POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselő Urak! Hallva, hallgatva a költségvetés vitáját mondhatom, mindig az jut eszembe, hogy van-e értelme ennek a vitának. Szerdán meghallgattuk a pénzügyminiszter urat, utána Kovács Árpádot, az Állami Számvevőszék elnökét, aki a maga udvarias módján, de azért azt mondta el, ha értettük, hogy azok az alapok, amelyeken ez a költségvetés nyugszik, legalábbis erősen vitathatók.
(10.00)
Ezzel együtt persze jó lelkiismerettel és meggyőződéssel vitatkozunk apró, kisebb-nagyobb kérdésekről. Mi mást tehetnénk? De mégis, ott van bennünk az az érzés, hogy nem járunk-e úgy, mint aki használt autót vásárol, és nézi, hogy a kilincs dukkózása jó-e, és karcmentes-e az ablakfelhúzó gomb, miközben az alváz már szétrohadt, a rozsda megette. Mert azok a makrogazdasági adatok, amelyek az egész költségvetés kereteit megszabják, bizony eléggé óvatosságra intenek valamennyiünket, kormánypártiakat és ellenzékieket is. Megértem, hogy nehéz ilyen körülmények között valóban elfogadható, az ágazatok, civil szervezetek, netán még az ellenzék igényeit is kielégítő költségvetést letenni az asztalra - nem könnyű.
Őszintén szólva, amikor mi voltunk kormányon, '98 és 2002 között, rettenetesen utáltam a költségvetési vitát, mindig azon gondolkoztam, hogy na, most kéne lemondani, mert azoknak a céloknak, szándékoknak, terveknek, amiket az ember őrizget a lelkében vagy a fejében, bizony egy költségvetés csak elenyésző töredékére ad fedezetet, lehetőséget. Tehát az oktatási költségvetést nézve azt látom, hogy azzal együtt, hogy nagyon meg kell nézni minden fillér helyét, ahogy önök fogalmaztak, nagyon fegyelmezettnek kell lenni a költségvetésnek, mégis arra tennék kísérletet, hogy ajánljam, gondolják meg. Gondolják át ezt a pontot még egyszer, mert nem nagy összegekről van szó; nem száz-, ezermilliárdos kiadásokról, amelyek az egész magyar gazdaság állapotát meghatározóan érintik, de a jövő és a gyerekek szempontjából ezek nagyon fontos területek.
Persze, spórolni kell, takarékosnak kell lenni, de az, amit önök a kollégiumokkal terveznek jövőre, nagyon csúf dolog. Nem lehet azt csinálni falusi gyerekekkel, akiket a szüleik taníttatnak, iskolába küldenek, ami itt jövőre fölsejlik. Nem lehet egy tanév során elvenni 200 ezer forintot gyerekenként a kollégiumok üzemeltetéséből. Annak ára lesz! Az nem gördül át, azt nem tudják megoldani valahogyan az önkormányzatok. Ráadásul az önkormányzatok általában nem nagyon tesznek be pénzt a kollégiumok működtetésébe, mert mindenkinek jár oda a gyereke, csak éppen annak az önkormányzatoknak a lakói nem járatják oda, ahol a kollégium van. Ezért kell arra törekedni, hogy a kollégiumot teljes egészében fedje le a központi költségvetés támogatása, mert a fenntartó önkormányzat affinitása, szándéka, hogy kiegészítse a központi normatívát, minimális - mindig is az volt; a mi időnkben is, most is. Az, amit itt, ezen az egy ponton látunk, nagyon aggodalmas.
