DONÁTH LÁSZLÓ
DONÁTH LÁSZLÓ
DONÁTH LÁSZLÓ, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság alelnöke, a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen. Én részletes számszaki adatokat nem fogok mondani, ez a minisztérium feladata, ellenben mögöttem ül egy értelmiségi ember, Hegyi Gyula, aki az előbb már sikoltozott (Hegyi Gyula nevet.) több órát ülve itt, mondván, hogy ha még ezt kell tovább hallgatnia, kitér a hitéből. (Hegyi Gyula: Így nem mondtam!) Ez így jobban hangzik. (Hegyi Gyula nevet.)
Azonban az ő kedvét csiholandó, és valamit visszahozni próbálva abból, ami az emberi jogi bizottság ülésén végbement a beszámoló vitája kapcsán, ahol több órán keresztül tárgyaltuk ezt a kérdést, egy érdekes ellentmondásra szeretném a figyelmet felhívni. Az államtitkár úr nagyon határozottan elmondta a véleményét… (Hegyi Gyula átül a saját helyére.) El ne ülj innen, Gyula! (Hegyi Gyula: Csak a helyemre ülök! - Derültség.) Elmondta a véleményét a gyülekezési joggal kapcsolatban. Nekem az a gyanúm, hogy akkor önre vonatkozott a kiváló Takács Albert megjegyzése, amit a jegyzőkönyvből idéznék, már csak azért is, hogy nyilvánvalóvá váljék, hogy ez a kérdés sokkal súlyosabb annál, legalábbis számomra, mint ahogy az ön kiegyenlített, harmonikus, klasszikus hangja sejtetni engedte.
“Épp az emberi jogi bizottság előtt szeretném elmondani - idézem az ombudsman általános helyettesét -, nem akarom megnevezni azt a minisztériumot, amely a gyülekezési törvény előkészítéséért felelős. Ebből különösebb barkochbázás nélkül ki lehet találni, hogy ennek a jogszabálynak az előkészítése úgy ment végbe, hogy még a parlamenti tárgyalásba vétel tényéről sem értesítették az Országgyűlési Biztosok Hivatalát, miközben állítólag elvileg annak az ajánlásnak a sorsa vagy realizálása lett volna ennek a módosításnak a tárgya, amelyet éppen egy korábbi ajánlásomban kezdeményeztem. Őszintén szólva, ez egy kicsit rosszul esett, a szó legjobb értelmében, noha nem vagyok különösképpen érzékeny ember ebben a vonatkozásban.”
(Az elnöki széket Harrach Péter, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Nagyon szeretném hallani, hogy mit fog reagálni szavaira Takács Albert. Sajnos, nem lesz rá módom, mert bizottsági ülést vezetek egy órától a másik épületben. Azonban, hogy nyilvánvalóvá váljék, hogy más törésvonalak is fölfedezhetők az egyébként tényleg minden dicséretre méltó beszámolókban, rögtön a legelején ezt mindenki emlegette, hogy a statisztika, megnőtt a hivatalhoz fordulók száma, ellenben nagyon érdekes módon más-más módon értelmezte ezt a bizottsági ülésen is ismételten a két ombudsman.
Lenkovics Barnabás úr azt emelte ki, hogy e megnövekedett szám az állampolgárok élethelyzete megromlására utalhat. Azon a véleményen vagyok... - ő ezt határozottan jelentette ki, és vélhetően van ebben igazság; én inkább kérdésként fogalmazom, mint ahogy a bizottságban lefolytatott vita is állandó kérdésekbe ötvöződve próbálta a beszámolót értelmezni, hogy vajon nem arról van-e szó, hogy az esetek és a kérések megnövekedett száma az öntudatosodó polgárok megnövekedett számára utal. Olyannyira, hogy ismét visszatérek Takács Albert úrhoz, aki egy egészen más összefüggésben így fogalmazott: “Engem az érdekel, az állampolgár lehetőleg legyen meggyőződve arról, hogy neki vannak jogai, és kész. És hogy ez a jogtudat miből áll össze, az nem rám tartozik. Ez nem azt jelenti, hogy a kérdés nem helytálló, csak jogilag befoghatatlan probléma, és nem szeretnék módszereket kitalálni arra, hogy ezt miként lehet erősebbé tenni.”
