LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! A törvényjavaslat egy speciális területéről fogok röviden beszélni, ugyanis történészek már most figyelmeztetnek bennünket arra, hogy ez a papírt megtakarító, virtuális archiválás elkerülhetetlenül megsemmisíti zömében azokat az iratokat az utókor számára, amelyekből a jövő embere képet alkothatna erről a korszakról. Elsősorban a közokiratnak nem minősülő elektronikus iratanyag levéltári megőrzése nincs szabályozva. Ezeknek az anyagoknak elvileg a száz százaléka is megsemmisülhet az archiválási határidő leteltét követően.
Paradox módon éppen ez az elektronikus korszak nyújtana arra lehetőséget, hogy drága levéltári férőhelyek, folyóméterben mérhető polcrendszerek további kialakítása nélkül is meg lehessen növelni a jelenkornak az utókorra hagyományozható iratanyagát, s mi ahelyett, hogy kihasználnánk ezt a technikai lehetőséget, még a korábbi, papiros alapú dokumentumok megőrzési lehetőségeivel sem élünk.
Az előterjesztés röviden ugyan közli, hogy az archiválási szolgáltatóra vonatkozó rendelkezések nem érintik a levéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény 12. §-ában foglalt kötelezettségek érvényesülését, de ez a paragrafus hangsúlyosan csak közokiratokra vonatkozik, magánokiratokra nem vonatkozik.
Ha megnézzük a magyar történelem múltját tanúsító iratokat, azok nagy része magánokirat, azaz mai szemmel nézve selejtezhető, megőrzésre méltatlan iromány. A történészek számára mindig is kincsesbánya volt a hitelesítő helyek okmánytára, Mécs Imre képviselőtársam is utalt erre. Ilyen volt például a Zemplén megyei leleszi konvent, a győri prépostság, a garamszentbenedeki apátság vagy az egri prépostság magánokiratokat hitelesítő és azokról általában másolatot vagy kivonatot készítő tevékenysége. Az akkori hitelesítő helyeknek is voltak általánosan elfogadott szabályai, s még az érintettek számára is szigorúan szabályozták az iratokba történő betekintés lehetőségét.
A múlt tapasztalatai alapján nemcsak a hatóság és a polgárok közötti viszony közokiratokban rögzített állapotát kellene a jövő számára megőrizni, hanem a polgárok egymás közötti szerződései magánokiratok formájában rögzített formáit is.
Nyilván meghatározott titkosítási időt kellene megszabni a magánokiratok kutathatósága számára, nyilván véletlenszerűen kellene kiválasztani a megőrzésre ítélt iratokat, de valamit tenni kellene.
A törvényjavaslat nem foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, s úgy tűnik számomra, hogy a magánokiratok megőrzésének az ügyét teljesen az érintettek magánügyének tekinti.
Véleményem szerint a különböző rendű és rangú, a vagyon és képesség szempontjából is különböző erejű, a politikai befolyás és gazdálkodói befolyás szempontjából is eltérő erősségű személyek közötti magánokiratok szondázzák legjobban a társadalmi folyamatok irányát, s ennek az iránynak a felismerése valamennyiünk közös ügye.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