Megértem, hogy spórolni kell, de a legszegényebb emberek, túlnyomó többségükben nagyon elesett, sokszor munka nélkül lévő családok, nagyon sok cigány család, kistelepüléseken élnek. A legkiszolgáltatottabb helyzetben, a leglehetetlenebb helyzetben ők vannak. Ehhez képest azt javaslom, hogy fontolják meg, érdemes-e azt tovább csinálni, hogy a kistelepülési iskolákat, óvodákat ilyen méltánytalanul, ilyen durván kezelik. Nem nagy összegekről van szó, de egy falu sorsa két dolgon múlik vagy áll: van-e munkahely, és egyből utána a következő, hogy van-e óvoda. Míg a felnőtt szülőpár munkáért hajlandó 20-30 kilométert is buszozni, autózni, addig a gyerekét ennek már nem teszi ki. És ha nincs óvoda, akkor elmegy onnét, bemegy a városba, maradnak otthon az öregek. Nem akarhatjuk, önök sem akarják, hogy egy szociális otthon legyen a magyar falu, hogy mindenki behúzódzkodjon a városba. Nem olyan nagy ez az ország, be kéne lakni, és nem nagyvárosokba összpontosítani a problémákat is.
Hallottam szeptember elsején a miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc tanévnyitó nyilatkozatait, beszédét, úgy fogalmazott, hogy az a célja a kormánynak, a Szocialista Pártnak, hogy az óvoda, az alsó tagozat maradjon meg, lehetőség szerint a szülőhelyükön, lakhelyükön tanulhassanak a gyerekek. Ezzel egyetértek. Valóban sokszor, netán még élesnek is mondható kritikával illettük az Oktatási Minisztériumot, amely egy nagyon durva körzetesítési politikát csinált az elmúlt három évben, ezeket a kistelepülési óvodákat, iskolákat körzetesíteni akarta.
Még csak azt sem állítom, hogy nincs valami igazság még abban a logikában is, amit ők mondanak, SZDSZ-esek, Magyar Bálinték, mert valóban a kisiskolák rosszabbul fölszereltek, kevesebb a szaktanár, kevesebb a számítógép. De az alsó tagozaton, a tanítói rendszerben a szakos ellátottság nem probléma, mert tanító van. Az óvodában pedig kiváltképpen az otthonos, elfogadó környezet nagyobb érték, mint hogy most van-e számítógép, vagy nincs. Sokkal nagyobb érték! Az óvoda a családi burok, szeretetteljes burok kiterjesztése kell hogy legyen, és nem annyira fontos, hogy most hány számítógép, hány mikroszkóp, hány térkép van. Nincs erre szükség az óvodában. Tehát nyugodtan meg lehetne tartani, meg kellene tartani ezt a két fokozatot. Ez nem tükröződik vissza. Azt gondolom, ebben a szándékban a szavak szintjén egyetértünk. De a költségvetésben is egyet kéne érteni. Nem olyan sok gyerekről van szó, nem olyan kriminálisan nagy összegről van szó. De ezek az emberek a legelesettebbek. Még egyszer mondom, nem csak az a baj, hogy kistelepülésen élnek; nagymértékben sújtja őket a munkanélküliség, nagy részük cigány. Nem rajtuk kéne ütni, még akkor sem, ha tudom, hogy az euró bevezetése micsoda fegyelmet kívánna a költségvetéstől. Nem rajtuk kellene ütni.
A harmadik ilyen pont a művészeti nevelés, a művészeti iskolák. Sokan azt mondják, hogy ez fölösleges luxus, nem finanszírozzák ezt Európa számos országában. Ebben igazuk van, hogy a magyar közoktatás ebből a szempontból kiemelkedő. Évtizedek óta ez az egyik nagy erényünk. Nagyon sok európai ország számára példát, mintát mutatunk, hogy közpénzből támogatjuk azt, hogy a gyerekek zenét tanuljanak, táncolni tanuljanak, agyagozni tanuljanak, színházat csináljanak, bábozzanak, értelmesen töltsék az idejüket, ne a tévét bámulják.
