DR. SEMJÉN ZSOLT
DR. SEMJÉN ZSOLT
DR. SEMJÉN ZSOLT (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Október 3-án II. János Pál pápa a Szent Péter téren boldoggá avatja IV. Károly királyunkat. Több évtizedes, a legapróbb részletekig kiterjedő vizsgálatot követően tavaly decemberben elismeréssel zárta le a szükséges eljárást az illetékes szentszéki testület, a boldoggá és szentté avatások előkészítéséért felelős kongregáció. Egy történészek és orvosok alkotta bizottság - amely nem csupán katolikusokból állt - pozitívan foglalt állást, és tavaly áprilisban hivatalosan is elismerték az uralkodó különösen erényes életét. Végül decemberben egy, Károly közbenjárásának köszönhető csodálatos, természetes okokkal nem magyarázható gyógyulást is bizonyítottnak fogadtak el. Boldoggá avatásával a pápa egy olyan keresztény személyiséget méltat, akit, noha hősi fokon gyakorolta az erényeket, mégis mind a saját korában, mind manapság is számos rágalom ért.
A szentatya ezzel az elismeréssel Magyarország királyának személyén keresztül hazánkat is megtiszteli. II. Szilveszter pápa ezer esztendeje adományozta Szent István királyunknak a Szent Koronát, egy évezreddel később a Szent Korona utolsó viselőjét is felmagasztalja az egyház.
Ferenc József császár és király hatvannyolc esztendőnyi korszakához képest az ifjú Károly uralkodása oly rövidnek tűnik. Az Osztrák-Magyar Monarchiáról többnyire a festményekről jól ismert, idős Kaiser und König és a kiegyezést követő, ahogy nevezni szokták, boldog békeévek jutnak az eszünkbe. IV. Károlyról azonban - akit 1916-ban Szent István koronájával koronáztak meg - valóban hiányosak az emlékeink. És még ezt a keveset is eltorzította a sok évtizedes, elfogult, szélsőségektől távolról sem mentes, előbb jobb-, majd baloldali propaganda. A korabeli sajtóból úgy tűnhet, hogy Károly király gyengekezű, a viharos történelmi napokban szerepére alkalmatlan uralkodó volt, akit meglehetősen határozott felesége irányított. Sikertelen békéltető kísérleteivel megvetést váltott ki militáns német szövetségeseiből és saját alattvalóiból egyaránt. Az előítéletek sorát szaporította a mérges gáz bevetéséről szóló vád és a reménytelen restaurációs próbálkozások.
Az elfogulatlan történészek munkái azonban ellene mondanak a különböző politikai prekoncepciók által eltorzított Károly-képnek. Tudományos abszurditás őt úgy beállítani, mint aki gyávaságból akarta a békét. Károly volt az egyetlen korabeli uralkodó, aki a háború két első esztendejét a hadszíntereken töltötte. Éppen a fronton szerzett szörnyű élmények győzték meg arról, hogy a háború értelmetlen tömeggyilkosság, aminek mielőbb véget kell vetni. Károly mindhiába próbálta II. Vilmost rávenni a békekötésre. Reménytelenül győzködte a német császárt a vérontás haszontalanságáról. Törekvése elbukott a berlini vezérkar meggyőződésén: ezt a háborút a központi hatalmak megnyerik.
Már a koronázáskor beindult a propagandagépezet Károly és felesége, Zita ellen. Azt híresztelték, hogy iszákos és kicsapongó életet él, jóllehet aszketikus, hűséges és rendkívül fegyelmezett volt. Zita királynőt Bourbon-pármai származása miatt Németországban franciának, Ausztriában taljánnak bélyegezték. A mai napig sok történész bizonyos távolságtartással szemléli Károly béketörekvéseit. Természetesen minden történelmi-politikai eseményt - akkor és utólag - több szempontból lehet megközelíteni. Károly királyé az volt, hogy a lelkiismeretére hallgatott: személyesen vállalt felelősséget a fegyvernyugvásért. Végső soron nem politikai megfontolásokból, hanem személyes hitéből érthetjük meg azt, hogy mindenáron el akarta kerülni a további vérontást. Károly tollából származó idézetek bizonyítják: inkább elszenvedte, mintsem saját maga tett volna igazságtalanságot.
Az első világháború nyomán és következtében a cári Oroszország helyét a Szovjetunió foglalta el, a vesztes Németország versailles-i tönkretétele és megalázása teret nyitott a nemzetiszocialista ideológiának. És eltűnt a térképről a soknemzetiségű Habsburg-monarchia is. Az Osztrák-Magyar Birodalommal együtt elenyészett az a nagy történelmi keret, amely - még ha erről megoszlik is a monarchia népeinek emlékezete - a közép-európai nemzetek együttélését és fejlődését biztosította. Helyében a győztesek érdekei szerint mesterségesen összetákolt, az etnikai és történelmi tényeket semmibe vevő, a nagyhatalmaktól függő, nekik kiszolgáltatott utódállamok jöttek létre. Hazánkat megcsonkították, a történelmi Magyarország kétharmadát, lakosságának több mint felét elszakították, a Kárpát-medencei magyarság egyharmada került idegen impérium kénye-kedvének kiszolgáltatott kisebbségi létbe.
A köztársasági kormány nyomására 1919 márciusában a családnak el kellett hagynia Ausztriát. Károly, Zita és gyermekeik Svájcban leltek menedékre. Károly - mint koronázott magyar király - két eredménytelen restaurációs kísérletet tett a Magyarországra való visszatérésre. A történészek számos motivációra mutatnak rá: a trianoni diktátum tragédiájára, a proletárdiktatúra rémuralmára, a Horthy Miklós ellentengernagy hatalomátvétele által megnyíltnak vélt lehetőségekre. Törekvéseit mindez bizonnyal ösztönözte, de az elmélyült vizsgálat megmutatta, hogy a politikai számítások előtt és fölött ismét a lelkiismeret szava volt a döntő: az uralkodó úgy érezte, hűségesnek kell maradnia uralkodói esküjéhez. Magyarország hercegprímása, Csernoch János bíboros a következő szavak kíséretében tette Károly fejére a Szent Koronát: “Ma rád száll a királyság, neked kell gondoskodnod a terád bízott nyájról.” Károly hűséges akart maradni esküjéhez. A győztes hatalmak elhatározták, hogy a kényelmetlenné vált Károlyt eltávolítják, és Madeira szigetére száműzték.
Károly király rövid életét beárnyékolták a tragédiák: kétségek között vállalt, eredménytelennek bizonyult béketörekvése, a sok évszázados birodalom széthullása, sikertelen visszatérési kísérletei, megalázó száműzetése, a nélkülözés és a betegség. De más mércével mérnek a mennyben és a Földön. Ott a végső mérce nem a siker, hanem az életszentség. Ez az üzenete annak, hogy az egyház boldoggá avatja Károly királyt. Ez a szertartás nem evilági politikáról szól, nem történelmi viták eldöntéséről, nem alkotmányjogi kérdésekről, és még csak nem is egy történelmi személyiség historikus szerepének megítéléséről. A lényeg az, hogy valaki saját kora adott történelmi helyzetében, a maga sajátos életállapotában Jézus példáját követve és ezzel másoknak konkrét példát adva készen áll Krisztus követésére.
IV. Károly a világháború embertelenségében a béke embere volt. Adja Isten, hogy szent királyaink sorában, Szent Istvánnal és Szent Lászlóval együtt Boldog Károly is égi közbenjárónk legyen!
Köszönöm szépen. (Taps.)
