LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Államtitkár Úr! Minden kilencedik napon egy emberölés, mindennap egy könnyű testi sértés, mindennap két szándékos, súlyosabb testi sértés, minden harmadik napon két család, ifjúság és házasság ellen elkövetett bűntett, és mindezek csupán azok a bűncselekmények, amelyek a bíróság látóterébe kerültek.
Ha fellapozzuk a 2002. évi bűnügyi statisztikát, ezekkel az adatokkal találkozhatunk csupán a női bűnelkövetők körében. Megismétlem: minden kilencedik napon egy emberölés, mindennap egy könnyű testi sértés, mindennap két szándékos, súlyosabb testi sértés, minden harmadik napon két család, ifjúság és házasság ellen elkövetett bűntett. Szándékosan csak a nőkre vonatkozó statisztikákat idéztem az igazságügyi statisztika adatai közül, mert némileg helyre kívánom billenteni azt a téves és csupán az alkoholizáló és agresszív, a családi életet zaklató férfiakra koncentrálódó propagandát, ami az elmúlt hetekben a törvény-előterjesztést kísérte.
Meggyőződésem: eleve kudarcra van ítélve egy olyan törvény, ami hallgatólagosan valamiféle nemi osztályharc jegyében készült, csak erre a koncepciós feladatra keres érveket, és eközben figyelembe sem veszi a tényleges társadalmi folyamatokat, azt a sajnálatos tényt, hogy rossz értelemben is végbemegy egy úgynevezett emancipáció, és akár az alkoholizálók között, akár a bűnelkövetők között fokozatosan növekszik a nők aránya.
Súlyosbítja a család szempontjából az idézett bűncselekményekben a nők jelentőségét az a tapasztalat is, hogy míg a férfiak erőszakos cselekményei megoszlanak az ivócimborák, munkatársak, üzlettársak, diszkós riválisok, lakóhelyi szomszédok és a család között, addig a nők hasonló cselekményei elsősorban a családtagokra, élettársakra koncentrálódnak. Visszatekintve az idézett adatokra: a 2000. év bűnügyi statisztikája sem tér el érdemben a már idézett 2002. évitől, azaz állítható, hogy a nők részvétele nem elhanyagolható ebben a társadalmi problémában. Ezt a törvényjavaslatot a felelőtlen szülők és hozzátartozók összessége ellen kell meghozni, és nem csak a férfiak ellen.
Az előterjesztés további koncepcionális hibája véleményem szerint az a tévhit, hogy a családon belüli erőszak létezéséért általában egy személy a felelős, azaz ha a hatóság kiemeli őt a családból, akkor helyreállhat a békesség. Sok példa van erre is. A magam pedagógiai tapasztalatából is tudok erre példákat felhozni, de széles rétegekben több személyt, azaz akár a család többségét ki kellene emelni a békesség érdekében.
Mit kellene tenni például azokért a fiatalkorúakért, akiket például valamely szektához tartozó szülők erőszakkal a szekta hálójában tartanak, akiket dolgoztatnak és akikkel adományokat gyűjtetnek? Mit lehetne tenni azokért a lányokért, akiknek ázsiai kereskedő környezete akár erőszakkal is megtilt minden kimenőt, nehogy elveszítsen egy ingyenes munkaerőt? Mit lehetne tenni azokért a fiatal roma nőkért, akiket az egész családja - beleértve a családban élő idősebb nőket is - arra késztet, hogy prostituáltként dolgozzon, és adja haza a lányfuttatóktól már megvámolt keresményét? Ezek a példák közismertek, és százával, ezrével léteznek, a megoldás minden esélye nélkül.
Szinte megelőlegezhető az a gyanú, hogy vallási, etnikai szokásjogokra hivatkozva ezekre a családokra nem alkalmazzák vagy nehezen tudják majd alkalmazni ezt a törvényt, más családokra viszont alkalmazni fogják. Önmagában persze az is örvendetes lenne, ha az erőszakoskodók egy része ténylegesen is kijózanodva magába szállna, de a törvény várhatóan szelektív alkalmazása nemenként, vallásonként, etnikumonként alkalmazott kettős mércéje inkább demoralizálja a társadalmat, semmint humánusabbá tenné.
(19.00)
Önmagában az előterjesztésben nincs kettős mérce, de az előterjesztést kísérő vitákban már tetten érhető, és várhatóan a törvény alkalmazása során is valamilyen formában jelen lesz. Szinte előre borítékolható annak a véleménynek a megvalósulása, hogy a majdan távoltartásra ítélt nők aránya messze elmarad majd mind a családon belüli emberölésben betöltött jelenlegi egyharmados szerepüktől, mind a házasság, a család és az ifjúság ellen elkövetett bűncselekményekben betöltött egyötödnyi részarányuktól.