Néha szembesülünk csak vele: tudják, mennyit néz egy magyar gyerek átlagosan televíziót? Három óra huszonkét percet; ez 202 perc naponta. Ehhez képest vágjuk bele a baltát a művészeti iskolák térdébe. Ehhez képest szüntetjük meg a sportnormatívát meg az erdei iskolát. Nem akarhatjuk, hogy ott tespedjenek a gyerekek a tévé előtt, és hízzanak! Sportolni kellene, erdei iskolába kellene járni, kirándulni kellene, színházat kéne csinálni, zenét kéne tanulni. Az iskola mégsem csak matematika meg fizika óra, hanem egy nevelési tér. Minimális összegekkel lehet és kell finanszírozni ezeket. Ezeket a minimális összegeket innen elvonni, csökkenteni bűn. Bűn!
Magyarország az Európai Unió tagja. Azzal szembesülünk, amivel egyébként a legtöbb uniós ország most szembesül, hogy vége annak az időszaknak, annak a korszaknak, történelmi korszaknak, amikor az országok adminisztratív eszközökkel, vámhatósággal, kivándorlási adminisztrációval gátat tudtak annak szabni, hogy hová mennek a polgárai. Ma még a régi tagországok szűkkeblűsége hét évig korlátozza a magyar fiatalok munkavállalását. A nyelvtudás alacsony volta szintén ilyen korlátot állít. De már az érettségizők körében a nyelvtudás sokkalta nagyobb, mint az átlag lakosság körében; igaz, ott csak 12 százalék, az érettségizőknél ez már 50 százalék fölött van. Pár év, öt-hat-hét év, és azzal szembesülünk, hogy ha nem is a legtehetségesebb, de a legbecsvágyóbb, legsikerorientáltabb gyerekeink, tanítványaink elmennek.
(10.10)
Elmennek Németországba, Angliába, ami nem lenne baj; a baj az, hogy nagyon kevesen jönnek vissza. Mi tartja majd őket itt, vagy mi hozza őket ide vissza?
Nincs adminisztratív eszköze egyetlenegy európai uniós államnak sem. Egyetlenegy számba jöhető eszközünk van arra, hogy legyenek majd fiatalok, akik megtermelik, megdolgozzák az önök, akár még az én nyugdíjamat is, és nem Németországban, Angliában, hanem itt, Magyarországon. Nincs más eszközünk erre, akárhogyan is kerülgetjük a forró kását, mint az, hogy a felnövekvő nemzedékek fejébe, szívébe, lelkébe a kötődést, a hazaszeretetet megfogalmazzuk, kiépítsük, létrehozzuk. Nagyon nehéz nemzeti identitás, mondanák egy kicsit finnyáskodva mások. Ezt nagyon nehéz direkt módon megtenni, nyilván a kötelező himnuszénekléssel minden reggel nem tudnánk ezt elérni, pont az ellenkezője történne - szakemberek, pedagógusok, nevelők mondják. Nem lehet direkt módon egy nemzethez tartozást kisgyerekkorban kiépíteni, csak oly módon, hogy kisebb közösségekben tapasztalja meg az összetartozás élményét.
Ez a gyökere a fának. Ha nincs sportegyesület, ha nincs színjátszókör, ha nincs osztálykirándulás, prédikálhatunk neki bármit a magyarságtudatról, az összetartozásról, a szolidaritásról, a részvétről, ha nem éli meg élményként, nem élheti át, akkor ez úgy pattog le róla, mint a zománc a lábasról.
Ezeket a nevelési tereket, ezeket a direkt módon megfogalmazható nevelési színtereket jelenti az erdei iskola, a művészeti nevelés, az osztálykirándulás, a sportegyesület. Ha ezeket a filléreket innen elvesszük, azt az eszközt adjuk ki a kezünkből, amivel a leghatékonyabban tudjuk a gyerekeinkben ezt az idetartozás-élményt, a hazaszeretet majd felnőttkorban kiépülő alapját létrehozni.
Tudom, hogy nehéz a költségvetés vitája, de gondolják meg még egyszer, érdemes-e ezeket a filléreket is besöpörni, mert egy-két év alatt, öt-hét-tíz év alatt nagyon komoly árat fogunk érte fizetni, nem is annyira forintban, hanem euróban, az ország egészében.
