GUSZTOS PÉTER
GUSZTOS PÉTER
GUSZTOS PÉTER (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Ígérem, hogy nem fogom kihasználni a rendelkezésre álló időt, és igyekszem úgy fogalmazni, hogy az ne gerjessze az egyébként meglehetősen konstruktív és nyugodt hangú vitát. Erre az is garancia, hogy egy kettővel ez utáni napirendet szintén végig kell még ülnöm, tehát önös érdekem is fűződik ehhez a dologhoz.
Azzal szeretném kezdeni, hogy ugyan nem venném magamnak a bátorságot, hogy a rádióközvetítést hallgató vagy majd a parlamenti jegyzőkönyvet olvasó választópolgárok összességének nevében mondjak bármit, de azt azért szerintem el lehet mondani, hogy minden bizonnyal egy konstruktív és szokatlanul higgadt hangú vitát hallottak azok, akik végig követték ezt a vitát. Egy olyan vitát, amikor a parlamenti képviselők azt csinálják, ami a dolguk: egy fontos társadalmi kérdésről vitatkoznak - liberálisok, konzervatívok, szocialisták -, feltételezve azt, hogy a másik jó szándékkal közelíti meg ezt a kérdést, és javítani szeretne a helyzeten.
Én három dologhoz szeretnék még itt hozzászólni. Az egyik egy szemléleti kérdés, a másik egy generális dolog, hogy mi van a joggal való visszaéléssel, a harmadik pedig mindaz, ami kimaradt ebből a törvényből. Ezek előtt egy mondatot engedjenek meg nekem. Több képviselőtársam utalt arra, hogy nincsenek adatok, nem biztos, hogy tudjuk, milyen jelenséggel állunk szemben. Azt gondolom, hogy ugyan hatástanulmányok és szociológiai kutatások erről a jelenségről vannak korlátozottan - és azért korlátozottan, mert itt tényleg nagyon-nagyon komoly a látencia, nagyon nehéz vizsgálni ezt a jelenséget -, van azonban néhány olyan adat, ami egészen egyértelmű, ezeket a bűnügyi és a halálozási statisztikákban megtaláljuk. Ha megnézzük azt, hogy hetente, havonta hány ember hal meg Magyarországon családtagja, hozzátartozója bántalmazásának következményeképpen, és közöttük hány gyerek van, akkor ezek az adatok, amelyek a családon belüli erőszak megelőzéséről és hatékony visszaszorításáról szóló országgyűlési határozatban, ebben a stratégiai jellegű határozatban szerepelnek, elegendőek kell legyenek arra, hogy meggyőzzenek bennünket arról, hogy itt bizony szükség van a jogalkotó fellépésére.
Egy szemléleti kérdést említettem, ez pedig a média szerepe, illetve a média és a családon belüli erőszak egymáshoz való viszonya. Azt gondolom, hogy teljesen természetes dolog, hogy minden jóérzésű ember felháborodik azon, hogyha egy tévéműsor arról szól, hogy, mondjuk, az anyák kompatibilisen kicserélhetők egymással, és minden jóérzésű ember azt gondolja, hogy veszélyes a gyermekek lelki fejlődésére, ha ezt látják a televízióban, hogy az anyukákat ki lehet cserélni egymással. Engem is felháborított és felháborít ez a műsor, ezzel együtt liberális politikusként nem gondolom azt, hogy az államnak kellene megmondania azt, hogy mi az, ami felmegy a felháborodásnak addig a határáig, amit már tiltani kellene. Én ugyanígy felháborodtam akkor, amikor embereket arra kényszerítettek - idézőjelbe téve, mert persze maguktól vállalták -, hogy rothadó húst egyenek, pusztán azért, hogy bent maradjanak egy játékban. Én ezt is az ember hasonló megalázásának tartom, mégsem gondolom azt, hogy a kormánynak, az államnak kellene fellépni televízióműsorok betiltása érdekében. Itt az egyéni felelősség kellene hogy működjön. Azt is felháborítónak tartom, hogy közpénzből támogatunk olyan valóságshow-t, ahol éppen, mondjuk, a családon belüli erőszak egy elfogadott, természetes jelenségként jelenik meg, ahol a szereplők vígan beszélnek arról, hogy ezt a szokást gyakorlatilag otthonról hozták, ezért náluk is egy bevett jelenség.
