néhányat önök is fölsoroltak, helyesen. Hiszen egytizedét egészségügyre költjük; egyharmadát nyugdíjra, szociális és családi segítségre, táppénzre, gyesre, családi pótlékra, munkanélküli-ellátásra. Minden nyolcadik forintot pedig az oktatásra költünk, és ez mind kevés. Túl sok tehát nem marad.
De az mégis döntés kérdése, hogy akár ezeken a kereteken belül is mit tartunk a legfontosabbnak, mit akarunk másképp, mint eddig. Ennek a költségvetésnek számunkra három vezérszava van: munkahely, gyerek, otthon. Vagy még inkább: esély a munkára, esély a gyerekvállalásra és a gyerek méltó körülmények közötti felnevelésére, esély az otthonteremtésre azoknak is, akiknek a sors, a születés, a lakóhely, a jövedelem ezt nem adja meg magától értetődően.
(12.00)
Ez a költségvetés nem tud annyival többet költeni ezekre a célokra, mint szeretnénk, de ami van, azt igazságosabban akarjuk elkölteni. Nem valamilyen érzékeny lelkű szociálpolitikus, hanem szigorú közgazdász, Keynes mondta: ha egy szabad társadalom nem tud segíteni a sok szegényen, akkor nem tudja megvédeni a kevés gazdagot sem. A szabad társadalomban pedig a segítség elsősorban esélyteremtést jelent. Esélyt a munkához, amiről már szóltam.
De több esélyt a gyermekneveléshez és az otthonteremtéshez is a kis- és közepes jövedelmű családok körében. Itt pedig változtatni kell, itt igazságosabb viszonyok kellenek. Semmi nem magyarázza és semmi nem menti, hogy a kicsit jobb jövedelmű - nem nagyon gazdag, de mégiscsak jobb jövedelmű - háromgyermekes családban született gyerek az adózóknak és az országnak havi 10 ezer, évi 120 ezer forinttal többet ér, mint az a kisbaba, akinek a szülei minimálbérért dolgoznak. Miért? Mi magyarázhatja ezt meg egy normálisan működő országban? De hogyan magyarázzuk meg akár mi magunk, képviselők, hogy a mi gyerekeinknek - s közöttünk is örvendetesen vannak már sokgyermekesek valamennyi frakcióban - havi 10 ezer forinttal több jár, mint a minimálbéren élő százezrek gyerekeinek? Miért jár több bármelyikünk gyerekének annál az iskolatársánál, akiknek a szülei boltban vagy üzemben, kis fizetésért dolgoznak? Ezen fokozatosan és folyamatosan változtatni kell.
Ennek érdekében készek vagyunk a költségvetés módosítására vagy akár új családtámogatási törvény benyújtására is. Frakciónk olyan változásokat kíván kezdeményezni, ahol legalább az inflációval arányosan nő a családi pótlék, ahogy eddig is - szemben az előző négy évvel -, ahol új, az eddiginél több támogatási formákat, például az óvoda után teljesen ingyenes iskolai étkezést is kapnak a nagyon kis jövedelmű családok gyerekei, a rendszeres gyermekvédelmi támogatásban részesülők. És ahol van egy harmadik elem is, az, hogy megkezdődik azoknak a családoknak a külön kiegészítő kedvezményben való részesítése, ahol a szülők alacsony bérük miatt egyáltalán nem vagy csak részben tudják igénybe venni az adókedvezményt. Nem hiszem, hogy ezt valaki igazságtalannak tarthatná. Nem hiszem. Még önök közül sem.
A lakástámogatási rendszert szerencsére már a benyújtott költségvetési tervezet is igazságosabbá teszi. Eddig is szép összeget költöttek az adózók - joggal és helyesen - a lakástámogatásra. 2005-ben csak a kamattámogatásra szükséges és tervezett összeg háromszor annyi, mint amennyit a Fidesz-kormány 2002-re tervezett, az egy gyerek után járó szocpoltámogatás meg egyenesen négyszeresére nőtt az elmúlt években. Aki tehát mindig azt mondja, hogy állítsuk vissza az előző kormány lakástámogatási rendszerét, annak tudnia kell, hogy harmadára csökkentené a kamattámogatás összköltségét és negyedére az egy gyerek után járó szocpoltámogatást, feltéve, ha komolyan vesszük a teljes visszaállítás szándékát. Nem bántom én azt a támogatási rendszert, sok pénz ment jó helyre, és valóban sokan tudtak otthont teremteni, de sok ment el igazságtalanul is. Sok. Mert sok az, hogy ma a lakástámogatás összege úgy adódik, hogy mind a 10 millió magyar állampolgár havi 2 ezer forinttal segíti a lakást építőket vagy vásárlókat. Ennyit adunk össze helyesen, mert ez fontos cél.