Tudom persze, ilyenkor önök is mindig elmondják, hogy az ellenzék mindig csak bírál, kritizál, semmi sem tetszik neki, miért nem tesz konstruktív javaslatot, miért nem teszi le az alternatív gazdasági programját. Egy kicsit ilyen süketek párbeszéde alakult ki a parlamentben, az egyik fél ezt mondja, a másik fél azt mondja, miközben mindannyian a lelkünk mélyén tudjuk, hogy azért itt baj van, valamit változtatni kellene.
Elhoztam egy levelet, nem ellenzéki képviselők írták, nekem régi jó ismerősöm a levél írója. 1988-ban, amikor minden forrongott, az alternatív szervezeteket, mi például éppen a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét szerveztük a Szalay utcában, ahol aztán Fodor Gábor miniszter volt. Én is egy ideig betöltöttem ezt a szerepet, én először ebben az épületben tüntetőként jártam, dupla annyi pedagógusbért követelve, mert azt gondoltuk, hogy ez olyan egyszerű. Ma már egy kicsit méltányosabban látom a kormányon lévők szempontjait és problémáit, tudom, hogy nem olyan egyszerű.
Akkor az egyik közeli szövetségesünk, barátunk volt Horn György, ma is jó nevű pedagógus, szakértő, talán Magyar Bálint miniszter úr legszűkebb tanácsadó testületét is vezeti. Ő írja, illetve az általa vezetett szervezet nyilatkozata ez: döbbenettel és felháborodással szembesült a 2006. évi költségvetés tervezett normatíváival. Úgy fogalmaz, hogy ez az állami szerepvállalás mértékének visszaesése a honi közoktatás egészében bizonytalanságot és kétségbeesést szül. “Együttérzéssel, maximális szolidaritást vállalva olvastuk az egyházi, önkormányzati, nemzetiségi iskolafenntartók riadt tiltakozását az intézmények jövőjét megkérdőjelező, helyenként ellehetetlenítő tervezet ellen.” Erről a tervezetről van szó, ami itt fekszik az asztalunkon. Kérdések sora fogalmazódik meg, amelyekre válaszként az Oktatási Minisztérium méltatlanul silány deklarációja olvasható az Oktatási Minisztérium honlapján. Idézi is Horn György: “A közoktatásban a szinten tartást célozzuk meg.” - mondja a minisztérium.
A közoktatásért felelősséget érző kormányzat hogyan képzeli a szinten tartást, amikor a normatívák csökkennek? Csak durván: több mint 50 normatíva támogatja az oktatást, ebből - ha jól számoltam - 14 szűnik meg, ennek egy része átmegy a kistérségi támogatásra, de ez más elbírálás alá esik, 26 normatíva pedig vagy ténylegesen, nominálisan, vagy pedig reálértékben radikálisan csökken, van közötte olyan, ami a felével, harmadával.
“Álláspontunk szerint - nem olvasom fel az egész levelet - a magyar közoktatás alapelveit sértő, az alapellátást fenntartótól függetlenül veszélybe sodró finanszírozási elképzelés készül, ami ellen a leghatározottabban tiltakozunk.” Horn György volt a Szocialista Párt oktatási programjának vezető szakértője, egyik írója. Nem mindent csak örökké kritizáló ellenzékiek szavát hallják, talán érdemes, azért hozom ide, hogy talán megfontolják, hogy itt valamit változtatni kell. Nem maradhat így, változtatásra van szükség!
Mit javasolnak az önök szakértői? A közoktatás állami finanszírozásának kiszámíthatóságát követelik. Tudvalévő, hogy év közben radikálisan csökkentik, durván 28 milliárd forintot vesznek el az oktatástól. Ez gyerekenként, tanulónként 19 ezer forint. Ismerős ez a szám valahonnan, 19 ezer forint gyerekenként. Egy húszfős osztályban ez egy gyerek képzésének a díja. Lehet, hogy felülről nézve, a miniszteri székből nézve ez csak 5 százalék, de egy átlag osztályban ez egy gyerek képzésének a díja.