Konzervatív képviselőtársaim többször elmondták azt a gondolatmenetet, amely szerint a családon belüli erőszak pusztán a médiának vagy elsősorban a médiának a jelenlegi állapotára, a médiának a romboló hatására lenne visszavezethető. Nem kizárólag, hanem azt mondják - ha jól értettem -, hogy nagyon nagy szerepe van ebben a médiának, és lefestenek egy általános erkölcsi válságot, a család erkölcsi válságát, amire a média még jól rá is erősít. Azt gondolom, hogy ezek lehetnek létező jelenségek, ezekről lehet vitatkozni, vannak szociológusok, akik azt mondják, hogy a család, amióta család, azóta produkált minden egyes korban a kornak megfelelő válságtüneteket.
(21.20)
De a családon belüli erőszakot én nem vezetném vissza pusztán vagy kizárólag, vagy leginkább erre a tényezőre, hiszen a családon belüli erőszak leginkább egy feudális, patriarchális szokásrendszerből és szemléletből fakad, ez a családtagoknak, a hozzátartozóknak a tulajdontárgyként való kezelése, ami sajnos a modern korban, a modern társadalmakban is létező jelenség. Ennek pedig semmi köze nincsen ahhoz, hogy mit mutat a mai média, mert ez a jelenség évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt valószínűleg hasonlóan vagy még erősebben jelen volt.
Azt mondta az éppen elnöklő Harrach Péter képviselő úr, hogy a családon belüli erőszak leginkább deviáns emberek problémás kapcsolatainak sajátja. Ha jól emlékszem, valahogy így fogalmazott, és ebben minden bizonnyal nagy igazság van. De azért ne felejtsük el azt sem, hogy a családon belüli erőszakot elkövető emberek jelentős részét a környezetük normális, köztiszteletben álló, jóravaló emberként tartja számon, és nem tudja róla, hogy ezeket a dolgokat rendszeresen elköveti. Azt gondolom, épp ezért fontos főműsoridőben olyan kampányt csinálni, amely fölhívja a figyelmet ezekre a létező jelenségekre, bármilyen fájdalmas is számunkra az a tény, hogy ezek a jelenségek léteznek. Ez a törvény természetesen nem alkalmas a családnak mint társadalmi intézménynek a meggyógyítására, de ahogy ezt többször el is mondtuk, nem is ez a célja, hanem kifejezetten a válságba jutott családok, a válságba jutott családok esetében a krízishelyzetek orvoslása, adott esetben életek, emberi sorsok megmentése.
Ebből a szempontból érdekes megvizsgálni azt, hogy ad-e lehetőséget a visszaélésre a jogszabály. Természetesen ad, mint ahogy minden jogszabály ad, azonban nem gondolom, hogy az lenne a tipikus eset, hogy a joggal való visszaélés valósulna meg. A civil szervezetek szerint a nemzetközi statisztikák azt mutatják, hogy ez nagyjából az esetek egy százalékában valósul meg, körülbelül úgy, mint az összes többi bűncselekmény esetében. Ha pedig ez igaz, akkor azt kell gondolnunk, hogy a távoltartó intézkedések bevezetésére, pláne a rendőri, azonnali intézkedésnek a bevezetésére valószínűleg akkor kerül majd sor, ha azt a krízishelyzet valóban indokolja. Én - még egyszer mondom, liberális képviselőként - nem vagyok annak a híve, hogy túlzott jogosítványokat adjunk a rendőrségnek, de azért azt is gondolom, hogy meg kell tudnunk bízni a köztársaság rendőrségében.