De hogy is volt az előző lakástámogatási rendszerben? Havi 17 ezer forint kamattámogatást - nem évit, havit! - és havi 2 ezer forint adókedvezményt, összesen tehát 19 ezer forintot kaphatott az, akinek volt 30 millió saját tőkéje és újabb 30 millióra volt hitelképes. Számoljunk: ez 190 ezer forint. Ez azt jelenti - a havi 2 ezer forintos hozzájárulásunkat számolva az adóforintokból -, hogy 99 nála szegényebb ember adta össze a századik leggazdagabb lakástámogatását. Hát hol lehet ezt elmagyarázni? Hol van vagy volt ez rendjén? Ezen változtatni kellett. Most saját tőke nélkül is elindulhatnak azok, akiknek nincs biztos családi hátterük, most már nemcsak a szükséges összeg 50 százalékát, hanem 90 százalékát vehetik fel kormánygaranciával hitel formájában, és mostantól szociálpolitikai támogatást, gyerek után járó támogatást, legalábbis annak fele összegét kaphatnak a használt lakás vásárlásához is.
Nem az önök kedvéért mondom, akik szakképzett költségvetéstudorok, hanem a tévénézőknek és a rádióhallgatóknak, hogy mit jelent ez három tipikus család esetében. Vegyünk egy vidéki fiatal párt, aki nem keres rosszul, de nincs biztos szülői háttere, és 12 millióért akarna új lakást venni.
Most már 10 millió hitelt vígan fölvehet, és két gyerek vállalása esetén megkapja a 2 millió szocpoltámogatást, tehát egy fillér saját tőkével sem kell rendelkeznie. (Zaj az ellenzéki oldalon.) Össze tetszenek téveszteni a műfajt: ahol a hangokkal lehet versenyezni, az A nürnbergi versenydalnokok, és azt Wagner szerezte. Ezt a költségvetést - a leegyszerűsítés kedvéért mondom így - Draskovics Tibor szerezte. Az is jó szerző, de nem azonos. (Derültség a kormánypárti oldalon.)
Mondom a másik tipikus családot. (Dr. Répássy Róbert: Ezek mind le vannak írva előre?) Képviselő úr, ön az, akinek ezt le kell írnia előre, én valahogy tudom Wagnert fejből is. Ön nem tanulta? (Derültség és taps a kormánypárti oldalon.) Nos, vegyük tehát a másik családot, azt a családot, amelyik csak használt lakást tud venni, mondjuk, 5 millióért. Vállal két gyereket, most már kap 1 millió forint támogatást a két gyerek után, 4 milliót pedig felvehet hitelbe.
De tudjuk, hogy náluk is vannak szegényebbek, például ahol minimálbéren él a papa és gyesen van a mama egy gyerekkel. Ők nem tudnak törleszteni és lakást vásárolni még ilyen kedvezménnyel sem. Nekik vezetjük be a lakbértámogatást: a bérlakás lakbérének 30 százalékát, 7 ezer forintot fedezünk az ilyen jövedelmű családoknál.
Persze kell még ehhez az önkormányzatok segítsége is, de hogy az önkormányzatoknál pénz legyen, szabadabb mozgásra van szükség az önkormányzatoknál. Van ennek jele a költségvetésben, de további módosító indítványokkal akarjuk kioldani azokat a pántlikákat, amelyek egyelőre megkötik bizonyos önkormányzati pénzek felhasználását. Örülünk annak is - mert az is az önkormányzati mozgásteret növeli -, hogy az ideihez képest megduplázódik a decentralizáció. Jó az is, hogy új mozgástérhez vezet a kisközségek esetén a kistérségi összefogás, városok esetén pedig a nekik megnyíló 60 milliárdos uniós támogatás lehetősége.
Elég-e mindez a szegényebbeknek, a gyermekeseknek, az önkormányzatoknak? Dehogy elég! Éppen ezért nézzük meg együtt, hogy tudunk-e még az adott kereteken belül értelmesen átcsoportosítani! De akkor egyet kell értenünk legalább az irányban, abban, hogy közpénzt elsősorban munkahelyteremtésre, az esélytelenek lakáshoz juttatására, a szegény gyereknevelő családok segítségére szánunk.