A közoktatási törvényben volt egy passzus, amely igyekezett garantálni a normatívák szinten tartását. Ezt mi máshogyan fogalmaztuk meg, mint önök, önök odáig jutottak, hogy ne lehessen kevesebb jövőre, mint idén volt. Ezt az utolsó mentsvárat, hogy legalább kevesebb ne legyen, ezt is ki akarja venni az önök által támogatott kormány ebből a törvényből - nem jó ez.
Tehát a finanszírozás legyen kiszámítható, már csak azért is, mert ezt a munkát meg kell tervezni, egy évre előre meg kell tervezni. Ma törvény írja elő minden iskolafenntartónak, egyháznak, alapítványnak, önkormányzatnak, hogy egy évre előre látnia kell, hogy miből tartja fenn az intézményt, óvodát, iskolát, kollégiumot, rendelkezni kell a forrásokkal. Sőt, ezt az OKÉV regionális intézményei szigorúan ellenőrzik is. Ehhez képest a tanév közepén radikálisan csökken az állam által nyújtott támogatás. Ez a józan észbe biztosan ütközik, de feltehetően törvényekbe is, és szerintem a normális erkölcsbe is; miközben megköveteljük az iskolafenntartóktól, alapítványoktól, egyházaktól, magánszemélyektől, hogy tervezzenek előre, egyébként indokoltan a gyerekeink védelmében, azonképpen mi magunk, a parlament rúgja fel ezt a legelemibb biztonsági törekvést.
Az alapfokú művészeti oktatás normatívájának szinten tartását javasolja, kéri, követeli ez a szervezet. Ez nem csupán a közvetlenül érintettek ügye, hanem a művészeti oktatás szerepe a magyar vidék kulturális életében, hagyományainak ápolásában, a közösségformálásban, a magyarságtudat erősítésében óriási jelentőséggel bír.
(10.20)
Nem olvasom fel az összes szervezetet, aki ezt a pontot támogatja, és tiltakozik az ellen, ami itt történik, csak hozzávetőlegesen: a Zenetanárok Szövetsége, Néptánc Szövetség, Táncpedagógusok Országos Szövetsége, a Népművészeti Szövetség, a Táncház Egyesület, kamarakórusok, Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége - a KÓTA -, a Közép-magyarországi Folklór Szövetség, a Népművészeti Egyesületek Szövetsége, a Magyar Színjátékosok Szövetsége, a Magyar Drámapedagógiai Társaság, a Szabad Színjátszásért Egyesület, az Országos Diákszínjátszó Egyesület és folytathatnánk. Mindenki, pártállásra való tekintet nélkül mindenki azt mondja, hogy ezt nem szabad megcsinálni, nem szabad meglépni. Gondolkozzanak el rajta! Tudom, hogy az nem hatja meg önöket, hogyha a Fidesz, az MDF elmondja, hogy ezzel nem ért egyet, de talán ez a sok ember, akinek ez az élete, évtizedek óta nevelnek gyerekeket, nem sztárzenészeket, hanem kis tökfilkókat, akiknek ez boldogságot ad, értelmet ad az életüknek, és nem a tévét bámulják, nem az aluljáróban vagy a lépcsőházban cigarettáznak, hanem valamit csinálnak, ami jó. Nem kellene kivenni a kezükből ezt!