Elhangzott, hogy a család intézménye tekintélyének a rombolására alkalmas ez a javaslat. Ezzel kapcsolatban azt tartom fontosnak elmondani, hogy a család intézménye nagyon sokak számára nem a biztonságot, hanem sajnos a rettegést jelenti, illetve nagyon sokak számára nem azt a terepet jelenti, ahol másoknak a tiszteletet és a normális élet feltételeit megadhatják, hanem sokaknak azt a terepet jelenti, ahol a saját hatalmi vágyaikat kiélhetik, ahol a saját frusztrációjukat levezethetik.
Pichler képviselő úrnak abban igaza van, hogy nem akkor kell oltani a házat, amikor az már leégett. Viszont azt gondolom, hogy a törvény kezdeményezőinek is igazuk van abban, hogy ha ég a ház, akkor nem elég arról beszélnünk, hogy mit kellett volna tenni ahhoz, hogy ne gyulladjon meg. Ha ég a ház, akkor azonnali segítségre van szükség, rapid megoldásra, ami a krízist rövid ideig elhárítani képes, és lehetőséget ad a krízisben szenvedő félként szereplő embereknek, hogy változtassanak a helyzetükön.
Végezetül, ami nincs benne: én is nagyon fontosnak tartom - és ez nagyon súlyos probléma, az önkormányzatok, a kormányzat súlyos problémája lesz - az intézményrendszer megteremtését, a tanúvédelem továbbfejlesztését, a menedékházak megfelelő kiépítését vagy a mediátori szerep kialakítását, amiről Béki Gabriella képviselőtársam beszélt, akivel nekem egyébként nincsen vitám, mert magam sem gondolom, hogy minden esetben végleges intézkedést jelentene, és a család végleges leírását jelentené az, ha a távoltartó intézkedés bevezetésére szükség van.
Szintén a NANE honlapján szerepel a hitek és a tévhitek, a tévhitek és a tények felsorolása között két nagyon érdekes dolog, és hogy pozitív végkicsengése legyen legalábbis részemről ennek a vitának, ezzel fejezném be. Azt mondja ez a civil szervezet a saját tapasztalatai alapján, tévhit az, hogy aki egyszer bántalmazó volt, az feltétlenül az is marad, mert tény, hogy egyes nyugati országokban a célzott egyéni vagy csoportterápia segítségével, amit gyakran kísér felfüggesztett börtönbüntetés - vagy tegyük hozzá: más szankció -, a bántalmazó férfiak egy része képes felhagyni a partnerük elleni erőszakkal. S egy másik tévhit: aki egyszer bántalmazott nő volt, az az is marad. Ezzel szemben mondja ez az egyesület - én elhiszem nekik -: tény, statisztikák igazolják, hogy az a nő, akinek sikerül végleg kimenekülni egy bántalmazó kapcsolatból, és szakszerű segítséget kap, többé nem megy bele egy újabb ilyen kapcsolatba, illetve ha kiderül, hogy újabb partnere is bántalmazó, már az első alkalom után kilép a kapcsolatból.
Azt gondolom, azzal együtt, hogy ez a törvény, amiről beszélünk, elsősorban áldozatvédelmet céloz meg, természetesen előfordulhat, hogy pontosan ezek a rendelkezések lesznek azok, amelyek adott esetben családok meggyógyulását elősegíthetik. De ettől függetlenül az alapkérdést abban látom, hogy a krízishelyzetben lévő embereknek segítséget nyújt ahhoz, hogy a patriarchális függésből, a félelemből, a rettegésből meg tudjanak szabadulni, és azt gondolom, hogy ezért kell esetleges módosításokkal majd támogatnunk azt, hogy ez a rendelkezés, ez a jogintézmény bevezetődjék a magyar jogrendszerbe.
Köszönöm szépen a türelmüket. (Szórványos taps a kormánypártok soraiban.)