Azt mondta Varga Mihály úr, hogy a költségvetésnek csak vesztesei vannak, egy korábbi sajtótájékoztatón pedig talán az ő szájából az hangzott el, hogy ez most a szemfényvesztés költségvetése. Persze mindig vannak vesztesek. Csak az a kérdés, ki a Fidesz szemefénye, hogy szemfényvesztésről beszél ebben a költségvetésben.
(Az elnöki széket Harrach Péter, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Vegyük őket sorra, akik tényleg veszítenek valamit! 58 ezer olyan adózó van Magyarországon, aki 6-6,5 millió forint felett keres. Igen, ők vesztesek, az ő kedvezményeik megszűnnek. Ők a Fidesz szemefénye. 77 ezren vannak olyanok, akik eddig havi 100 ezer forintnál nagyobb kedvezményt tudtak igénybe venni. Most egy kicsit kevesebbet vesznek igénybe. Igen, ezek szerint ők a Fidesz szemefénye, ők vesztenek. És itt van a jó kis bankadó, ami először némi zavarodottságot keltett fideszes körökben, először támogatták, aztán mégsem. Igen, úgy látszik, ők a Fidesz szemefénye, tényleg nagyon derék intézmények; de hogy annyira szemefénye legyen valakinek a bankszféra, hogy még a pluszjövedelméhez se engedjen pluszadóval hozzáférni, az egy kicsit furcsa!
Végezetül egy orwelli példa, abban az értelemben, ahogy Orwell beszélt a double thinkről, a kettős gondolkodásról, egyeseknek arról a képességéről (Egy hang a Fidesz soraiból: Azt is ismeri?) - igen, azt is ismerem, nemcsak Wagnert; tudom, ez új önöknek (Taps a kormánypárti oldalon.) -, hogy egyszerre kétfélét is tudnak gondolni. Így jártak önök a tőzsdei árfolyamnyereség-adóval. Orbán Viktor az ötletet az alkotmánnyal együtt hozta Medgyessy Péternek, most meg hallom - vagy nem merték még megmondani Orbán Viktornak, mégis úgy tűnik -, hogy elálltak ettől. Azt mindig tudtam, hogy az alkotmányt nem kell nála olyan komolyan venni, de hogy a tőzsdei árfolyamnyereség adóját sem, az meglepett. (Taps a kormánypárti oldalon.)
(12.10)
Nos, ezek a csoportok tényleg veszítenek valamit, de azért veszítenek, hogy a többi, akiket a Fidesz látásában vakfolt takar el, valamit nyerjen.
Nem baj persze, hogy ezen vitatkozunk. Ebben a parlamentben már elhangzott az, hogy ki költséget vet, vihart arat. De vannak tisztító viharok és jó viták, és vannak, amik csak a port kavarják fel. Mi a jó vitában reménykedünk. Olyan vitában, amely hozzásegít minket a költségvetés fő céljai: a munka, gyerek, otthon esélyének megteremtéséhez vezető út kidolgozásában. Ehhez adunk be módosító indítványokat. Néhányat mindenképpen felsoroltam.
Az elején idéztem azt a pesszimista mondást, hogy ha a gazdaság rendbe jön, minden más tönkremegy. Nos, nálunk a gazdaság már elkezdett rendbe jönni. De azt akarjuk... (Közbeszólások a Fidesz soraiból.) Hát ha az nem rendbe jövés, hogy másfélszer nagyobb lett a nemzeti jövedelem növekedési üteme, mint önöknél, akkor nem tudom, mi lehetett az önök idején! (Moraj a Fidesz soraiban.) Nos, azt szeretnénk, ha a gazdasági felzárkózást társadalmi felzárkózás is követné. De tudjuk, hogy a mondat fordítottjára is vigyázni kell. Az se jó, megtanultuk saját bőrünkön, ha minden ragyogóan alakul, minden rendben van, viszont a gazdaság tönkremegy. Ezért módosító indítványainkkal vigyázni fogunk a gazdasági keretekre is. Mert Kolozsvári Grandpierre Emilnek lehetett felfújható csodanője, de felfújható testméretű költségvetés nincs. Ezért bízunk benne, hogy a költségvetés kapcsán önök sem csak fújni fognak (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Szívni! - Derültség a Fidesz soraiban.), hanem lesz néhány megfontolható javaslatuk is.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