A harmadik: a kollégiumi normatívák szinten tartását, a vidékiek támogatását, a közel 20 százalékos tervezett támogatáscsökkentés hogyan szolgálja az esélyegyenlőség megteremtését - kérdezi az önök szakértője -, a hátrányos helyzetű tanulók felzárkózását, a kultúrát, a XXI. századi emberhez méltó komfortfokozat biztosítását, a fiatalok pihenését, a hasznos szabadidő eltöltését, a sportolást támogató kormányzati elképzelések, szavak megvalósítását? Csak az utolsó két mondatot, két bekezdést idézem: “Tisztelettel kérjük a döntéshozókat a megfogalmazott követelményeink és érveink átgondolására, és ehhez a tanulóifjúság érdekében történő felelős döntés meghozatalára. Nem gondoljuk, hogy a magyar költségvetés kétségkívül meglévő problémáit oly módon kellene megoldani, hogy korlátozunk egy generációt a művészeti oktatásban való részvételben, az esélyegyenlőség megteremtésében, a hátránykompenzációban. Abban csak reménykedünk, hogy senkinek, legkevésbé a magyar államnak sem áll érdekében a független óvodák, iskolák, művészeti oktatási intézmények ellehetetlenítése. Az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete minden demokratikus eszközt fel kíván használni álláspontja érvényesítésére. Felszólítjuk a kormányt előterjesztésének módosítására, s kérjük az Országgyűlést, hogy ne fogadja el a közoktatási normák csökkentését.”
Falusi gyerekek, szegények, kollégisták, kiszolgáltatottak - nem rajtuk kell ütni. Tudom, hogy spórolni kell, meg kell nézni minden fillért; azt is tudom - talán el is fogja majd mondani Arató államtitkár úr -, hogy milyen visszaélések voltak a művészeti iskolák környékén; a polgári kormány idején én magam is pereskedtem nem egy ilyen iskolával, amely indokolatlanul vett fel nagy összeget. Ezeket nagyon szigorúan ellenőrizni kell. De nem lehet az megoldás, képviselő úr, hogy mindenkit visszavágunk, ha nem tudjuk elcsípni azt, aki csal, aki ellopja a közpénzt; nem az a megoldás, hogy akkor mindenkitől elvesszük egy részét, hogy a működését már lehetetlenné tesszük. Nem lehet a tehetetlenségnek ez a beismerési formája. Egyetértek, ha ez a kormány szándéka, és legyen ez, hogy szigorúan ellenőrizze, az iskola névvel, a gyerekek jövőjével visszaélő intézményeket, csalókat csípje el, minden támogatást meg fogunk ehhez adni ellenzékből is, mert tudom, hogy ez konfliktusos dolog, nekimenni egy ilyen intézménynek. Nem könnyű, van politikai ára. Ebben mi partnerek vagyunk. De ne csinálják azt, hogy nem merik vállalni, vagy nem találják az eszközt az ő elcsípésükre, és ezért mindenhol vágnak, mindenkire ráküldik ezt a fűnyírót! Sok gond van a költségvetésben, vannak persze jó pontok is; talán elnézik nekem, hogy ellenzékiként én nem ezeket sorolom fel, hogy a lakhatási támogatás, a kollégiumi támogatás nő az egyetemistáknál - ez jó dolog. Még azt is jónak tartom, hogy legalább az egyetemeknél, főiskoláknál a béreknek, az idei béremelésnek megvan a fedezete a következő évre; nagyobb bajnak tartom, hogy a közoktatásnál nem látom ezt a garanciát. De az egyetemnél megvan, ezt el kell ismerni, rendben van. Kérem, ne azt kérjék rajtam számon, hogy miért nem ezeket sorolom fel, nem ez a szerepünk, és ne vessenek olyat a szememre, ami talán időhiány miatt méltánytalan lenne, hogy felsoroljuk, hogy mennyi minden jó van ebben a dologban. De ahol komoly baj van, hosszú évekre, akár egy évtizedre tönkre lehet tenni valamit, és úgy látjuk, hogy nagyságrendekben nem meghatározó a költségvetés, a magyar gazdaság állapotát tekintve, fogadják el tőlünk legalább azt a felszólítást, hogy gondolják meg még egyszer.
Nincs illúziónk, tudjuk, hogy nem az ellenzéki képviselők javaslatait fogják elfogadni. Ez nem hiúsági kérdés - nyújtsák be önök! Mi támogatni fogjuk akkor is, hogyha szocialista, akkor is, hogyha szabad demokrata módosító javaslatként jön be.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki padsorokban.)