Magyarul, számomra a két ombudsman beszámolója sokkal inkább dialektikus, akármennyire is a jogi nyelvbe és mindenféle egyéb, számomra követhetetlen, bár gyakorta csodálatra méltó keretbe van ötvözve, nyilvánvalóvá teszi azt, hogy a magyar társadalom e tekintetben eleven, és engem az ő jelentésükből ez izgat a legjobban, él, élni akar, olyan eseteket, olyan problémákat, olyan kérdéseket produkál, hozzájuk fordulva is, amelyek ezt a fajta csak azért is lenni akarást erősítik.
Itt meg kell említenem, hogy a bizottság vitájában lényegében arra a három területre, amely külön kiemeltetett Takács Albert által - a rendészet, az oktatásügy és az egészségügy területeire -, vonatkoztak a kérdések, ideértve olyan konkrét aktualitásokat is, mint a Zengő-ügy, az MTI, az ORTT, a családon belüli erőszak, illetve a távoltartás intézményének aktualizálása. Azonban én még egy pillanatra az elvi kérdésnél maradnék. Én fogalmaztam Takács Albert számára költőinek minősített módon úgy, hogy számomra, aki tíz éve vagyok országgyűlési képviselő, tehát születésétől fogva nyomon kísérem az önök intézményének életét, az elmúlt években mintha elfátyolosodott volna a hivatal működése.
(13.10)
Természetesen ez is dialektikusan értendő: arra is gondolok, hogy olyan mértékig beépülhetett a magyar társadalom egészébe, ahol a helye van, hogy úgy dolgozik, mint az ember szíve - ha nincs tachicardiám, akkor észre sem veszem, hogy van szívem, vagy ha nem kell valaki miatt irgalmassá válnom -, másfelől azonban fölveti azt a problémát, miszerint, és itt megint Takács Albert megfogalmazására kell utalnom, aki úgy fogalmazott, hogy nem akar csak strikt jogi dogmatikai álláspontot képviselni. Lehetséges, hogy ez az útja ennek a hivatalnak, és így válik igazán működőképessé.
Én a vitát végighallgatva a bizottságunkban arra a meggyőződésre jutottam, hogy természetesen a beszámolót, miután a bizottság egyhangúlag elfogadta, támogatom, és az egész Háznak elfogadásra méltóképpen ajánlom - hasonlóképpen az államtitkár úrhoz -, mégis rendkívül fontosnak tartom, hogy ugyanolyan aktivitással ők ketten részt vállalhassanak és részt vállaljanak az emberi jogi bizottság szokványos hétköznapi, mondjuk így, szürke működésében, ahogy két társuk más-más ügyekből kifolyólag - tehát Kaltenbach Jenő éppúgy, mint Péterfalvi Attila - rendszeresen részt vesz a bizottság ülésein különféle kérdések megtárgyalásakor.
Végül két pontra még szeretném a figyelmet fölhívni. Az egyik, amelyben teljes egység volt az ombudsmanok között is, illetve a bizottság minden tagja között: nem lehet a hivatal és az ő tevékenységük presztízsét azzal veszélyeztetni, hogy az ombudsmanok számát akár csak virtuálisan, akár csak beszédhiba vagy pontatlan fogalmazás szintjén bárkik bárhol kibővítik. Meg kell védeni az állampolgári jogok biztosának, illetve az ombudsmani hivatásnak és hivatalnak az egyedülvalóságát.
Idetartozik, hogy egység volt a bizottság tagjai között a tekintetben is, hogy rendezni kell a székházügyet, mert - ahogy Lenkovics Barnabás úr fogalmazott - jogcím nélküli ingatlanhasználók, amit én pontosan nem tudok, hogy micsoda, de biztos súlyos és csúnya dolog. Ezt a helyzetet, ha az Országgyűlésnek van becsülete, akkor a lehető leggyorsabban el kell rendeznie, mert mit szólnánk, hogyha egy állampolgár viselkednék így. Tehát itt egy olyan, ismételten dialektikus feszültséget látok, amely mindenképpen rendezésre vár.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)