Az is várható, hogy a zárt vallási és etnikai közösségek családon belüli kemény terrorját nem enyhíti ez a törvény, sőt a panaszkodó, a közösséget lejárató, úgymond eláruló családtagokra esetleg a mainál is brutálisabb megtorlás vár. Ezt a létező problémát már most messze elkerülik az előterjesztők, hiszen a gyakorlatban eddig sem sokat tettünk az ilyen jellegű, családon belüli erőszak ellen.
Itt kell nekem is megismételnem azt, amit előttem már többen megemlítettek: a család intézményének a védelmét nem ettől a törvénytől kell elvárni. Már ott kezdődnek a problémák, hogy az általános iskolában a diákok nem tanulnak erkölcstant, nem tanulják meg nevelő környezetben azt, miképpen kell tisztelni az egyébként tiszteletre méltó édesanyát és édesapát, hogyan segítsék az időseket, miképpen emeljék fel szavukat a közelükben, a környezetükben látható erőszakoskodások ellen, miképpen óvják a természetet, a környezetet. A tömegtájékoztatás a széteső, cserélhető apukájú és anyukájú családmintát propagálja, s nem a gyermekeik felnevelésére, két-három évtizedre, ha úgy tetszik, holtukig szövetkező szülőket tekinti jó példának.
Bizony, a politikusok egy része mindent megtesz bizonyos kábítószerek legális fogyaszthatósága érdekében, holott a horribilis drogkiadások első számú kárvallottja a család. Sem a családpolitika, sem az adózás nem tekinti társadalmi fogyasztói egységnek a családot; nem csoda, hogy Magyarországon működtetik Európa leginkább családellenes adórendszerét.
Nos, minekutána minden oldalról megkapta a család intézménye a rossz politika rúgásait és pofonjait, azok után komolyan hihetünk-e abban, hogy ez a törvény megmenti a családokat?
Tisztelt Ház! A törvénytervezet propagandacéljait sejteti a jövő évre kitolt hatályba léptetés is. Azt még megértem, hogy a távoltartás intézményének bevezetésére felkészületlenek a hajléktalanszállók, de miért kellene várni például a szóbeli vagy hírközlő eszközökön keresztüli zaklatás megbüntetésével? Hallottam - s nyilván nem vagyok egyedül -, hallottunk olyan esetekről is, hogy a válás kimondását követően még tíz-tizenöt esztendővel is zaklatja a volt házastárs a másikat, botrányt okoz a munkahelyén, éjszaka hívja telefonon, fenyegetőzik, és trágárságokat üvölt a kagylóba. Nem értem, miért kellene várni az ilyen jellegű zaklatások szankcionálásával még egy esztendőt.
Mindennapos tapasztalat az is, hogy a tartás fejében befogadott ismerősök, hozzátartozók terrorizálják a befogadó időseket, nem teljesítik a tartási kötelezettségeket, az önkormányzat illetékesei pedig valódi vagy vélt tehetetlenség miatt szemet hunynak az ilyen tettlegességek fölött, nem kívánnak a szerintük családi vitába belekeveredni.
Az egész törvénytervezetet átlengi a nehezen bizonyíthatóság gondja: hogyan lehet igazolni egy mások által nem látott pofont, a folyamatos szidalmakat vagy az utcai telefonfülkéből érkező fenyegetéseket. Ha nem várják el az ilyen ügyekben az alapos bizonyítékokat, akkor nem lehet-e visszaélni a törvény betűivel? Elfogadja-e a bíróság a ma csak jogellenesen beszerezhető bizonyítékokat, például a hangfelvételeket? Ezek legális létezéséhez ugyanis sajátos módon hozzá kell járulnia a zaklatónak. Ez a törvénytervezet nem tartalmaz olyan új szabályokat, amelyek alapján ilyen hang- vagy videofelvételek jogszerűen készülhetnének.
A törvény hatálybalépése feltehetően amiatt is eltolódik 2005 júliusáig, mert a megkövetelt bizonyítékok beszerzésének a feltételeit még halvány kontúrok formájában sem határozták meg az előterjesztők.
Tisztelt Ház! Államtitkár Úr! A törvény alapvető céljaival egyet kell értenünk, egyet is értünk, de egy ilyen szellemiségű törvény sikeres működéséhez az előterjesztés tartalma és a benne felsorolt új jogszabályok nem elégségesek.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiban.)
